Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-20 / 222. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. szeptember 20., kedd elegendő ok lenne arra, hogy tévedjek ítéletemben? Meglehet ! Gyurkó Géza Biztató jelek Haumann Péter — Holly Sebestyén és Almást Eva, a felesége Visszhanggal vagy visszhangtalanul? Az olvasó, aki velem együtt nézett végig egy televíziós produkciót, aligha kíváncsi arra, hogy számomra milyen gondot is okoz a tévéalkotás megítélése: a kritika. Jószerint talán még a kritikára sem kíváncsi, megelégszik a magáéval, minek egy kívülálló véleménye ehhez? Pedig most mégis meglehetősen nagy dilemmában vagyok, egyrészt, mert meglehetősen felemás vélemény alakult ki bennem Németh László Papucshős című drámájának tévéváltozatával kapcsolatban, másrészt, mert megszállottan úgy vélem, talán mégsem érdektelen nézőtársaim számára: hogyan láttam én ezt a tévéjátékot. A felemásság abból adódik, hogy okkal tűnődhetek azon, mit mond a mai magyar átlagnézőnek — értsd alatta e nem irodalomvilágú Németh Lászlót, művészetét kevésbé, vagy egyáltalán nem is ismerőknek — ez a partikulitásában egykoron mégis kor- és társadalom- rajzot adó dráma? Az, ami hajdan etikai, morális és társadalmi kérdéseket felvető, kérdező és kételkedő Németh László-i gondolatkört jelentett, az a miliő, amelyben ezek a gondolatok megfogalmazódtak és ahogyan megfogalmazódtak, vajon együttérzésre és értésre hangolják-e a ma emberét? Holly Sebestyén városi könyvtáros személye a nagyra hivatott és a semmire sem jutó hajdan volt kisvárosi értelmiséget formázza. Azt a társadalmi réteget, amelyet Németh László olyannyira jól ismert, s amelyre rezignáltan, ám mégis reménykedve számítani és akiket felrázni, cselekvésre késztetni akart. És, akiket a környezet, a család, a kisváros el- és bezártsága, gondolat- és tett- sorvasztóan olvaszt magába, mint ama égi fekete lyuk a fényt. És akik őrlődnek, tudják, hogy mind mélyebbre és mélyebbre vezet az útjuk, és akik lázadni is csak úgy képesek, hogy ha rögtön azt is érzik és tudják, erre nem is képesek valójában. És akiket — a férfiakat — külön is béklyóba köt a nő, az asszony: ha feleség, akkor azért, ha kékharisnya, a szellem felszabadult szüfrazsettje, akkor azért. És mindezekhez a keserűen szellemes, a kort és a sorsokat megvilágító dialógusok, amelyek voltaképpen szakadatlan monológok, ki- fejtendőn az áldozat véleményét a körötte való világról és benne önmagáról. A harmincas évek végén született Papucshős filozófiája hat-e egyáltalán, és ha igen, mivel a televízió mai nézőire? A cselekményszegény, de gondolatgazdag dráma nem sorvad-é el a képernyőn? Adám Ottó rendezése céltudatosan tömörítve a drámai cselekményt, a gondolatokra exponált. A műhöz hűségesen — helyesen. Csakhogy ezzel — úgy érzem — még statikusabbá tette az előadást, még inkább olyan nemes pódiummá, ahová minden szereplő felléphet, hogy kifejtse a másiknak a gondolatait. Az egyik előad, a másik hallgat, hogy aztán forduljon a helyzet, az iménti előadóból lesz a hallgató. A színészek? Haumann Péter remekelt. A benne élő humanizmusa miatt is állandóan zsarolható, kiszolgáltatott ember típusát formálta meg, — ízig-vérig Németh László-i hőst teremtve a képernyőre. Almási Éva, mint a könyvtáros nagyratörő felesége, hiteles ellenpontnak tűnt pozőrködő nagyvonalúságával, makacs önzésével. Schütz Ha, a „másik” nő viszont harsogónak, erőltetettnek érződött a képernyőn. Olyasvalakit formált meg, aki miatt a nézőben joggal vetődött fel az idegesítő kérdés: miért és mit akar ez a nő Hollyék életében? Kottái János, az orvos vol- táképpen dialóguspartnere, alteregója a kisvárosi könyvtárosnak, és egyben pefsze az iró Németh Lászlónak is. ö az egyetlen ember kettős énjében a lázadó, ő fogalmazza meg a reális lehetőségeket, hogy a másik én, a drámahős könyvtáros megcáfolhassa, igazolást keresendőn a megváltozhatat- lansághoz. Ok négyen a dráma hőséig ők négyen azok, akik formálják egymás és a kor sorsát. De vajon ez a sorsformálás, azok a gondolatok, amelyek megfogalmazódtak a képernyőn is, és most tízmilliók előtt ver- nek-e visszhangot is? Félek, hogy nem lesz visszhang. Félek, hogy bennünk már alig-alig akad visszhangozni- való a Németh László-i gondolatokra. Bár lehet, hogy tévedek? Már a vállalkozás ténye, hogy Németh László ismét képernyőt kapott, már az Korábban sokan és joggal kifogásolták a Családi kör — szülőknek és nevelőknek készül ez a sorozat — egyes programjait, indokoltan hangoztatva azt, hogy oktató jellegűek, bántóan iskolásak, megmosolyogtatóan naivak. Annak se örült senki, hogy ez az ajánlat mindig a főműsorban jelentkezik, ráadásul olyankor, amikor a 2-es csatornán sem akad érdemleges néznivaló. Szerencsére a stáb tagjai felfigyeltek az érvekre, az óhajokra, s képesek voltak az újításra, a hibák felszámolására. Elmaradt a magyarázgatás, a haszontalan, az öncélú pszicihologizálás, s főszerepet kapott az épkézlábbá formált sztori, a fordulatgazdag, az érdekes cselekmény. Maguk is meggyőződhettek arról, hogy ezzel a korrekcióval csak nyertek, hiszen lekötötték az érdeklődést, s a jobbító szándék sem szenvedett csorbát, legfeljebb — s ez a helyes —, áttételesen érvényesült. Legutóbb a Majd a nagymama! ... című blokkot láthattuk. A történetet Pong- rácz Zsuzsa írta. Igaz, közhelyszerű tudnivalókat hangsúlyozott, kiemelve azt, hogy a fiatalok hajlamosak az idősebbek kihasználására, s ebből a helytelen alapállásból olykor tragédiák is fakadhatnak. Hallottunk ilyenekről, mégsem volt felesleges emlékeztetni rájuk. Ráadásul a szerző viszonylag ötletesen tálalta az eseményeket, s nagyjából elfogadható figurákat mintázott. A baj csak az volt, hogy mégsem maradt el a mindenáron való okítgatás. Erről — mint már annyiszor — most is Kelemen Endre —, akit jól ismerek, akinek pedagógiai elkötelezettségét nagyra becsülöm — gondoskodott. Kár, hogy nem gondolt arra, hogy: személyes jelenléte zavarólag hatott, kérdései sutára torzultak, szereplésére semmi szükség nem volt. A vállalkozás szellemi mozgatója úgy is lehet, ha háttérben marad, s bízik a sztoriban, amely önmagáért beszél. Az alkotók jó úton indultak el, ám a kezdő lépéseket újabbaknak kell követniük. Ha így történik, akkor amiatt sem berzenkednénk, hogy alkalmanként csak ezt kapjuk főműsorként. Végtére is a színvonal, a valódi érték garanciája lehet a sikernek. A Családi kör esetében is. (p. i.) Mit nem tesz a kíváncsiság! Olvastam egy cikkben a Fazekasmúzeumról, elhatároztam, hogy fölkeresem. Kora gyermekkorom óta foglalkoztatnak a cserépedények. Elkezdtem kérdezősködni, hol található a Fazekasmúzeum. Senki sem tudott felvilágosítást adni. Néhá- nyan zavarosan válaszol- gattak, hogy már jártak ott, sőt nagy hatással volt rájuk valamilyen III.- századi trák cserépedény, de pillanatnyilag nem emlékeznek, hol található pontosan a múzeum. Érdeklődtem még vagy egy-két helyen, de hiába. Már el is feledkeztem a múzeumról, de egystzer, teljesen véletlenül, amikor bementem valahová, megpillantottam egy táblát': Fazekasmúzeum. Természetesen, ez nem maga a múzeum volt, hanem csak az igazgatósága. Kikerültem a munkatársakat és egyenesen a múzeum igazgatójához mentem, akit mintha a neve alapján helyeztek volna ide. Valljuk be, különös egybeesés, hogy a Fazekasmúzeum igazgatóját Fazekasnak hívják! Az alábbi beszélgetést folytattuk Fazekas elvtárssal. — Fazekas elvtáns, teljesen véletlenül bukkantam Önökre... Újságíró vagyok. — Parancsoljon, foglaljon helyet! — Köszönöm. Feltennék önnek néhány kérdést. Mióta áll a múzeum élén? — Kezdettől fogva, azaz négy éve. — Fazekas elvtárs, nem, érzi úgy, hogy az emberek túl keveset tudnak az önök érdekes múzeumáról? Lehet, hogy tréfának tűnik ön előtt, de nem tudtam a múzeum nyomára bukkanni, sem a kulturális intézetek jegyzékében, sem a tájékoztatókban, sem a ... — Hogyan is bukkanhatott volna rá, ha ilyen múzeum nem is létezik. — Azt akarja mondani... — Azt, amit mondtam. Nincs ilyen múzeum. — Hát akkor mit igazgat ön? — A Fazekasmúzeumot. Van helyettesem, vannak szervezőim, csak a múzeum hiányzik. — Micsoda? De hát miért... hiányzik? — A kérdés már évek óta húzódik-halasztódik. Vannak kiállítási tárgyaink, vannak javaslataink, hoztak határozatokat, döntéseket, folytattak levelezést, foganatosítottak intézkedéseket, csak éppen múzeum nincs. — Azt mondja, húzódik- halasztódik. Ki húzza-halaszt ja tehát? Rajta, tárjuk a kérdést a nyilvánosság elé! — Először az Iparkutató Intézet húzta-halasztotta, amelyhez tartoztunk. Két éve áthelyeztek bennünket a Közéletkutató Intézethez, amely csak formálisan gyakorolja felügyeletünket, és a dolog megint csak akadozik. — Hol található ez az intézet? Ígérem önnek, a dolog végére járok... — Igen megható az ön lelkesedése, de meg kell hogy mondjam, nincs ilyen intézet. Csak kinevezett igazgatója, igazgatóhelyettese, és néhány főmunkatársa van. Az építkezés csak most fog elkezdődni. — Hát így állunk? Ilyenformán. ilyenformán — viszontlátásra! Fazekas felállt, és az ajtóig kísért. — Ha írni akar rólunk valamit, legalább mondja meg, hol olvashatjuk el? Melyik újságtól jött? így feleltem: — Fazekas elvtárs, én a Visszhangtól vagyok. Ez a folyóirat még nem jelent meg, csak kinevezett fő- szerkesztője és főszerkesztő-helyettese van, de egy- szér majdcsak megjelenik, addig is gyűjtjük az anyagot az első számhoz. Szavaim után közeli barátokként váltunk el egymástól. Jordan Popov Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán L. ■BHHMBMMI Élővé varázsolják a múlt hagyatékát Merre tart a magyar múzeumügy? (Fotó: Szabó Sándor) Az idősebbek emlékeznek arra, hogy évtizedekkel ezelőtt múzeumaink a múzsák szent hajlékának számítottak, azaz olyan intézmények voltak, ahol ritkán fordult meg a nagyközönség. Szerencsére ez már a múlté, hiszen az utóbbi húsz-huszonöt esztendőben örvendetes fejlődés bontakozott ki. Ennek eredményeiről, esetleges gondjairól beszélgettünk Villangó Istvánnal, a Művelődési Minisztérium közgyűjteményi főosztályának vezetőjével. Beszédes adalékok Az előbbrelépés tény, a kétségtelen sikersorozatból milyen mozzanatokat emelne ki? — Először hadd említsem a bizonyító erejű, a számszerű mutatókat. Ötszörösére nőtt a múzeumok és a galériák száma, emellett a régi intézmények mind küllemükben, mind szellemükben megújultak. Jó érzés arról szólni, hogy a tevékenység belső arányai is kedvezően módosultak. A közművelődési párthatározat nyomán bővültek a közönség- kapcsolatok. örülünk annak, hogy az ismeretterjesztés, valamint a kreatív foglalkoztatás számos jó módszere nyert polgárjogot a mindennapok gyakorlatában. Ezzel is magyarázható, hogy a fiatalok közül egyre többen fedezték fel az előzők örökségének magvas értékeit, s megtanulták becsülni azokat. Elismerésre méltó az, hogy az új vonások — legalábbis az esetek többségében — nem formálódtak öncélú, amolyan látványos bűvészkedéssé, így aztán a közművelődés, a múzeumpedagógiai munka nem szorította háttérbe ' a tudományos búvárkodást. Ahol érzékeltük az arányeltolódásokat, a bajokat, rögvest közbeléptünk, s javaslatokkal segítettük a kilábolást. Társadalmi összefogás — Véleménye szerint mi magyarázza ezt a szokatlan fellendülést, hogyan lehet az, hogy a kultúra más területein nem bontakozott ki ilyen cselekvőkészséggel ötvözött szellemi pezsgés? E fontos területen dolgozó kollégáink velünk együtt kiaknázták a gazdasági szempontból kedvezőbb években rejlő lehetőségeket. Sokkal gyorsabban reagáltunk, mint mások, így aztán úgyszólván sohasem hiányzott a jó elképzelések megvalósításához nélkülözhetetlen anyagi háttér, fedezet. Segítette az egészséges lokálpatriotizmus is. A különböző tanácsok vezetői ettől vezérelve szorgalmazták az egyes kiállítóhelyek, tájházak létesítését. Elismeréssel kell szólnom a sajtó támogatásáról, hiszen a hozzáértő újságírók népszerűsítették — méghozzá közérthető, színes, olvasmányos formában — őseink rangos hagyatékát, s így hozzájárultak ahhoz, hogy örvendetes társadalmi összefogás jöjjön létre. — Mit ígér a jövő, töretlen lesz-e továbbra is ez a gyors tempó? — Országunk nehézségei közismertek, s ezekkel nekünk is számolnunk kell. Ügy látjuk, hogy nincs értelme a mennyiségi gyarapodásnak, azaz felesleges mindenütt kiállítóhelyeket, illetve -termeket kialakítani. Az a helyes, ha az összegyűjtött, a figyelemre méltó helyi relikviákat eljuttatják a megyei múzeumi szervezetekhez, ahol szakszerűen restaurálják, óvják, mentik, s amint módjuk adódik rá közszemlére is teszik. Más szóval: semmi szükség az erők szétszórására, pazarlására, valódi kiutat az összehangolt cselekvés jelenthet csak. Ezt diktálják a mostani körülmények, erre serkent az ésszerűség elve és gyakorlata. Heves kivétel — A hevesiek joggal büszkék Hegedűs Béla gyűjteményére, annak bemutatására. Természetesen ennél is tovább szeretnének lépni, múzeumot szeretnének. Lehet-e valóság ebből az óhajból, s ha igen, a minisztérium milyen segítséget nyújt mindehhez? — Meggyőződésem az, hogy szükség van egy olyan intézményre, amely reprezentálja a dél-hevesi tájegység sajátos kincseit. Azt azonban meg kell mondanom, hogy a mostani anyag még nem elég ahhoz, hogy kaput nyisson egy olyan intézmény, amelynek mindenképpen a Heves megyei múzeumi szervezethez kell tartoznia. Épp ezért folytatni kell a gyűjtőmunkát, persze az is elképzelhető, hogy Egerből töltik fel, gazdagítják a kollekciót. A községi tanács épülete — megfelelő átalakítás után — méltó otthona lehet ezeknek a relikviáknak. Szakembereink az átformálás szervezéséhez kamatoztatható ötleteket adnak, ezt várhatják a helybeliek az állandó kiállítás ösz- szeállításakor, rendezésekor is. Bízom abban, hogy a nagyközség vezetői a jövőben is olyan lelkesen támogatják ezt a nemes ügyet, mint eddig. Ha így lesz, akkor teljesülhetnek a jogos óhajok. Reméljük minél hamarabb ... Pécsi István Tanévnyitó a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán A liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán hétfőn tartották meg az idei tanévnyitó ünnepséget. Az intézmény nagytermében -Pongrácz Péter rektorhelyettes köszöntötte a megjelenteket, majd Űjfalussy József rektor mondott évnyitó beszédet. Elmondotta, a főiskola 108. tanévében a zongora-, a vonós-, a fúvós-, az ének-, a zenetudományi-, a karmesterképző-, valamint a középiskolai énektanár képző tanszékeken 92 új hallgató kezdi meg tanulmányait. Hangoztatta: hogy az idei tanévtől fokozott jelentőséget tulajdonítanak a főiskolai oktatásban a társas muzsikálásnak. A hallgatók eskütételét követően az 50, 60, illetve 65 évvel ezelőtt végzett egykori növendékeknek arany, gyémánt és vas okleveleket adtak át. Egy hét...
