Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-17 / 220. szám
NÉPÚJSÁG. 1983. szeptember 17., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM — De én még ma látni szeretném. Mikor végez? — türelmetlenkedett Peri, és bocsánatkérőn hozzátette: — Tudja, még ma éjjel meg kell írnom a dolgozatot. S ha nem segít. — No nem baj, segítek. Várjon meg itt ma délután négykor. Pusztai haza rohant. A szobatársai látták, valami felkavarhatta, mert elkezdte számolni gondosan összegyűjtött forintjait, öltözni kezdett, szépítkezett, sőt Bogdánt, a híres spórolós matematikust, a jónevű házi uzsorást is felkereste, izgatottan pénzt követelt, kunyerált tőle. Az összekuporga- tott kis vagyonnal elindult hát a végállomásra. Megpillantotta Katalint, ahogy kilépett frissen, üdén a remiz kapuján. A fiú csak állt, és döbbenten nézte. Egy ápolt, szép, vonzó fiatal nő lépdelt a köveken könnyű nyáriruhában. Haja meglibbent a szélben, ahogy szaporázta lépteit. Feri szólni próbált, de hang nem jött ki a torkán. Elindultak hát a város belseje felé, egy pillantást vetettek a bezárt Sangháj-bár üres, kopott portáljára, még néhány lépés, és lenézett rájuk a kollégium. Ez valahogy kisegítette Pusztai Ferit és szóra bírta. Mesélt Fülep tanár úr művészettörténet-óráiról, ahol az öreg bölcs a képek, színek titkait úgy bontotta ki, mintha élete rejtelmeit tárná fel. Dehogy kérte ő a Füttyös elemzését, de hát erről most hallgatni kellett. A lányt érdekelte a téma, s Feri egyre jobban belelendült az elbeszélésbe. Csatangoltak, csapongva disku- ráltak, járták a- várost, élvezték a társalgást, alig vették észre, s már a Rákóczi úton bandukoltak. Az Uránia mozi előtt sokan álltak. Feri két páholyjegyet vett. Meg se kérdezték, mit játszik a mozi, sejteni lehetett, hogy jó film megy. Elkezdődött a híradó, beszámoló a tervjelentésekről, sztahanovista hőstettekről, nótázó, hejehujázó parasztok a cséplőgép mellől felvirágozott kocsikon vitték a gabonát a begyűjtő helyre. Aztán a futballsikerekről néhány kocka következett, máris elkezdődött a nagyfilm. A rendező neve bizalmat keltett. Vittorio de Sica. Fiúk a rács mögött — hirdette a főcím. S máris elkezdődött a történet. A fiatalkorúak börtönében játszódó komor, szürke, fájdalmas hangulatok kezdték eltörölni arcukról egy sugaras őszi nap színeit. Feri érdeklődéssel nézte a játékot, csak Katalin lett egyre nyugtalanabb, izgatottabb. S egy pillanatban, amikor a börtönőrök elkezdték verni a filmbeli fiatalokat, először csak hangtalanul, aztán egyre fájdalmasabban, egyre ijesztőbben zokogni kezdett. Olyan erővel tört fel belőle a zokogás, hogy szinte pánik tört ki a nézőtéren. Pusztai Feri ámuldozott és megdöbbent. Kirohantak az előtérbe, s széket kerített, és leültette a reszkető, szinte félájult lányt. Lassan, sokára tért csak magához, félóra is eltelt, mire kiléptek a levegőre. Katalin szembefordult a fiúval. A fiú megrémült, mert a lány minden átmenet nélkül tegezni kezdte. — Hallgass meg, és aztán váljunk el örökre... Ez a film kellett ahhoz, hogy elmondhassam... Az a pofon engem sebzett meg. Én kaptam, én, én. Mert tudd meg, nem lány vagyok, asszony. Magányos asszony. Egy nyomorult, elhagyott fiatalasszony. A férjem Pálffy tábornok szárnysegédje volt. Őrnagy. Amikor a tábornokot letartóztatták, őt is elvitték. Én is egyetemista voltam. Most már csak kalauznő. Mindennap figyellek benneteket, hiszen én is a Múzeum körútra jártam, csak én a természettudományi kar hallgatója voltam. Iszonyú. Mindennap ott megyek el az épület előtt, s nem tudok arra nézni. Láttam az első pillanatban, hogy filosz vagy. Megvallom, jólesett még a hencegésedet is hallgatni. Nyolc hónapja nem tudok senkivel sem beszélni, nem merek megszólalni. Azt hittem, te leszel az, aki ezt a belső csöndet feltöri bennem. Ez sem sikerült. Még a véletlen is ellenem esküszik... Ne próbálj vigasztalni, ne szólalj meg, még csak közöd se legyen a sorsomhoz... Az én férjem az első hadosztály tisztje volt 1945-ben. Amikor Pápán átmentek Ausztria felé, a Vörös Hadsereg oldalán, akkor ismertem meg. Kislány voltam még, gimnazista. Visszajött értem. Tudom, most is így lesz... Ahogy ezt kimondta, egy lélegzetre, láthatóan megköny- nyebbült. Csak könnyei folytak hangtalanul. A légzésén látszott, hogy ez már a belső felszabadulás. A lélek nyeresége... Pusztai Feri ballagott szótlanul, megrendültén mellette. Csak nagysokára mert néhány kérdést megkockáztatni. Nem Katalint, önmagát kellett legyőznie, hogy szólni merjen. Tétován és borzongva, a hűvösödő éjszakától és a rátörő kérdésektől. Gyalog mentek haza Buda felé. Hazáig kísérte Katalint, a fiatalasszonyt. Elbúcsúztak. Tekintetük találkozott, s aztán a varázslat véget ért. Ahogy a Nagyboldogasszony útra ért, a hold vezette lépteit. Csend volt, egy lélek sem járt az utcán. Ügy érezte, egyedül ő vigyáz most erre a városra, a világra. Valami furcsa felelősségmámor rohant rá. Nagy belső fogadkozással nézett le a térre a kollégium lépcsőjéről és figyelt. Önmagára. Nem akaródzott hazamenni, belépni az épületbe. Mintha hívta volna vissza a város, azt képzelte, valamit ezen az éjszakán a hosszú úton elveszített. Nem tudta akkor, mit... Csak jóval később sejtette meg: a gyanútlan, felhőtlen ifjúságát... Exegi dokumentum? Iszlai Zoltán: Az iram Aere perennius? — kérdezném a halhatatlan horatiusi mondat folytatásával Iszlai Zoltántól, akinek most megjelent kötetében az Exegi dokumentum 1978 óhatatlanul ironikusan, játékosan, elevenen tapint rá korunk egyik nagy éhségére, hogy mindent tudni és bizonyítani szeretnénk. írásban, szinte minden ügyünkről. És a másokéról is. Iszlai Zoltán Az iram címen adta közre legújabb írásait, amelyek élén a címadó kisregény világa fogadja az olvasót. Az író nevezi kisregénynek ezt az írást. S erről is mint a többi kisebb alkotásról, csaknem panaszképpen mondja a kötet fülszövegében: „Gyermekkori élményeimet feldolgozó Kompánia novellaciklusom óta nem volt időm arra, hogy egyik újabb könyvembe belecsempésszem a saját életemet. Mindeddig a másokét, úgy látszik, sokkal érdekesebbnek éreztem, mint amit az újságíró Iszlai Zoltán élt.” Ez kulcsmondat az írói magatartást illetően. Más kérdés, hogy ebben a kötetben, ahol szándéka szerint — legalábbis az általa kisregénynek nevezett írásában — önmagát, vagy az életét akarta megírni, meddig jutott el. Az állapotára, munkastílusára vonatkozóan a német Laufból hozza a tartalmi jegyeket. A szónak, iramra történő fordításával határozza meg azt a zaklatottan, sűrítve megélt lótás-futást, amely mindig dátumszerű pontossággal behatárolt. Magában az | írásban. Mintha naplót olvasnánk, mintha egy bekap- i csőit magnó véletlenszerű szakaszába fülelnénk bele, 1 annyira bentről hat a folyamat; a végtelennek vagy inkább fárasztónak tetsző áramlásokból hallanánk riporteri közvetítést. A dátumot itt nemcsak a napok jelzik, hanem az órák és a percek is olykor. Mintha a feltüntetett pillanatokban az egyéni élet átkozottan nehéz terhei megfordulnának kegyetlen nyikorgással a hátunkon, próbálva a gerincünket, vagy a vállun- kon, horzsolva a bőr alatti csontok tartóképességét. Az iramban a szervező, figyelő, közreműködő, a minősítéseket is gyorsan elvégző riporter úgy szerepel, hogy közben az is kitessék: ez a naplószerű eseménytolongás benne van az idegeiben. Vele történik meg, a j helyzeteket — így vagy úgy — irányítani igyekvő j íróval. Nem képsor ez az írás, inkább lazán összefüggő mozaikok rendszere. Ügy tűnik, a szorgalmas j és felkészült újságíró állandóan abban a tudatban él, | hogy neki mindent meg kell örökítenie. Miért? Hogy í az írásban testet ölthessen mindaz, amit megélt és amiről azt akarja, hogy ne menjen veszendőbe. A kisregény megírásának igazi oka: beszámolni arról a tevékenységről, amit a Család az íróval együtt visz végbe, amikor J., a sógor, valamilyen fejsérülés következtében az Amerikai úti agysebészetre kerül. A Családot és a kapkodó cselekvéseket értjük, azokról a riport hitelességével beszámol ez a nyolcvan oldalas írás. J., a sógor, mint reális téma megjelenik a színen. Miatta van minden, mégis csak á riportszerű életszelet végén mond néhány értelmes mondatot, tiszteletet és megértést parancsolóan. E néhány mondat, rövid frappáns beszámoló egy hosszan tartó eszméletlenség megéléséről, amelyről csak lebegő képei I maradtak az egyébként szerintünk is kitűnő színházi rendezőnek, J.-nek, a sógornak. Az író itt nem alkalmazza azokat a modernségeket, amelyek át- meg átszövik az írást és stílusát. Az iram társadalmi lát- I lelet, egyben igazolványba tehető fotó, amely minden hamisítás és torzítás nélkül alkalmas az író személyi lapjának a csatolásához. A kötet többi írása, a terjedelemtől, témától függően | ugyanezt az írót, ugyanezt a riporteri szellemet jeleníti meg, aki iróniával, itt-ott az időt is kitölteni akaró ötlettel, netán az abszurdra mindig is kioktatott érzékenységgel ül az íráshoz. Mert ez a lételeme. Ezt tudja, és azt is, hogy ő ezért fontos, hasznos tagja ennek a társadalomnak. Csak ezt a mát akarja megragadni azokkal a készségekkel, amikkel rendelkezik. Élénk ember, fürgeségét dokumentumszerű leírásaival érzékelteti. Ahogy a témákhoz nyúl, bizonyítja, mindenütt a helyén érzi magát, nincsen tériszonya. A Pedagógiai tapasztalatok rapszodikus szaggatottságát, légkörét éppúgy ő teremti meg, mint a Kipörgetés kimódolt vagy telibetalált jellemrajzait, a gondos lélektani szituációkat. Az író látja a témát, felcsípi, módszeresen lehánt róla minden esendőt, minden mélyebb gyökeret, néha az alig kinövőt is, aztán leírja. De-csak a dokumentum szintjén, ahogy a cetli, a magnó megőrizte és az író feldolgozni eltervezte őket. A kötet kisregénye az író maga — mondom a könyv polcra tevése előtt. Megírhatta volna így, vagy úgy a sógorát, mert jelzi, hogy J.-vel bármi is történhetett. De mi nem tudjuk meg, noha nem tagadja az író sem, hogy kutatni nemcsak kellett, de lehetett is utána. Megírhatta volna a nyomozást, akár_ az író is végezhette volna azt, de nem előttünk tette, bár tudjuk, hogy képes volt erre. Így marad nekünk egy tucatnyi ember skiccrajza, de sehol a regényre utaló, az aere perenniusra utaló vágy és szándék. Mert mit mond Kosztolányi: „ ... magamba mélyedek és ások, ások az évek rétegein, s minél mélyebbre hatolok, annál több aranyat lelek.. Ez jó tanács és nemcsak az irodalom munkásának. Törvény ez lírában, tudományban és bárhol. A szorgalom, a szándék, a jó módszer birtokában juthat igazán a célhoz. Így csak egy könnyedén, tele jó szándékkal megírt vázlatot forgattam végig. Mert a jegyzetek apró vil- lanataiból az nem állt össze nekem, amit a szerző olyannyira kíván: egy komoly kép róla és arról, amit ő szentnek tart. Velem együtt. Az írói vallomás tekintélyét! Farkas András \ spi építészet remekei Fotó: Perl Márton
