Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-13 / 191. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 13., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9 légy ónk’ gazdag mű- tmlel okben, s mi általában rangjuknak legfelelően becsüljük meg elődeink kin- :ses hagyatékát. Fo- óösszeállításunk rit- értékeinkből ad Az Árpád-kor üzenete Bélapátfalván Gyöngyös kincsei A gyöngyösi Orczy-kastély Feleki Kamill és Balázs Samú Nell Simon A napsugár-fiúk című színműben 75 éve született Feleki Kamill Feleki Kamill varázsa Feleki és Halász Aranka a Kabaré című musicalben (MTI fotó — KS) A közönség sohasem vett tudomást életkoráról, hiszen húszévesen is alakított aggastyánt. Évtizedekkel ezelőtt a Luxemburg grófja felsült öreg Sir Basilját éppúgy elhittük neki, mint alig néhány éve a Kabaré szerelmes Schultz urát. Miben rejlik színészi ereje, varázsa? őszinteségében? Egyszerűségében ? A kifelé sugárzó belső hitben, tűzben? A különösségében? Nehéz volna megfogalmazni, mert játéka mindig, minden szerepében sajátos élményt adott, akár a Fővárosi Operett Színházban, akár a Madách Színházban lépett szín. padra, 1936 óta. Felejthetetlen alakítások egész sorával, gazdagította a magyar film- művészetet is. (Gondoljunk csak az Állami Áruház csupaszív Glauzius bácsijára.! Életéből fél évszázadot — töltött a színpadon. Rákosi Szidi színiiskolájából kikerülve, a Király Színházhoz szerződött, volt artista, táncos és drámai színész. Élete és szenvedélye a színház. „A színpad a színész igazi világa ...” Mégis, amikor úgy érezte, el kell válni egymástól, egyik napról a másikra otthagyta a színpadot. „A színész azért színész, hogy élvezze a játékot ... akkor kell megválni e féltett, szeretett világtól, amikor még az illúziók bennünk élnek” — fogalmazta meg „hűtlenségét” egy interjúban. Megvált attól a világtól, amelynek egyedülálló és pótolhatatlan jelensége, sajátos humorával, különleges jellemábrázoló készségével. Néhány gesztussal, derűs humorával, egy-két fintorral jellemeket sűrített, figuráiban virtuózán használta ki a helyzetkomikumokat. Játéka (a legdrámaibb szerepekben isj mindig könnyed volt. Természetes könnyed- ségű, sohasem tévesztve szem elől, hogy a szórakoztatásnak magától érthetődőnek kell lennie. „Ha én úgy játszom egy szerepet, vagy mondok el egy mondatot, hogy a közönség észreveszi: én (a színész! igenis meg akarom nevettetni, akkor visszautasítja” — vallotta. öt évtizeden át meg tudta őrizni hitét a színpadi igazságban, a színházművészet erejében. Hitt és hitetett a mű és a közönség kapcsolatában. S ha hiányzik is a színpadról, játék nélkül is kapocs marad azok számára, akik ismerik, szeretik. Szép emlékű, eleven kapocs. Feleki Kamill a varázslatos egyéniségű, a tiszta sugárzású művész augusztus 21-én ünnepli hetvenötödik születésnapját. Mátai Györgyi M. Szabó Gyula: Bordásfalak Palócföld Könyvek, Salgótarján 1983 hát, meg mellette egy kis szobát magunknak, vénsé- günkre. Mert úgy gondoltuk, ez lesz az övék, mi meg ott húzzuk meg magunkat. Már félmilliónál is többet ígértek érte, de nem adom. Minek nekem a pénz? Van nekem, bár ne lenne annyi. — Mennyi? — röppentek fel a szavak váratlanul Fazekas ajkáról. — Sok, sok, — ismételte meg az öregembef. — Különben kiszámíthatja. Amióta a fiam kiszédült az országból, én mindennap, télen, nyáron, esőben, hóban ötven liter tejet viszek be a csarnokba. Az ára ment a bankba. A mai napig egy fillért se nem vettem ki belőle. Elég volt az, amit a téesztől kaptam. De a bankba ment a hízott bikák ára, a borjúk ára, meg amikor még jobban bírtam erővel, a hízók ára. Tíz, tizenöt hízót adtam én le egyszerre az államiaknak mindig. — És nem irigyelték? Nem kértek kölcsön maguktól? — Dehogynem. Csakhogy én nem adtam. A fiaméból? Különben, amikor mi nagy szegénységben voltunk, senki sem segített rajtunk. Senkitől sem kaptunk mi semmit, a magunk erejéből lett itt minden. Hanem rosszul mondom — nyúlt a kancsóért, hogy teletöltse a poharakat. — Egyszer mégis adtam. Talán öt éve ennek. Meghalt egy rendes ember, itt a pusztán. öt árvája maradt. Az asszony sírva szaladt, hogy segítsek rajta. Mondtam, hogy nincs nekem pénzem. Elment. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Hátha az én fiam is meghalt hirtelen és árvái maradtak Ausztráliában vagy másutt. Biztosan rajtuk is segítenek. Szóval reggel felkeltem, elmentem az asszonyhoz, és mondtam neki. hogy jöjjön velem a városba. Kivettem hetvenezer forintot a bankból. Tíz-tíz a gyerekeké, húsz meg a magáé, adtam oda erővel az asszonynak a pénzt. Mert nem akarta elfogadni, hiszen ő csak a temetésre kért párezer forintot. Fogja, majd megadja, erősködtem. Elvette. Megadom, ledolgozom, meghálálom, szipogta a szerencsétlen özvegy. Majd a fiammal elszámol, ha megjön. Mert az övé ez a pénz, moncííam, és ott hagytam az árvát. A poharakat nem koccintották össze, de kortyolgatták a bort, lassan, óvatosan, mintha tüzes vizet nyelnének. Az öregasszony, aki a beszélgetés alatt némán ült egyre összébb görnyedve, mintha itt aszalódna, szipogott, szemét törölgette. És sóhajtott. Mintha jajgatna. Fazekas letette a poharat. Az üveg csengése felriasztotta az öregembert is. —'És mi lesz a... — ...a vagyonnal? Ezt akarja kérdezni, ugye? — emelte tekintetét Fazekasra az öreg. — Nem visszük a sírba. De nem is herdáljuk el. Rendelkeztünk. Minden az államé. De, ha mégis hazajönne a fiam, vagy hazajönnének a leszármazottai, akkor az övék. Az asszony bólogatott, szemét törölgette. Az öregember még két pohár bort is felhajtott egymás után. — Higgye el, boldogabbak lennénk, ha szegényebbek vónánk, ha a fiúnk, a menyünk, meg az unokák miatt lassan még a tehénkéinket is el kellene adogatni, hogy nekik legyen meg az, ami kell. Mondják, hogy az újságírás a közhely művészete, s ebben az állításban minden túlzással együtt van valami igazság is. Mert — gondoljuk csak meg! — mikor használunk közhelyeket? Amikor nem jut más az eszünkbe, nincs időnk, vagy éppen tehetségünk arra, hogy magunk fogalmazzuk meg a felismeréseinket. Márpedig a napi újságírás kegyetlen malom, sok idő nincs az elmélyedésre. Talán ezért is oly ritka a jó riport manapság. Ez ugyanis az egyik legidő- igényesebb műfaj. Nem elég még az sem, ha a bemutatandó tárgyat alaposan megismerjük (sajnos erre sok időt hagy a vidéki újságírás), valamelyes távlat is kell, hogy a valóság elemeit megszerkesszük, formába öntsük. Csak a laikus hiszi el ugyanis azt a közhelyet, hogy „a téma az utcán hever”, hogy az eset önmagában már olvasható írást produkál. Egyrészt, mert ami az utcán hever, azért már nem 'érdemes lehajolni se, másrészt annyi kosz rakódott rá, hogy megtisztogatás nélkül fogyasztásra alkalmatlan. Nagyon jól tudja ezt M. Szabó Gyula is, akinek tizenhét írását vehetjük most kézbe a Palócföld Könyvek új kötetében. A fiatal újságíró a legkézenfekvőbb módszert választotta. Köztudott, hogy a riporter jegyzeteket készít. Van, aki az írás elkészülte után ezeket egyszerűen eldobja, míg mások megőrzik. Nos, M. Szabó Gyula is ezt tette, s amikor kellő mennyiségű „anyag” összegyűlt, akkor már rendszerezhette, megszerkeszthette. Nem véletlenül emlegetem a mennyiséget (amely, — mint tudjuk — a minőség egyik feltétele is!). Nem számoltam meg, de legalább kétszáz eset, név, figura szerepel a tizenhét írásban. Gyanítható, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa, noha én még szigorúbb rostálásra biztatnám. A legnagyobb gondom ugyanis ezekkel a riportokkal, hogy némelyik talán éppen a szerző szándéka ellenére didaktikusra sikeredett, A szerző módszerének sajátosságából következik ez. Tétele bizonyítására nem egyetlen sorsot követ végig, hanem analóg eseteket rak egymás mellé. -Ezek vagy megállnak a lábukon, vagy nem. Sokszor bizony banálisak, esetlegesnek tűnnek. Példaként A ház... című írást említem. Ilyen idilli lenne a kép Salgótarjánban egy lakótelepi házban? — tűnődtem el, amikor elolvastam. Szeretném hinni, ám a ta- tapasztalataim (Miskolcon) nem igazolják. Ez — természetesen — még nem cáfolat. Alighanem a szerző maga választotta módszere üt itt vissza. Az apró, életből ellesett mozaikok, esetecskék, életképek együttesen nem adnak új minőséget. (Zárójelben jegyzem itt meg, hogy ugyanez teszi már modorossá a kötetlen előszót író Szekulety Péter írásait is.) Ezeket a kritikai megjegyzéseket is azért merem tenni, mert bízom M. Szabó Gyula tehetségében. Akinek ilyen fiatalon ilyen nagy életanyag gyűlt fel a noteszaiban, az tovább is léphet, akár a szépirodalmibb megformálás, akár a szociográfia felé. Kitűnően ismeri például a mai magyar falut. A gazdálkodót is, a téeszeket, de a kultúrában vérszegényt, a szellemi elsivatagosodás tüneteit is. Számos példát említhetnék arra, hogy tud egyetlen szituációval jellemezni. Belép — mondjuk — egy falusi kocsmába, rögtön kontaktust tud teremteni az ott iddogáló emberekkel, s máris kész a skicc a falu kulturális életéről, állapotáról. Tudniillik nincs más közösségi és kulturális fórum az illető faluban. A kettőt: a kultúrát és a közösséget nem véletlenül említem együtt. M. Szabó Gyula ugyanis nem rest utánajárni hogyan is alakult az élet, az életmód az elmúlt évtizedekben a magyar vidéken. Bőven esik szó a munkáról, amit (ahol lehet) ellazsálnak (Elveszett órák), míg mások, máshol megszakadásig hajszolnak. Akár az egyik, akár a másik végletet nézem az értékrend zavaraival kell szembenéznem. M. Szabó Gyula is pozitív példaként emleget néhány tsz (és más) vezetőt és nem vezetőt, aki 18—16 órát dolgozik naponta. Félreértés ne essék, nem a szorgalom és a kötelességtudat ellen kívánok szólni! De szeretnék már olyan vezetőről (munkahelyről) olvasni, aki (ahol) a nyolcórás munkaidőn belül és jól végzik el a feladatokat. Gyanítom ugyanis, hogy az, aki napi 15 órát dolgozik, az derék, tisztességes ember, de nem jó vezető, mert nem tud szervezni. Maga M. Szabó sorol fel — igaz más összefüggésben — ezekre is néhány példát. A vezetői túlkapásokról, basás- kodó, önkényeskedő, öntelt és buta, tehát alkalmatlan vezetőkről van szó, akik jégre viszik a rájuk bízott céget, közösséget. Kár, hogy ezeket meg nem konkrétan, hely és név megjelölésével, de ezt csak halkan jegyzem meg, mert ismerem a vidéki újságírás korlátáit... Az lenne az ideális, ha nemcsak a panaszosok, kárvallottak neve kerülne be az újságokba, de az elkövetőé is. így talán nem kellene megvárni sokszor, hogy a dolgok akuttá válnak, fejeknek kelljen hullani. A legerkölcstelenebb, ha valaki más helyett bátor. Szóvá csupán azért tettem, mert M. Szabó Gyula bizonyságát adja írásaiban, hogy pontosan tudja diagnosztizálni a mai magyar valóságot. Jó gazdaként kiterjed a figyelme az erdők, mezők, megművelt és ugaron hagyott földek, a vizek (és vízellátás), a szolgáltatás, az elhagyott és állami gondozásba került gyerekek és öregek, a pályakezdő szakmunkások és értelmiségiek, egyszóval az élet gondjaira. Szinte már zavaró is ez a bőség, mert félő, hogy a szerző elaprózza magát. Ám — fiatalemberről lévén szó — tekintsük ezt a kötetet az anyag és tapasztalatgyűjtés dokumentumának, egy sikeres szép és közírói pálya első, s máris sikeres fázisának. Mert fogunk mi még M. Szabó Gyula köteteivel találkozni, erre garancia a tehetsége és a szorgalma is! Horpácsi Sándor
