Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-12 / 190. szám
/ NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 12., péntek 3. JANUS KÉT ARCA Egymásra mutogatás helyett... AZ ELMŰLT ÉVTIZEDEKBEN Janus-arcú kép rajzolódott ki a honi építésügy produktumáról. Ha a közelmúltunk látványos eredményeivel akarunk büszkélkedni, többnyire az új városok, lakónegyedek egyikére kalauzoljuk el a látogatóinkat, megemlítve, hogy húsz év alatt másfél milliónyi új lakást adtunk át, tehát új otthonba költözhetett csaknem a fele lakosság. S természetesen megmutatjuk vendégeinknek új gyárainkat, gyermekintézményeinket, a művelődési otthonainkat, a végre-valahára tető alá került új kórházainkat is. A Janus-arcú kettősséghez tartozik, hogy a munkafegyelem lazaságaira, a hanyag munkára keresünk példát, ismét az építésügy jut először- az eszünkbe. S mintha egészen más szemüvegen át néznénk az alkotásokat, ilyenkor már azt vesszük észre elsősorban, hogy rosszul zárnak az ablakok az új lakótelepeken, silány a tapéta, gyakoriak az antihumánusan kicsiny lakószobák és így tovább. Ilyenkor persze önkéntelenül feltesszük a kérdést: vajon ki felel ezekért a hibákért? A választ valamennyien tudjuk. Az építők a tervezőket okolják, mondván: az ő rajzasztalukon jelentek meg először azok a kicsiny lakószobák, ők írták elő, hogy csak olcsóbb fajta tapétákat használhatnak stb. A tervezők persze azonnal továbbadták a labdát, arra hivatkozva, hogy ők sem csodatévők, abból az összegből, amit nálunk egy lakásra szánnak a megrendelők, a beruházók, nem telik többre ... S természetesen a beruházók sem maradtak adósak a válasszal, azt felelve, hogy a világ egyetlen országa, társadalma sem tud any- nyit szánni az építkezésekre, mint amennyit a terve- zők-kivitelezők igényelnének, mindenütt korlátozottak a keretek, s különben is, valljuk meg, elég drágán dolgozik nálunk az építőipar ... Lánc, lánc, eszterlánc — valamennyien tudjuk, hogy évtizedeken át tartott ez az egymásra mutogatás. Ami persze mindig a felelősség elhárításával társult, s ennek a kölcsönös hibakeresésnek mindig az állampolgár, végső fokon az ország látta a kárát. VALÓSZÍNŰLEG az utóbbi évek új és nehezebb gazdasági helyzete, körülményei magyarázzák, hogy kezd kimenni a divatból az egymásra mutogatás. Ma, amikor észrevehetően kevesebb a beruházás, aligha menne sokra az az építőipari vállalat, amely továbbra is „magas lóról” próbálna tárgyalni a tervezőkkel, a beruházókkal. A tervező vállalatok is jobban belátják, hogy nem boldogulhatnak az építők nélkül, ezért amikor egy újabb építkezés terveit papírra vetik, jobban figyelembe veszik a velük partnerkapcsolatban álló kivitelező vállalat gépi felszereltségét, adottságait és lehetőségeit, mint azelőtt. S bár a beruházók, a megrendelők alkupozíciója, akaratérvé- nyesitési lehetősége ma jobb, mint korábban, azért ennek is van határa. Mert bár ma valóban kevesebb a beruházás, s szolgálatkészebbek az építők, azért nincsenek kiszolgáltatott helyzetben. Ennél fogva a beruházónak ma sem fűződik érdeke ahhoz, hogy halogassa a döntést, ne készítse elő idejében az építésre alkalmas területet, mert könnyen olyan választ kaphat az építőktől: Igaz, hogy nincs annyi megrendelésünk, mint azelőtt, de azért akad még másutt is! Mindezt napjainkban már az építésügy valamennyi közreműködője tudja, s bár — ez természetes! — a tervegyeztető tárgyalásokon ma sem ritka az emelt hangú vita, a korábbi felelősségáthárítás helyett egyre inkább érződik a kölcsönös megértés, a segitőkészség. Mintha mindenki a maga bőrén érzékelné, hogy a másik fél fogyatékosságait listába gyűjteni, azokat vég nélkül sorolni zsákutca. Olyan zsákutca, amelybe betérni időbe és pénzbe kerül. Az állampolgárok, az ország lakói nemcsak idejében, netán határidő előtt átadott épületeket, hanem jobb minőségű munkát is várnak az új szellem terjedésétől. Lényegesen rövidebb hibajegyzéket, kevesebb panaszra adó okot. AZ IDŐ LESZ A DÖNTŐBÍRÓ. Az mutatja meg majd, hogy a jobb együttműködési készség mennyire válik anyagi erővé. (F. T.) UDULŐKORZETI EMBEREK Bükkszékiek a falujukról (Tudósítónktól): Bükkszéken, a hegyvidék közkedvelt üdülőhelyén nyáron sokan vendégeskednek. Vonzza őket a gyógyvíz és a hegyi levegő. De szeretik-e a termálfürdőt a helybeliek? Hol tart a község területrendezési és beépítési tervének megvalósítása? Ezekre a kérdésekre is választ kaptam falunézőben. ★ Augusztus van, kánikula. A szelíd Bükkszéken mindent beborít a csend. Az utcákon csak kevesen járnak, délutáni műszakosok szállnak fel az autóbuszra. A Rákóczi utcában kékkö- tényes asszonnyal találkozom : — A Búzakalász Termelő- szövetkezetben dolgozom. A férjem beteges... — Mi baja? — Izületes. — Mikor voltak a gyógyfürdőben? — Még sosem. Nem való nekünk ilyen passzió... A Szabadság-tér gondosan ápolt rózsakertje mellett, a Fürdő utcában, egészen másképp látják a mai világot. A házak előtt a kerti pádon négyen fejtik a babot, négy jó szomszéd: Juhász Péter és felesége, özvegy Pócsik Kálmánná és Koska Béláné. — A férjemmel hetente egyszer elmegyünk a strandra — mondja Juhász Péter- né. — Az uram Sarudra járt aratni, egy mázsa búzát kapott naponta. Ráfér a pihenés. ★ Farkas József hirtelen abbahagyja a kert kapálását és érdeklődve közénk jön. Mondja, hogy már 74 esztendős, de még egyszer sem volt üdülni. A termálfürdőt csak kívülről ismeri. — Miért? — A jószágok miatt. Pócsikné perlekedik: — Az embernek úgy kell beosztani az idejét, hogy mindenre jusson. Nemcsak dologból áll az élet! Beszélgetünk a tanács tevékenységéről is. Hogy az elnök és a titkár szereti a falut, milyen sokat törődnek az emberekkel, az ajtajuk nyitva minden panaszos előtt, s próbáljak csak olyan embert keresni Bükkszéken, aki ne jót mondana róluk. Nem fogok találni. Ilyen emberek kellenének minden falu élére. Varró Gyula tanácstitkár kalauzol a település utcáin. Huszonhét éves. A beosztásában is fiatal: öt éve jött el Szilvásváradról. — Hogy érzi itt magát? — Megszerettem az ittenieket — mondja. — KeméBttkkszéki falukép nyék és szívósak: Együtt terveznek, dolgoznak velünk. ★ Nagy Flóriánnal az ifjúsági táborban találkoztunk. Vízvezetéket szerel. Ismeri jól a bükkszékieket. — Hogyan vélekedtek a faluban a tábor építéséről? Nem sokallták érte a 45 millió forintot? — kíváncsiskodom. Az ötvenéves ember ösz- szehúzza a szemöldökét. — Az igazság az, hogy sokba került az építkezés. Amikor megkezdődött, magam is kifogásoltam, hogy miért nem kultúrházra költenek. Mozi sincs a faluban. Most mégis örülünk, mert iskolás gyerekeink és unokáink is elvezhetik a tábori életet, csereüdülésre mehetnek az ország különböző vidékeire. ★ Bükkszéket 1964-ben nyilvánították üdülőhellyé. —De csak 1981-ben lett országos jelentőségű üdülőkörzet — jegyzi meg a titkár. — A tervidőszak elején elkészült a község közép- és hosszú távú beépítési terve, amely szép jövőt ígér. Amióta a Vízkutató Vállalattól az Észak-magyarországi Regionális Vízmű vette át a fürdő kezelését, azóta a tervek közelebb kerültek a a megvalósításhoz. A ME BIB támogatásával felújítjuk a medencéket, mintegy két hektárral bővíteni fogjuk a strand területet. Tárgyalásokat folytattunk a Heves megyei Idegenforgalmi Hivatallal 0.2 üdülőkörzet bővítéséről. Szeretnénk a strandot téli fürdőzésre is alkalmassá tenni, motel tervével foglalkozunk. Bükkszéken jelenleg nincs kemping, most 300 férőhely kialakítására tettünk árajánlatot. A tanács azt reméli, hogy a fejlesztési célkitűzések mihamarább megvalósulnak, amiben számítanak a lakosság segítségére is... Ami a legtöbb embert vonzza: a felújított, gyógyvizű strand (Fotó: Kőhidi Imre) Mika István EMBEREK ÉS ESETEK A VONATON Egy nyomon, de száz keréken Kötelességeimnél fogva május elejétől július közepéig éppen négyezer kilométert utaztam vasúton. Hi- hetné bárki, hogy ez a távolság már felér egy röpke nyugat-európai kirándulással, vagy legalábbis egy moszkvai úttal, hisz utóbbi esetben — oda-vissza — pontosan ennyit tehettem volna meg vonaton. Szó sincs róla! Négyezer .kilométeren át a MÁV vendégszeretetét élvezhettem, a főváros és a hevesi megyeszékhely közötti vonalon. Ennyi, többnyire zsúfolt kocsikban töltött idő (egyszeri útra átlagban három órát alapul véve, összesen 4500 perc) alatt alkalma nyílik az embernek arra, hogy képet alkosson — elsősorban hét végi—hét eleji — utazási szokásainkról, beidegződön, vagy vitatható magatartásformákról. Mesteri ngázó A hétfő reggelek elmaradhatatlan alakja, magas termetével, választékos öltözékével, kifli alakú holdra emlékeztető, gondosan ápolt szakállával. Mindig pontban hat pra húszkor jelenik meg az egri vasútállomáson. Ideje még bőséggel lévén, a háromnegyedes gyorshoz, első útja a restibe vezet. Szólnia sem kell, a pénztáros már üti be a gépbe a szendvics és a kóla árát. Komótosan, zamatét élvezve kortyolja az üdítőt, az ennivalót a táskájába csúsztatja, majd irány az újságosbódé. Hétfői Hírek, Népsport — ez a megszokott rend. Mielőtt felszáll, vált néhány kedves szót a vonat végén gyülekező kalauzokkal, majd a szerelvény közepén keres magának helyet. Az a legbiztosabb, véli, mert mit lehet azt tudni... ? Ott ülő ember mindenesetre még sosem halt meg a szerencsétlenségekkor. Tizennégy éve megy ez így, hétről hétre. Ha valamelyik hétfőn nem jönne, talán a forgalmista is várna — akár késés árán is — néhány percet az indító füttyjellel. Hátha csak rossz éjszakája volt, és elaludt... Az izgága útitárs Sebesen suhan a kora reggeli pesti gyors. Almosító a monoton zaj. A fülke sarkában a középkorú férfi el- elbóbiskol a könyve felett, vele szemben anyja vállára hajtva fejét szundikál a tinilány. Idébb, szemét lehunyva vizsgatételt mormol magában az öltönyös fiatalember. A csendéletbe illő nyugalmat a hosszú, szaggatott . fékcsikorgás sem zavarja meg Füzesabonyban. Annál inkább a bebocsátást kérő bácsika! Szuszog, csattog, amíg leül, majd a cukorkászacskóját zörgeti. • — Tessék csak, vegyen!... De mondom, hogy vegyen!... No, rajta, bátran! — kínál-, gatja körbe, nem sok sikerrel. Lendülete mégsincs fogyóban. — Kérem, én már kettő óta talpon vagyok! Minek is annyit aludni! A vonatban például sosem szoktam. Mindig a tájat nézem, hogyan érik a dinnye, szépek-e a házak. Nem igaz, kislány?! — harsogja egy szuszra. Válasz nincs, csak szikrázó pillantások, egy-egy figyelmeztető sóhaj. A bácsika nem zavartatja magát, tovább locsog, néha rá-rá- csap valamelyik szomszédja combjára, teliszájjal röhög bugyuta tréfáin. Aztán felugrik, áttrappol a lábakon, a fülke előtt rágyújt, a füstöt, persze, befelé fújja. Ezt négyszer ismétli meg. A cigarettázás szüneteiben pedig be nem áll a szája. Az indulatos szavak elmaradnak, de fellélegzik mindenki, amikor a vonat befut a Keletibe. És siet, nehogy a metrón, a trolin, a villamoson, vagy a buszon útitársa legyen a bácsikának ... A védett potyautas Vámosgyörkön vesztegel a péntek délutáni egri gyors. A hazafelé igyekvők mérgüket egyre kevésbé leplezve, morogva tudakolják egymástól a várakozás okát. Ennek ismerete azonban csak az utolsó előtti kocsiban levők kiváltsága. A vita a tetőpont előtt áll néhány éles, kicirkalmazott mondattal. A jegykezelő ennek ellenére hajthatatlan: — Nézze, engem nem érdekel a maga filozófiája! Fizet, vagy leszáll! Különben addig úgysem megyünk tovább! Ám, a harminc körüli, lezser szerelésű férfi egyikre sem hajlandó. Sőt, visszaül a helyére. Meglepetésre pártfogója is akad. — Miért nem hagyja békén? — mennydörög egy túlsúlyos úr. — Hallhatta, hogy nem volt pénze a vonatra! Különben is, egy jegy ára még nem a világ, attól még nem megy tönkre a MÁV. — Mi lenne, ha mindenki így gondolkozna?! — sziszegi a kalauz, majd hamar intézkedik. A repd őre nem tűr ellentmondást. Egyszeriben előkerül az addig elveszettnek mondott személyi igazolvány, vele együtt jó néhány ötszázas is kihullik a tárcából. Nagy az elképedés, miközben az önjelölt filozófus potyautast letessékelik a vagonról. Végre nekilódul a szerelvény, folytatjuk utunkat. S egyáltalán nem akarunk tudomást venni a pocakos „őrangyal” szitkairól, amelyekkel a csalókat, szélhámosokat és bliccelőket illeti... Bosszúságlista A füzesabonyi állomás vágányok közti peronján tikkasztó a hőség. A várakozó utasok kellően bágyadtak is, csak a középkorú hölgy nem fér sehogysem a bőrébe. Nemcsak a melegtől lila az arca, hanem a fojtott dühtől is. A mellette állók kénytelenek végighallgatni panaszlistáját. — Azt még hajlandó vagyok lenyelni, hogy külön törlőruhát kell minden útra magammal vinnem, mert annyira koszosak az ülések. Kényszerűségből viselem el, hogy sokszor végig kell áll- nom az utat, mert a fiatal és idősebb „uraknak” szükségük van a helyre a kártyázáshoz. Sőt, az örökös huzattal szemben is immunis lettem, mert ugye hiába könyörög az ember másoknak. De ez már egyenesen elképesztő! Egy héten belül már a második eset, hogy itt kell rostokol- nom. A múltkor az éjszakai egri „szellemvonatról” szállítottak le, s várhattam hajnalig. Ma pedig: jövök a délutáni hármas gyorssal, de az egri személy nincs sehol! Mindössze hét percet kellene várnia, de nem teszi, mert ezt írja elő a menetrend! Csak tudnám, hogy kik állítják össze... Kiadta minden mérgét, elcsendesedik. — Ugyan kérem, kár mérgelődnie! — jegyzi meg egy savanyú arcú férfi. — Mindez hozzátartozik az utazáshoz. Az asszony összeszedi a holmiját, hogy odébb húzódjon. Menet közben azonban még visszakérdez: — Maga komolyan azt hiszi...?! Szalay Zoltán
