Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-06 / 185. szám
A férfi azonban mintha tudomást se vett volna a szégyenéről, átható tekintetével az 6 tekintetét kereste, ezt még ha háttal álltak volna egymásnak, akkor is megérezte volna. — Lesz. ami lesz — gondolta —, és újra fölemelte a fejét, és a szemébe nézett a férfiinak. Fiatalnak látszott, az arca szinte fiús volt, azért mégis egészen másképpen nézett ki, mint ezek a tejfelesszájú, a gimnáziumból éppen csak kikerült kollégák, talán a mosolya miatt, amin látszott, egyformán otthon van ezen a poshadt pesti ÍBUSZ-kirendeltségen, s a legelőkelőbb párizsi szállodában. — Mit parancsol? — bökte ki magyarul a szinte kötelességszerű kérdést, pedig, ha nagyon összeszedi magát, egykét szót ki tudott volna nyögni németül is, de úgy érezte, úgyis mindegy, csak még nevetségesebbé tenné magát, ha tovább erőlködne. Ha nem érti, menjen Zsuzsihoz, vagy Andreához, majd ők elcsevegnek vele, gondolta, és dacosan félrefordította az arcát, de csak annyira, hogy finom arcéle, amit már sokan megdicsértek, jól érvényesüljön, ha itthagyja is a férfi, azért tudja meg, mit veszít. Érezte kezd magához térni. — Itt kellett volna kezdenem — gondolta. — Szép lánca van — mondta némi idegen hangsúllyal, de hibátlan magyarsággal a férfi, és kezébe vette a lelógó keresztet. Hagyta. Túl bizalmasnak tetszett ez a mozdulat, de nem merte elutasítani. — Anyámnak is pont ilyen volt — mondta a férfi, s hanyag, ráérős mozdulattal odakönyökölt a pultra —, szegénynek — tette még hozzá szinte szégyenlősen. — Azért jöttem, hogy kivigyem magammal Miami Beach-be — itt megállt a beszédben, mintha észrevette volna, a kimondott helyiségnév milyen hatással van a lányra, szegény lélegzetet is alig kapott —, de már csak a temetésére érkeztem. Szegény anyám, fiatal korában nagyon szép volt, hasonlított magára, és ez a lánc, milyen furcsa, ugyanilyen lánca volty csakhogy a kereszten gyémánt Jézus Krisztus, a kereszt lábánál Szűz Mária ... Szép volt... Valahol falán még mindig megvan... — Szórakozottan kiejtette a kezéből a keresztet, és a lány arcába nézett, de nem volt ebben a nézésben semmi tolakodás, lemondás lapult benne inkább, mintha el akarna menni, hogy ne zavarjon. De hiszen nem zavar, kapott ijedten két kézzel a férfi keze után a lány, hogy visszatartsa. — Hát volna egy perce számomra? — kérdezte hálásan, csodálkozó arccal a férfi. — Egy pillanat — mondta a lány, és nem törődve a hosszú sorral, ahonnan hangos megjegyzéseket eregettek utána, fölállt a helyéről, és átsétált Zsuzsihoz, aki a körmét piszkálta méla unalommal. — Zsuzsikám, gyere át hozzám, amíg én kiugróm egy-két percre..., csak ide..., vásárolni... — Jól van — mondta Zsuzsi, és gúnyosan elmosolyodott —, de előttem kár titkolóznod... A presszó cigarettabűzös, kávéillatos délelőtti csöndje ön telten terpeszkedett el az asztalok között. Leültek az egyik sarokba. Arra számított, hogy a férfi most már heves ostromba kezd, nem ellenkezem túlságosan, határozta el, csak amennyire az illem megkívánja, még ha a szoknyám alá nyúl is, de a férfi csak a kezét fogta meg azt is alig. — Ez meg mit akar — húzódott vissza ijedten a lány. Lehajtotta a fejét — Legyen a feleségem! — mondta a férfi. — Elviszem innen. — Jó — suttogta a lány. — Hát akkor pecsételjük meg valamivel ezt a találkozást — mondta a férfi, és könnyedén, alig érezhetően szájon csókolta, aztán a kezébe vette a kis aranykeresztet, ami már megint kibukott a blúz alól. — Ha ide adja, ráforrasztom azt a Jézust, meg a Máriát, amiről beszéltem, hogy addig is emlékeztesse rám valami..., amíg... — Köszönöm — mondta a lány, és lecsatolta a nyakából a láncot, és a férfi kezébe csúsztatta. Megfordult ugyan a fejében, mit mondok majd az anyámnak, de ilyen jelentéktelen apróságon most igazán nem akadhatott fenn. Otthon szelesen csapta be maga mögött az ajtót, harsányan köszönt, körülugrálta, összecsókolta az anyját, aki hiába zsörtölődött, nem tudta útját állni a jókedvének. Beült a szobájába, könyvet vett elő, de olvasni nem tudott, lebbent ki a nappaliba, az erkélyre, a konyhába, észre se vette, hogy már este van, csak arról, hogy szólt a televízió. Egyébként le nem ült volna eléje, annyira félt tőle, hogy így fog megöregedni, egy itthoni házasságiban, eltompulva az egész napi munka, bevásárlás, főzés, mosás, gyerekek hurcolása okozta fáradtságtól lerogyva a televízió elé, nézve, amit elé löknek, nesze, itt van, zabáid, te hülye, de most már, hogy ennyire kívülről nézhette, úgy érezte, egyáltalán nem zavarja a képernyő bárgyúsága, az ostoba riporterek ostoba kérdései. A Kék fény ment éppen, betörők, tolvajok, kocsmai verekedők, útszéli kurvák, micsoda szerencsétlen népség, már éppen föl akart állni, hogy tovább menjen, ennél még a legrosszabb könyv is többet ér, gondolta, amikor váratlanul föltűnt a képernyőn az irodabeli férfi arca. A, csak tévedés lehet, gondolta, s indult kifelé, de fél füllel azért hallotta, mit mond a riporter, veszélyes szélhámos, orvosnak, ügyvédnek adja ki magát, és egyedülálló, védtelen nőket szemel ki magának, akiknek házasságot ígér, ennek orvén pénzt, ékszereket csal ki tőlük, és aztán odébbáll, a rendőrség arra kéri a károsultakat, hogy jelentkezzenek a... Berohant a szobájába, hasra vetette magát a heverőn, nem mozdult. Föl volt háborodva, nem hitt a tévének. Mért csinálják ezt, miért? Egyetlen rendes emberrel találkoztam ebben a büdös életben, azt is börtönbe akarják csukni, hát nem, az én följelentésemet várhatják, én nem leszek a cinkosuk, én nem, az egyszer biztos. Jaj, csak ne fognák el, jaj, csak sikerülne egérutat nyernie, akkor biztosan elvinne, hát persze... Miami Beach-be... Micsoda kicsinyes, pitiáner ország, alig várják, hogy föltűnjön egy igazi férfi, rendőrökkel üldöztetik, börtönbe csuknák, csak azért, mert különb náluk, hogy ne legyen föltűnő a saját közönségességük, butaságuk, hogy szabadon és önhitten garázdálkodhassanak tovább. Az őszinteség és jóság regénye H. D. Lawrence: Lady Chatterley szeretője Az idei könyvhét talán legnagyobb szenzációja David Herbert Lawrence regénye volt. Már a nyitás első perceiben hosszú sorok kígyóztak érte a könyvsátraknál, s röpke fél óra múlva már mindenütt nemleges válasz érkezett a minduntalan felhangzó kérdésre: „Lady van?” Pedig kiadását nem előzte meg különösebb hírverés a könyvheti újdonságokat ismertető prospektus kurta szövegén kívül. Az óriási érdeklődés azt bizonyítja, hogy az olvasók minden korosztálya hallott a könyvről többet-kevesebbet. Az utóbbi ötven esztendő alatt nemegyszer röppentek fel a sajtóban hírek a műről, amely így valami titokzatos mítoszú irodalmi legendává vált. Mindenki tudott róla. de csak elenyésző kevesen olvashatták, hiszen 1928-ban, megjelenésekor pornográfia vádjával elkobozták az angol hatóságok. Magyarul ugyan 1933-ban napvilágot látott egy erősen csonkított változat — melyből az utolsó szóig kihúztak mindent, amiért a sziget^ országban 1960-ig a tilalmas könyvek listáján szerepelt —, ám e kiadás fennmaradt példányai 1948 után nálunk is hasonló sorsra jutottak. Felületes olvasás esetén, ha a bőven adagolt coitusok érzékletes leírása eltereli figyelmünket a mélyebb összefüggésekről, jogosnak tűnhet a pornográfia vádja. Ám a regény szövetének elmélyült boncolása után egyértelműen kijelenthetjük, hogy Lawrence műve valójában jeles alkotás, az I. világháború utáni helyzef egyik legjobb rajza az angol irodalomban, szerzőjét pedig a XX. század legnagyobb angol írói közé sorolhatjuk. Lawrence a kapitalizmus XX. századi „romantikus” ellenzékéhez tartozott. Elutasította az ipari és tudományos fejlődést, s a nagy világégés utáni időszakban, a társadalmi és politikai harcok világméretűvé éleződése idején abszolút kibékíthetetlennek tartotta az élet és a civilizáció antagoniz- musát. Regényeiben, elbeszéléseiben a szerinte mindenestül elgépiesedett, pénzközpontú társadalom lerombolását, egy új világ létrehozását sürgette, amelyben az ember organikus kapcsolatban áll a világmindenséggel. A mechanisztikus viszonylatokra épülő világ híveinek típusát a regényben Sir Clifford Chatterley testesíti meg. A háborúból megbénult altesttel kerül vissza Angliába, s helyét keresve az életben, először az irodalomba kapaszkodik, ám kerek és tetszetős írásaiból hiányzik az emberi kapcsolódás, hiszen szerzőjük neveltetésénél, eredeti alkatánál és osztálygőgjénél fogva már sebesülése előtt is képtelen volt őszinte emberi kapcsolatokra. Később egyre nagyobb lendülettel veti bele magát bányaüzemeinek modernizálásába a termelékenység és a haszon növelése érdekében, ám közben belsőleg teljesen kiüresedik, és eléri a hanyatlás végső stádiumát: miközben a gépezetet irányítja-szolgálja, maga is géppé válik, s végérvényesen kívül reked az értékes emberi kapcsolatok szféráján — így a szexualitáson is. Ezt a riasztó folyamatot éri tetten férjében Constance- Connie, s otthonában, férje közelében fogja el leginkább a félelem „a civilizált emberfaj egyre nyilvánvalóbb esztelen- ségétől”. Iszonyodik az urát körülvevő, zömmel a felsőbb polgársághoz és az arisztokráciához tartozó, csupán a külső sikereket hajhászó entellektüellektől, de fél a gátlástalan iparosítás folytán igazi emberlétüktől megfosztott bányászoktól is, s e rettegései elől menekül időnként a természetbe, férje erdejébe. Itt botlik bele Mellorsba, aki szintén lázad — bár furcsa módon — a pénz, a gépek, a világ rideghideg önzése ellen: otthagyja katonatiszti pályáját, s visz- szahúzódik a szülőfaluja melletti Chatterley-birtokra vadőrnek. Megveti a társadalmat, s helyette a természetet, a gyöngéd emberi kapcsolatokat keresi. Connie-nak és Mellors- nak törvényszerűen egymásra kell találnia, mert mindkettőjükben a szeretetnek, a szenvedélynek, a természet tiszteletének, a benső melegség ösztönének ereje működik, amely szemben áll a világot eldologiasító birtoklás- és hatalomvágy erejével. A regény azt a lawrence-i koncepciót hivatott bemutatni, hogy a férfiak és nők egoizmustól megszabadított gyöngéd kapcsolata az egyetlen lehetséges kiindulópontja egy eljövendő jobb világnak, amelyben megszűnik az önzés, a haszonlesés, a pénz uralma. És e koncepció szemszögéből kell néznünk az író merész szóhasználatát is, amelyet pornográfiának minősítettek. Miután szerzőnknek egyik célja az volt, hogy feltárja a testi szerelem fontosságát és a világmindenség nagy organizmusában betöltött szerepét, és hogy szembeszálljon az önnön ürességét — esetenként pedig romlottságát — álszeméremmel palástoló zord viktoriánus szemléletmóddal, ezért alkalmazza szándékosan stíluseszközként az alpárinak mondott kifejezéseket. Ám a testi szerelem — és anyagcsere — aktusait és szerveit pontosan megnevező „négybetűs szavakat” igyekezett vulgaritásuktól megszabadítani, s általuk sikerül a tréfásság, a gyöngédség és komolyság atmoszféráját is megteremtenie. A szituáció persze mindig nagy súly- lyal esik latba. A vadőr például akkor ejti ki az első „négybetűs szót” (a cunnus nevét), amikor ő és Conmiie — ez a becenév maga is az ősi szó francia változatára utal! — először jutnak el a maradéktalan beteljesüléshez. Egy másik alkalommal pedig a humoros népi nyelvhasználatot követve John Thomasként és Lady Jane-ként emlegeti a genitáliá- kat, s ezek egyben a két szerelmes mókás álnevéül is szolgálnak. Ezekben az esetekbén a trágárnak minősített kifejezések elvesztik alantas jellegüket, mivel használóik nem tulajdonítanak nekik ilyet, s kölcsönös beleegyezéssel alkalmazzák a természetes aktusok természetességének hangsúlyozása céljából. A nagy műveknek minden kor számára van mondanivalójuk. Mit üzen nekünk a Lady ma, amikor az emberi és szexuális kapcsolatok kiüresedett érzelemnélkülisége, a mániákus pénzhajhászás, a természet és a környezet károsodása sajnos minket is erőteljesen fenyegető tendencia? Ki tagadná, hogy korunkban nem igaz ez a megfogalmazás: k,.. .szerelem, öröm, boldogság, otthon, anya, apa. férj — félhalottak ezek az erős, szép szavak, és enyésznek napról napra”? Mi már tudjuk, hogy a bajok elől az ember nem vonulhat ki a világból, se egy erdőbe, se a magánéletbe, se a szerelembe, de a regényt olvasva felébred bennünk a remény: amíg élnek a földön. olyan férfiak és nők, mint Mellors és Connie, addig talán még nincs veszve minden, a pusztulás erői nem lesznek úrrá rajtunk. És meg kell tanulnunk, hogy az anyagi javak hajszolása helyett éljünk — ahogy a vadőr tanácsolja —, mert akkor boldogabbak lehetnénk. Gyöngédeknek, megértőknek kell lennünk egymás iránt, és bíznunk kell egymásban, no meg abban a jelképes igazságban, hogy: „Olyan rossz idők soha nem járták még, hogy ki ne hajtson a sáfrányvirág...” Zahemszky László NÉPÚJSÁG, ,983. augusztus 6., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM
