Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-30 / 204. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 30., kedd S. Szabad forgalom tárgyai voltak A hajómalmok A hajómalom két hajóból, a fedett házhajóból és a fedetlen völgyhajóból állt, amelyeket gerendákkal kötöttek egymás mellé. A két hajótest között helyezkedett el az alulcsapó lapátos vízikerék, amely fogaskerékáttétellel hajtotta a házhajóban lévő malomművet. A völgyhajó, amelyet kishajónak, kisbontónak vagy tombácnak neveztek, s amely kivájt fatörzsből készült, a lapátkerék tengelyének második támpontjául szolgált. A hajómalom elején a kap. csoló gerendákon (gerende- lyeken) deszkahídlást helyeztek el. Ezen jártak a házhajó és kishajó között. Ez a rész foglalta magába a kerék mozgatását szabályozó tiltót, amely széles deszkatábla volt, s ha a malmot le akarták állítani, leeresztették, s vele zárták el a víz áramlását. A házhajóban volt a fogaskerék, amely átadta a víz energiáját a malomgépezetnek, illetve az áttételnek. A hajómalmokban egy vagy két kőpárral dolgoztak. A múlt század második felétől már szitagépeket is alkalmaztak, így javították az őrlemény minőségét. A hengerszékes malomtechnika elterjedésével a hajómalmok nagy részéből eltűntek a kőpadok és helyükre hengerszékek kerültek. A hajómalmok rögzítéséhez a XVIII. századi előírásokig nem használtak vasmacskát és vasláncot. E helyett szegeket, cölöpöket vertek a folyómederbe, s hozzájuk kötötték ki fűzvagy tölgygúzzsal a hajómalmot. Mivel a hajómalmoknak a vízállás ingadozása miatt gyakran kellett a helyüket változtatniuk a vízfolyás sebességének a kiaknázására, ezért több helyen is vertek le karókat. Ezeket váltókaroknak nevezték. Ahol cölöpverésre alkalmatlan volt a fenék, ott kövekkel rakott, fonott kasokat süllyesztettek el és hozzá rögzítették a hajótesteket. A hajómalmok vizeinken a — Dunán, Tiszán, Szamoson, Maroson, Körösön, Vágón, Murán és a Dráván — rendszerint csoportokban dolgoztak. Kapcsolataikat, kötelességeiket nemcsak a hatóságok, hanem — különösen a múlt század előtt — a molnárok szokásjoga is szabályozta. A munkában egymásra utalt hajómolnárok gazdag céhhagyományokkal rendelkeztek, élénk szervezeti életet éltek. A hajómolnárok rendtartására és becsületére a fölesketett malombíró ügyelt. Tavasszal ő jelölte ki a hajómalmok horgonyzó helyeit. A múlt században jogilag is szabályozták a hajómalmok működésének feltételeit. Az 1851. év előtt engedélyezett hajómalmok — ha az engedélyokiratba belefoglalták —, szabad forgalom tárgyai voltak. Ha a malom megsemmisült, a malomtartás joga, vagyis a „reális ha- jómalomjog” továbbra is eladható, megvásárolható maradt. Az 1851—1888 között engedélyezettek személyes jogúak voltak, átruházni, örökíteni nem lehetett őket. 1888. november 1-e után már csak kivételesen és különösen indokolt esetekben adtak engedélyt új hajómalom üzembe állítására. A hajómalmok ugyanis akadályozták az akkor föllendülő gőz. hajózást. A folyóvizeinken zakatoló hajómalmok száma a múlt század közepén hozzávetőlegesen 96 000 volt. A pest-budai hajómalmok számáról, elhelyezkedésükről Novák Dániel vízépítő mérnök tudósít bennünket egy 1836-ban megjelent írásában. Eszerint Pesten, a lágerispotálynál — a mai Boráros tér magasságában — hat sorban 41 malom őrölt. Velük átellenben, a Duna közepén. a Lágymányos környékén, az egykori Kopaszi-zá- tonynál két sorban 33 hajómalom volt. A mai Császár-fürdőtől fölfelé a katonai ispotályig három sorban hetesével álltak a hajómalmok, összesen 21. A Margit-sziget hosszában hat sor malom kelepelt, szám szerint 32. S végül az óbudai koronauradalom határában hat sorban 42 malom horgonyzott. összesen tehát 169 hajómalom őrölte a pesti és budai polgárok kenyérnekvalóját. Az ország hajómalmainak száma a századfordulóra mintegy 12 000-re apadt. Nem bírták a versenyt a jobb minőségű lisztet adó gőzhajtású hengermalmokkal. Egy darabig még állták a sarat. Például a Győr környéki, szigetközi malmok még a második világháborút is megérték, s csak 1945-ben estek a légitámadások áldozatául. A többit az 1950 utáni ismétlődő nagy árvizek pusztították el. A hajómalmok közel nyolc évszázados magyarországi korszaka ezzel véget ért. Cs. K. Gondolatok Az emberek többsége csak azért szereti az igazságot, mert fél megismerni az igazságtalanságot. (La Rochefoucauld) ★ Miután már több vizsgát letettem, megállapítottam, hogy a vizsgáztató csak azért van fölényben, mert az asztal jobbik oldalán van. (Eduard Herriot) ★ A legjobban a bűn árának emelkedése szabályozza a piacot. (Robert Karpacz) ★ Arcunkon a ráncok az óraütések nyomán keletkeznek. (Urszula Zybura) 21 hajó — 110 ezer tonna Vízen maradni Régi igazság: ha egy országnak nincs tengere, attól még lehet — mégpedig nem is akármilyen — flottája. Ez - is szóba került a MAHART legutóbbi sajtótájékoztatóján, ahol dr. Schuster József vezérigazgató ismertette a Magyar Hajózási RT gazdasági eredményeit, illetve a cégnél végrehajtott szervezeti változásokat. Mint mondotta, 21 hajó járja magyar lobogó alatt a világ tengereit, összbefogadó- képességük 110 ezer tonna. A tradicionálisnak mondható Fekete-tenger, Földközi-tenger, az Adria vizei mellett mind többször tűnik fel magyar tengerjáró Nyugat-, Észak-Európa, Távol-Kelet, sőt a Vörös-tenger kikötőiben is. Az idén mindenekelőtt Észak-Afrika kikötőiben horgonyoztak gyakran hajóink, ennek oka, hogy gyorsan növekedik az ideszállítandó komplett berendezések, illetve létesítmények exportja. Az áruösszetételben azonban más tendencia is feltűnő. Nevezetesen az, hogy a világpiac pangásából adódóan az alapvető nyersanyagok szállítási mozgása — amely korábban az egész év folyamán egyenletes volt — lelassult, hiszen a felhasználók nem készleteznek, mindig annyit rendelnek, amire éppen szükségük van. Így visz- szaesett a kohászati termékek szállítási volumene, és ugyanez a tendencia figyelhető meg más ömlesztett árunál, például a műtrágyánál is. Ennek ellenére a MAHART-nak sikerült talpon, pontosabban vízen maradnia: az első félévben 485 ezer tonna árut továbbított tengeren, és ez 1,9 százalékos emelkedést jelent. A folyami hajópark — 160 uszály, 230 ezer tonnás hasz. nos hordképességgel — is becsülettel helytállt. A korábbi esztendő hasonló időszakához képest 3,8 százalékkal több árut továbbítottak, ami 1,2 millió tonnát jelent. Ami a személyszállítást illeti — a Dunán 28, a Balatonon 26 személyhajó és négy komp közlekedik — e téren két kellemes meglepetés is érte a MAHART-ot. A 60 százalékos tarifaemelés után, az utasszám legalább 20 százalékos csökkenésére számítottak, ehelyett csak 14 százalékkal kevesebben váltottak jegyet hajóikra. A másik öröm: növekedett a hosszabb utak iránti érdeklődés, és sikert aratott a dunai, balatoni műsoros sétahajók indítása, valamint a Budapest—Bécs szárnyashajójárat is. Ismert, hogy június 1-től a KPM átszervezését követően a MAHART is kivált a minisztérium hatásköréből és saját portáján átszervezést hajtott végre. Ennek elsőrendű célja, hogy a fuvaroztató minél egyszerűbben vehesse igénybe a cég szolgáltatásait. Ezért — sok más átszervezést megélt vállalattal szemben — a MAHART- nál centralizálási folyamat zajlott le. Így összevonták a folyamhajózási, a tengerhajózási és a kikötői igazgatóságokat. Miután szállítmányozási jogot kaptak a vízi szállítások kiegészítésével kapcsolatos tevékenységre, ma már háztól házig szállítást is vállalnak, beleértve a közúttal, vasúttal kombinált árutovábbítást is. A vezérigazgató örömmel említette: ma már az össz-szál- lítandó árunak a fele magyar termék, márpedig ez azt mutatja, hogy szolgáltatásuk színvonalát itthon is elismerik. Akad azért gond, megoldásra váró feladat is bőven. Ilyen például, hogy a sok zsákos és kötegelt áru — mindenekelőtt a dokkmunkások hiánya miatt —, nehezíti az átrakodást, ugyanakkor az áruk csomagolása még mindig -nem kifogástalan. A másik nagy kérdés, hogy a tengeri és folyami hajóparkunk tetemes részét 1985—86-ban selejtezni kell, a flotta frissítésre vár. Annak ellenére, hogy most a világpiacon alacsony a hajóár, kérdés, kap-e hitelt a MAHART tervezett vásárlásaihoz? (F. P.) H «i umor ét elején , Két férfi beszélget. — Hogyhogy nem látom mostanában a megszokott padján üldögélni, Dupont úr? — Mióta a miniszoknya kiment a divatból, valahogy elment a kedvem a sétálás- tól! k — Mi történt a szomszédainkkal, Róbert, hogy már három napja nem verekednek? — Biztosan összevesztek, és most nem beszélnek egymással! k — Mondd, nem emlékszel Clara telefonszámára? — Nem. — Körülbelül sem? k — Kelj fel, Jacques, a kakasok már rég kukorékoltak! — Na és, mi közöm hozzá? Nem vagyok én tyúk! k Az orvos megkérdezi idős betegét: — Nos, jobban hall az új nagyothalló készülékkel? — Ö igen! Azóta már háromszor átírtam a végrendeletemet! Selyemzsinór a nagy- vezírnek KV tu m iuuattai« uagj »Cili, m iviub uouaa iw Lotharlnglai Károly, a Habsburg-csapatok parancsnoka altábornagya (Az Osztrák Dokumentáció archívképei — KS) A török Bécs alatt Háromszáz éve: 1683 nyarán fordulat következett be Közép- és Délkelet-Európa történetében. Az ozmán haderő döntő csatára készült. A cél: Bécs, a Habsburg-biro- dalom fővárosának elfogla- Jása volt. Bár a török a XVII. század második felében túlhaladta hatalma tetőpontját, belső nehézségekkel küzdött, ebben az időben még jelentős erőt képviselt. A harmincéves háború (1618 —1648) egy időre az ozmán birodalom javára változtatta meg a nemzetközi erőviszonyokat. A Habsburgokkal rivalizáló XIV. Lajos francia király már nem volt annyira érdekelt, hogy a Habsburgokkal szemben a törököket támogassa. A szultán mégis úgy érezte, hogy elérkezett a támadás ideje, mert azt tapasztalta, hogy a magyar feudális urak nagy része szembefordult a Habsburgokkal. IV. Mohammed szultán úgy döntött, hogy térdre kényszeríti Ausztriát. 1683. március 31-én a törökországi Adrianopelből (ma: Edirne) 100 ezer fős ozmán hadsereg indult el nyugatra. Belgrádban csatlakoztak a hadhoz a szövetséges csapatok Szerbiából, Boszniából, Moldvából és a Havasföldről. Május 13-án Zimonynál IV. Mohammed szultán szemlét tartott egyesített csapatai fölött, s átadta a nagyvezírnek a próféta szent zászlaját. A mintegy negyedmilliónyi harcost és 60 ezer főnyi kiszolgáló, szállító személyt felölelő fősereg lassan nyomult előre Magyarország területén, közben nagy pusztítást hagyott maga után. A várható török előrenyomulásról értesülve az európai hatalmak 1682 őszén védelmi szövetségi rendszert kezdtek kiépíteni. 1683 januárjában 1. Lápot császár szerződést kötött a bajor Max Eman- nuellel, aki nyolcezer katonát biztosított számára. A koalícióhoz III. János György szász és Lajos Vilmos badeni uralkodó is csatlakozott. Lengyelországgal 1682 őszén kölcsönös védelmi szerződést kötöttek. 1683. április 21-én Lotharingiai Károly herceget hadsereg-főparancsnokká nevezték ki. A császári hadsereg gyűjtőhelye Pozsony alatt volt, a mai Burgenland területén: 1683. május 6-án mintegy 22 ezer főnyi gyalogság és 14 ezer főnyi lovasság találkozott. Röviddel az ellenség megérkezése előtt a tehetősebb bécsi polgárok — mintegy harmincezren — elhagyták a várost, ugyanakkor a környékről és az elővárosokból menekültek tömege özönlött Bécsbe. A városban rekedtek számát mintegy 70 ezer személyre becsülik. Július 16-án Bécs teljesen be volt kerítve. Július végén az ozmán csapatok elérték a külső védelmi árkokat. Augusztus 3-án a várfalak előtti árok háromszögletű erődítményeiben sikerült megvetniük a lábukat. A városban pánik- hangulat lett úrrá, amit még fokozott, hogy július végén a hiányos egészségügyi ellátás következtében vérhasjárvány tört ki, amely sok áldozatot követelt. A védők rakétajelekkel igyekeztek jelezni a császári csapatok szorongatott helyzetét. Eközben Passaunál csak lassan gyülekezett a felmentő sereg. Elsőként Max Emannuel választófejedelem érkezett 11 ezer emberével. Augusztus 31-én a morva— osztrák határon, Dürholznál a lengyel csapatok érkeztek Ausztriába. Röviddel ezután megtörtént az első találkozás Oberhollabrunn mellett a két főparancsnok, Lotharingiai Károly és III. Sobieski János lengyel király között. Szeptember 3-án Stet- teldorfban nagy haditanácsot tartottak. Sobieski lett a főparancsnok, de minden csapat parancsnoka önállóan vezette saját egységét. A csapatokat a tullnd dunai átkelőhelynél vonták össze: szeptember 7-én együtt volt a felmentő hadsereg. A létszámra vonatkozó adatok eltérnek egymástól: általában 65—82 ezer főre becsülik. Kara Musztafa úgy döntött, hogy — a bevett stratégiai szabályok mellőzésével — két fronton veszi fel a harcot. Bécset ostromló seregét 30 ezer janicsárral erősítette meg. Szeptember 12-én reggel megkezdődött a csata. Délután öt órára a szövetséges seregeknek sikerült benyomulniuk az ellenséges táborba. Sobieski lovassága döntő áttörést hajtott végre. A védők a keresztény csapatok előrenyomulásáról értesülve úgy döntöttek, hogy a felmentő seregek segítésére megkísérlik a kitörést az ostromgyűrűből. A lengyel lovasok eközben az ozmán tábor szívéig törtek előre. A nagy- vezír és Ibrahim pasa főparancsnok-helyettes sietve elhagyta a csatateret, a sereg ugyancsak kelet felé menekült. A csata mérlege: a szövetségesek mintegy kétezer, a törökök tízezer embert vesztettek.- Lipót császár, aki az ellenség közeledtekor egy dunai hajón elhagyta Bécset, ünnepélyesen bevonult a városba. A magyarok, akik többet szenvedtek a törököktől, nem vettek részt Bécs ostromában. A Habsburg- abszolutizmus ellen felkelő Thököly Imre serege Po- zsonynál táborozott, készen arra, hogy csatlakozzék Sobieskihez, de a császár a győzelem mámorában elzárkózott a magyarokkal való együttműködés elől. Nem akart az ellene fölkelő magyarokkal osztozni a dicsőségben. Kara Musztafa nagyvezír a Rába mögött vonta össze megtépázott seregét, majd hadbíróságot hívott össze. A hadbíróság a tatár kánt, aki idő előtt hagyta el a csatateret, leváltotta. Ibrahim pasát pedig lefejeztette. A nagyvezír ezután téli főhadiszállására, Belgrádba vonult vissza. Itt érté őt utol 1683 karácsonyán a szultán selyemzsinórja, amellyel a hóhér megfojtotta. (G. 1.)
