Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-30 / 204. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 30., kedd 3 Fővállalkozás és rendszerexport (11/1.) Mit adunk el és kik a vevők! Az utóbbi években világszerte nő az érdeklődés az export-fővállalkozások iránt. A külkereskedők a megmondhatói, hogy sok ország ma már nemcsak egyes árucikkeket akar eladni, hanem ennél tovább lépve komplett berendezések, kulcsra kész létesítmények, például teljesen felszerelt iskolák, kórházak kivitelezésére tő. rekszik. Magyarországon is erősödnek az ilyen szándékok, amit több körülmény is érthetővé tesz. Mivel szűk a belső felvevőpiac, az itthon megtermelt különböző áruk tetemes részét csak külföldön tudjuk értékesíteni. Kissé elvontan ezt úgy szokták kifejezni, hogy a nemzeti jövedelmünk minden második forintját a külkereskedelmi tevékenység közbeiktatásával kell realizálnunk. Létkérdés ez számunkra, hiszen enélkül az ország évi bevételei nem érhetik el az előirányzatot. Legfőbb partnereink a fejlődő országok Azt is sokan tudják nálunk, hogy tőkés külkereskedelmi mérlegünk — hosszú évek óta először — tavaly 500 millió dollár aktívummal zárult, s hogy az idén 700—800 millió dolláros áruforgalmi többletet kell elérnünk ebben a szférában. Pedig sokkal nehezebb gazdaságosan exportálni, mint mondjuk tíz esztendővel ezelőtt. De térjünk vissza az export-fővállalkozásokra, hiszen ezek kivételt képeznek e szabály alól. A különböző gazdasági előrejelzések szerint ugyanis a komplett ipari berendezések, technoló. giák és egyéb kulcsra kész létesítmények (összefoglaló nevükön komplett ipari és mezőgazdasági rendszerek) iránt megmutatkozó világpiaci kereslet várhatóan a jövőben is növekedni fog. Hogy milyen mértékben, ez persze már annak a függvénye, hogy felgyorsul-e a gazdasági növekedés üteme, vagy továbbra is stagnál. De még az utóbbi esetben is bizonyosra vehető, hogy a komplett rendszerek iránt mindig lesz érdeklődés. A vásárlók köre igen széles. A még nálunk fejlettebb országok is rendszer-importőrök lehetnek, ha a rendszer meghonosítása így a leggazdaságosabb. (Ezért vásároltunk annak idején mi is például egész csirke- és tojásgyárakat külföldről.) Még. sem ez a tipikus, hiszen a vevők legnagyobb részét a fejlődő országok adják. Vagyis azok, amelyeknek a súlyos gyarmati örökség miatt szinte mindenre szükségük van egyszerre: teljesen új gyárakra, mezőgazdasági kombinátokra, iskolákra, kórházakra. Ahhoz, hogy e sok mindent felépítsék, gyakran nem elég fejlett az építőiparuk. Nincs elég modern gépük, vagy egyáltalán nincs megfelelő gépük az új üzemek berendezéséhez. Híján vannak az olyan mérnököknek, szakmunkásoknak is, akikre rá lehetne bízni a vadonatúj üzemeket. (Többé-kevésbé ugyanezt mondhatjuk el az oktatási, egészségügyi intézményekről is azzal a kiegészítéssel hogy orvosokból, szakképzett pedagógusokból is nagy a hiány. Miért előnyös számunkra? Egy fejlődő ország — elvben — szerződést köthet az egyik ország valamely cégével, hogy felépítse számára az új gyárat, a másik valamely vállalatával, hogy rendezze be az üzemet, s akár egy harmadik országgal is megegyezhet, hogy mérnököket, szakmunkásokat küldjön a személyzet betanításara. A legtöbb fejlődó ország persze nem szívesen választja ezt az utat. Lehetőleg egy ország egyetlen cégével szerződik, feltéve, hogy e cég mindent vállal: az új gyár felépítését, berendezését, stb. Ha nem képes erre egymaga — a legtöbb nem képes —, szerződjék hazai alvállalkozókkal. A fejlődő országok igénye megegyezik a fejlettebb, a rendszerexportra képes országok érdekeivel is, hiszen a komplex export jövedelmezőbb, mint a hagyományos. Egyértelmű világpiaci értékítélet: az, aki kulcsra kész átadásra vállal egy iskolát, kórházat vagy gyárat, az többet érdemel, mint aki a kevesebb felelősséggel járó tradíciókat követi. Az elmondottak alapján arra számíthatnánk, hogy Magyarországon már meglehetősen nagy múltja van a rendszerexportnak. Már azért is, mert az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság, illetve az Ipari Minisztérium egyik közös vizsgálata is tanúsítja, amit már rég sejtettünk: az ország fejlettségi színvonalát, ipari hátterét tekintve elég széleskörűek a lehetőségeink. A kivitel három százaléka Ennek ellenére*— a gépipar egy-egy kezdeményezését nem számítva — csak a 70-es évektől beszélhetünk a rendszerexport kibontakozásáról. A KSH adatai szerint 1976—80 között a kulcsra kész létesítmények külföldi eladása — az egyedileg szállított gépeket meghaladóan — több mint 40 százalékkal nőtt. Főként élelmiszeripari, energetikai létesítményeket, illetve mezőgazdasági rendszereket vittünk ki. Ez a három terület adta a komplett technológiák csaknem kétharmadát. A szállítások kétharmada a rubel-, egyhar. mada pedig a nem rubel elszámolású külkereskedelmünk bevételeit gyarapította. A KGST-országok közül a legtöbb komplett ipari berendezést és technológiát — főként lakk- és festékgyári rendszereket — a Szovjetunióban adtuk el. Bár e számok kétségtelen fejlődéséről tanúskodnak, mégis elgondolkoztató, hogy a komplett berendezésexport értéke még 1980-ban is alig érte el a kilencmilliárd forintot, az összes kivitel értékének alig több mint három százalékát. Kézenfekvő a kérdés: ha a rendszerexport kelendőbb, mint a hagyományos, miért csak itt taftunk ? Jeney A. Sándor Lépésváltás a vendéglátásban Jóllehet, a Heves megyei vendéglátók még aligha panaszkodhatnak különösebben a megcsappant forgalomra — az éttermek, szálláshelyek iránti érdeklődés bizony a vártnál jóval szerényebb. A fogyasztó kétségtelenül óvatosabb lett szűkebb hazánkban is. Ahogy mondani szokás; kétszer is megnézi, mire költi a pénzét. Különösen pedig a turista, hiszen a tömegközlekedési díjak és a gépkocsi-üzemanyagárak erőteljes drágulása óta az utazás már önmagában is tetemes kiadást jelent részéről. Ráadásul pedig nagyon sokan — talán a legtöbben — családban gondolkodnak, együttes költségeiket mérlegelik. S a legkevésbé sem törődnek a szakma gondterhes jelenével. Vajon beletörődnek-e ebbe a szakma helyi képviselői, vagy az eddiginél még határozottabban — újabb ötletekkel, elképzelésekkel — „küzdenek” a vendég kegyeiért? Egy gyöngyösi magánborozóban (Fotó: Szabó Sándor) A Hungar-Hotels egri, területi igazgatója, Bíró József szerint a legkisebb megnyugvásról sincs szó, s törekvéseik mintegy igazolására csupán az új Eger Hotel emlékkönyvét mutatja. Bejegyzések egész sora vall benne arról, hogy az üzlet rendkívül hamar népszerűvé vált a bel- és külföldi látogatók körében. A szálló — bár nem tartozik az olcsó helyek közé —, rendkívül gyorsan „befutott”, olyan véleményeket váltott ki, olyan tapasztalatokat hozott, amilyenekkel a hazai szállodaipar jó néhány régi, patinás egysége sem nagyon dicsekedhet. Igaz, ehhez nem elégedtek meg a korszerű és vonzó létesítmény puszta adottságaival, lehetőségeivel, hanem mindig hozzáadtak még valamit. A talán egy „új korszak” nyitányát jelenthető tavaszi nemzetközi konferencia résztvevőinek például egy vacsorát a Líceum sajátos atmoszférájú dísztermében, egyet pedig a borkombinát szintén hangulatos főpincéjében szervíroztak, s egyik napról a másikra olyan poszterklubot alakítottak ki az Eger Haliból, ahol a vendégek a legkényelmesebben mutathatták be egymásnak a munkáikat. Korábban — amíg a saját uszoda el nem készült —, a prospektusok téves információi alapján idecsábított turisták számára gyors intézkedéssel a vonzerejében cseppet sem alávalóbb gyógyvizű strandon iparkodtak teljes megelégedés mellett biztosítani mindazt, amit igényeltek. A létesítmények közül legutóbb elkészült teniszpályákat — a másodiknak a kivitelezése már teljes egészében a személyzet ügyességét dicséri —, nyilvánossá tették, sőt versenyeket szerveztek, amelyeken természetesen a nem szálló- vendégek is nyerhetnek jutalmakat, s a nevezési díj ellenében öltözőt, zuhanyt használhatnak. S nyilvánvaló, nemcsak a fürdővizes, televíziós készülékkel is felszerelt szobákkal, az új szálló saját uszodájával, szaunájával, szoláriumával, kondicionálótermével, teniszpályáival, pingpongteraszával törekszenek ezután is a nagyobb forgalomra.'Amíg a főszezon tart, folklórműsorral is iparkodnak vonzóbbá tenni a szállót, ősztől tavaszig a hétvégeken a vendég által ösz- szeállítható olcsóbb menükkel csalogatják a családokat éttermeikbe, — Szépasszony-völgyi pincénkben folytatjuk és to- váb színesítjük kedvelt programjainkat — sorolja az igazgató. — A „holt szezonban” vacsoraestekkel tarkítjuk ismét ajánlatainkat. A tervek szerint keleti specialitásokkal kezdünk, aztán a berlini testvérszálló egyik stábja szerepel nálunk, majd újabb meglepetéssel kedveskedünk. Több más mellett szeretnénk a hazánkban mostanában hódító aerobicre is módot teremteni Egerben, méghozzá — a teniszhez hasonlóan — úgy, hogy „kinti” vendégeink is élvezhessék, ha kedvük van hozzá. Régi vágyunk egy törökös kávézó megnyitása —, ami talán nem túl soká végre sikerülhet —, s szívesen áldoznánk magunk is például egy komolyabb egri lovasbázis megteremtésére, mert különösen a külföldiek nagyon keresik ... Ugyanekkor nyilvánvalóan gyöngyösi Mátra-szállónk és olcsóbb egri Mecset éttermünk, mátraházi Vörösmarty-turista- házunk is mind-mind versenyez a vendégért. Mert az egyre inkább fontosabb körzetünkben is. S vajon mi a helyzet a Panoráma Szálloda és Vendéglátó Vállalat „háza táján”? — Nos, ahogyan dr. Nagy Sándor igazgató szavaiból kiderül: itt sem tétlenkednek. Felújítások, rekonstrukciók egész sorával igazodnak a fogyasztók igényeihez. — Űj vonása törekvéseinknek — magyarázza az igazgató —, hogy felújított és teljesen új egységeinkben az olcsóbb étkeztetést is biztosítjuk önkiszolgáló rendszerben, s például az erre alkalmas diákkonyhákról nemcsak tanulóknak biztosítunk ebédet. Korszerűsítjük a kínálatunkat is, például a süteményeknél jobban előtérbe kerülnek a gyümölcsök, a főzött krémek, mint eddig. Kijelölt éttermeinkben állandósult a tiszai hal, a bevezetett specialitások miatt némely vendéglőnknek csaknem átirják az étlapját. A szórakoztatás újdonsága — többi között — az egri strandon a vízművekkel közösen üzemeltetett játékpavilon és a Csuvas teázó videodiszkója... A két főszezon között mi is folytatjuk bevált vacsoraestjeinket. Aligha lehet véletlen, hogy hasonlókról szól a Sástó kisvendéglőben Fülöp János, a Panoráma szerződéses üzletvezetője is, aki korábban a Felső-Mátrában próbálkozott seregnyi újjal, néhány hónap óta pedig mostani „állomáshelyén” igyekszik mindig valamit kitalálni. — Munkatársaimmal azon vagyok, hogy a lényegesen kibővített, már téli üzemeltetésre is alkalmas étteremben tényleg ne legyen holt szezon, hanem folyamatosan fogadhassuk vendégeinket. Máris egy sor ínyencséggel tűzdeltem meg az étlapot, noha a szomszédos kemping miatt talán az egyszerűbb közétkeztetés biztosítása is elegendő lenne. S addig nem nyugszom, amíg a birka, a hal mellett a vad is sűrűn nem szerepel a kínálatban, legalábbis a disznó, az őz, meg például' a kacsa. Sőt, ha csupán őszre, télre, kora tavaszra is, szeretnénk, ha kimondottan vadas vendéglővé alakulhatnánk. Olyanná, amilyen mindeddig még egy sincs szép hegyeinkben, s ahová a városból egészen biztosan rendszeresen kijárnának hozzánk. Különben csalogatónak szántuk már a hét végi zenét is, amit egyszer ta'lán egészen a tópartra kivihetünk nyáridőben. Télre pedig korcsolyázáshoz adnánk a tózenét. A magánvendéglős, az egri Jankó István — akinek eredeti receptjeire a „tv-kony- ha” is felfigyelt —, nosztalgiarendezvényekkel keresi a vendég kedvét, a csendesebb időszakban pedig házias ízeivel a közétkeztetésen próbál még osztozni, akár kiszállítással. S a „Várkapitány” — csupán egyetlen a szektorból. Mellette már egy sereg hasonló üzlet, vállalkozás verseng a fogyasztóért úgy, hogy a vendég se legyen vesztes. Kétségtelen a lépésváltás, de a szinkronért azért még tenni kell. S akkor is, ha a szakma jelenlegi körülményei között ez nem éppen könnyű. Gyóni Gyula Az isten háta mögött Eger és Miskolc között a Bükkön át farkasszemet néz az emberrel egy hatalmas tábla az út szélén: Borsod megye határa. Innen jobbra füstölgő faszénboksák, sár- , kányszemű, izzó mészke- mencék között, mindössze két kilométer a távolság a vadászházig. Pazsag! Itt él több mint negyedszázada családjával együtt a Mátrai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság egyik hivatásos vadásza, Vezér Béla. Pazsagtól azután a turistatérképen pókhálószerűen ágaznak el a rejtett „utak” keresztül-kasul a Bükkön. Répáshuta, Felsőtárkány, Bükkzsérc a legközelebb eső falvak, ha éppen közeinek lehet mondani a tíz kilométert, ahol a legközelebbi üzletet, orvost, patikát lehet találni. — Most már csak istenes, amióta aszfalt bekötőt csináltatott a gazdaság — mondja Béla és megemeli fején a zsinóros zöld kalapot. A távolból kolompszó hallatszik, aztán egyre közelednek a tehenek valahonnan az erdő mélyéről, ahol éjjelnappal tanyáznak. — Van-e aludttej, Béla? — Annak csak a feleségem, Ibolya a megmondhatója, — válaszol kedves, mindig barátságos mosolyával. — Az én reszortom az őz, szarvas, vaddisznó, muflon, az övé a vendégek ellátása, a főzés. Melegen tűz a nap, Vezér Béla üveget hoz a bükkfarönkből kifűrészelt asztalra. — Igyunk egy pohárral! Értetlenül bámulok rá, hiszen tudja, hogy egy jó fazék pincehideg aludttejet nem adnék kétszer annyi borért. — Ma bort igyék maga is! Ma nekem ünnep van. A vadásztanyán nem látszik semmiféle ünnepélyesség. A tehenek fejésre várva az udvaron kolompolnak, a csirkék csipognak, a véreb morog rájuk, Ibolya a szarvas bőgésre érkező külföldi vendégeket várva a szobákat takarítja, a két nagylány, — egyikük most érettségizett — rádiózik. — Ma vagyok ötvenéves! De eddig még nem vette észre senki, pedig már estefelére hajlik az idő.. . Koccintunk. Korán lenne még felülni a magaslesre, így aztán jut idő egy kis visszaemlékezésre: — Répáshután születtem, odavalósiak vagyunk! Itt, Pazsag-puszta olyan senkiföldje. Sem Borsod, sem Heves! Postás nem járt itt az elmúlt huszonöt esztendő alatt, telefon nincs és évszázados hagyomány szerint csak az az „üzenet” a hivatalos, amit a felsőtárkányi erdészettől kapok. Egy évtizeden át ez az IZS-motor volt az összekötő kapocs, a közlekedési eszköz. A Zsiguli most már sokat segít! Néhány perc, esetleg egy szűk óra és itt a friss kenyér, só, cukor a boltból. Tíz kilométeren túl lehet az üzletekben válogatni... Ízlik a bor, kellemes, hűvös a naplemente. — Mikorra várja az első külföldi vendégeket? — Szeptember első napjaiban itt lesznek. Németek, osztrákok. Jönnek ezek sorban, egymás után, másfél hónapig se éjjelem, se nappalom. Kell a valuta az országnak ! Ezt úgy mondja, olyan határozott közgazdasági szakértelemmel, mintha az ő kezében lenne az államkassza kulcsa. — Mennyit fizetnek egy- egy szép agancsért? — Ezt a főnökség tudja! Az én dolgom a nehezebb. Nekem kell meglövetni a bikát! — Tud velük szót érteni? — A vadásznak elsősorban látnia és lőnie kell! A beszéd csak másodlagos. Sok minden szóba kerül még. Egy kis matematikát is belekeverünk a dologba. Az erdőgazdaság hivatásos vadászai évente több milliót „termelnek”. Vezér Béla negyedszázados fizetésének körülbelül harmincszeresét tette már le a népgazdaság asztalára. A lábán egy mély seb helye, egy forradás. Valamelyik esztendőben egy sebzett vaddisznót keresett, az hagyott ott örök emléket! Két hét kórház, kétségek között, aztán a sántító tétlenség. De hol van már a tavalyi hó? Csak most, ahogy beszélgetünk erről-arról, jönnek elő a régi emlékek. — Mielőtt elmentek, indítsd be az agregátort! — hangzik a szó belül. Ibolya beszél, a kedves háziasszony, aki hetente — ha úgy hozza a helyzet — akár kétszer is nekiindul gyalog az erdőn át Répáshutára, ahol a család lakik. — Nem fél? — Én otthon érzem magam az erdőben. Itt a munkám, a pihenésem, a szabadságom. Az elkövetkezendő hetekben sokat kell főznöm. Ki kell szolgálni a külföldieket, némelyik a hajnali cserkélés előtt már kéri a teát és a lágytojást... Pazsag-pusztát egy Honda- agregátor jelenti a kultúrát. A televíziót, a rádiót, a mosógépet. Mindent! Pöfögése messzire hallatszik a csendes estében. Vezér Béla ötvenedik születésnapján még egyszer koccintunk. — Tudja, ha mások nem is, de én észreveszem magamon az idő múlását. Szu- szogósabbá válnak a kapta- tók, fújtatósabbak a nagy hegyek, nem is szólva a a családról. A két nagylány eladósorba kerül, szaporodik a szülők gondja. — Ha még egyszer születne, — próbálkozom a szóval. Elneveti magát és jellegzetes, tiszta, szép magyarsággal, de szlovákos kiejtéssel válaszol: — Akkor is az maradnék, aki most vagyok: Vezér Béla, hivatásos vadász... Szalay István
