Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 20., szombat A múlt a jövőért Történelmünkről, példaképeinkről Két történelmi eseményre emlékezünk augusztus húszadikán. Mindkettő sarkalatos pontja a magyar történelemnek. Népköztársaságunk alkotmányának törvénybe iktatása a legújabb kori történelem nagy eseménye volt, hiszen ekkor mondta ki először magyar törvény: „Minden hatalom a dolgozó népé!” S van miért ünnepelnünk. a régmúltnak ehhez a naphoz fűződő emlékét is: I. Istvánra, a magyar állam megalapítására tekintünk vissza augusztus 20-án. Több, mint kilenc évszázad választotta el a két dátumot. Régi igazság, s a marxizmus klasszikusai is nem egyszer figyelmeztettek arra, hogy a jelen feladatait és a jövő építését el sem lehet képzelni a múlt ismerete nélkül. Erről, a múlt értékeléséről, a magyarság fogalmáról, történelmi értékeink megbecsüléséről kérdeztük meg ezeknek a kérdéseknek kutatóját és népszerűsítőjét: Nemeskürty Istvánt. — Mi a jelentősége a múlt megismerésének a mai Magyarországon? — Minden nép, nemzet, közösség mindig ismerte — vagy ismerni vélte — saját múltját. Többnyire jóval azelőtt, hogy leírták vagy tudományosan feldolgozták volna. Az ismert vagy ismerni vélt múltat aszerint alakították, hogy miképpen szolgálta jövőjüket, vágyaikat, céljaikat. A múlt, a történelem ismerete nem azért volt érdekes számukra, hogy az előző nemzedékek tetteit mintegy jegyzőkönyvi hűséggel őrizzék, hanem hogy abból mit tanulhatnak jövő- jükre nézve. Talán elég ennek illusztrálására egyetlen idézet Tinódi Lantos Sebestyéntől, aki a maga koráról szóló verses krónikáját így ajánlja: „Ez jelönvaló könyvecskét szörzeni nem egyébért gondoltam, hanem, hogy az... magyar vi tézük - nek lenne tanúság üdves- séges, tisztességös mégmara- dásokra”. A történeti tudat tehát a fennmaradni akarás egyik feltétele, a jelen szándékait és a vágyott jövőt vetíti a múltba. — Vágyaink visszavetítése azt jelenti, hogy csak a szépet, a jót, a számunkra kedvezőt kell elfogadnunk a múltból? — A legkevésbé sem jelentheti! Éppen ellenkezőleg: a múltban be kell vallani! Egyre fokozottabb jelentőséget kap a történelmi múlt etikai, erkölcsi megítélése. Megtisztító, megújító, a jelen feladataihoz erőt és a jövőre vonatkozólag reményt nyújtó feladat, amelyet akadályoz, ha a múlttal nem azonosítjuk magunkat. Nagyon sokszor hallottuk: ez az ország 1945 előtt az urak országa volt, s ami addig történt, ahhoz nekünk semmi közünk. A megtisztulást akadályozza, ha a múltból csak a nekünk, a mindenkori mának tetsző mozzanatokat emelünk ki, azokat dicsőítjük vagy szidjuk. Tetszetős, de olcsó és hamis ellenvetés, hogy „minek kiteregetni a szennyest”, mint például a magyar nemesség múlasztá- sait 1514—1552 között, a múlt század végi magyarországi nemzetiségi politikai bűneit, a 2. magyar hadsereg cinikus feláldozását az uralkodó osztály részéről a második világháborúban, vagy a Rajk-pert. — Mindezzel együtt kell tehát vállalni magyarságunkat. Sokszor kimondjuk ezt a szót — de kit vehetünk ebbe a gyűjtőfogalomba? — Magyar ember az, aki magyar nyelven rendszerezi a világról szerzett benyomásait és ebben különbözik más emberektől. Nem jobb és nem rosszabb, mint a többi nyelveken beszélők. A nyelv teszi lehetővé a történelmi azonosulást is. Nem azért mondjuk, hogy „ezer éve élünk itt”, hogy így vagy úgy tettünk 1526-ban, 1686- ban, vagy 1849-ben, hogy, felszabadultunk 1945-ben, mintha őseink bizonyíthatóan ott lettek volna a nevezetes eseményeknél, hanem mert az anyanyelv tudata azonosít bennünket a velünk közös nyelvet beszélő régiekkel, a múlttal. 1867. és 1945. között fokozatosan feledésbe merült az azonos nyelvet beszélő, de különböző társadalmi osztályokhoz és rétegekhez tartozó embereknek éppen a nyelv által megteremtett közössége. Kiki a maga kedvére magyarázta: ki is a magyar. A nemesember. A paraszt. Aki keresztény vallású. Aki itt meg itt született. Fogyván aztán a nemesúr s az „igazi”, a „tősgyökeres” paraszt is, megzsugorodván a terület, ahol születni lehetett — a tagadás vált igenléssé. Nem az határoztatott meg, hogy ki hát a magyar, hanem, hogy ki nem az: magyar, aki nem német, sem sváb, nem zsidó, nem szlovák, nem román stb. Innen már csak egy lépés volt a martalóc logikájú következtetés: aki nem magyar, mert például zsidó, az kiirtandó. Voltak, akik ugyanezzel a logikával a németeket, svá-' bokát, szlovákokat is kiirtották volna, de nem lehetett. És persze viszont: például a svábok a magyarokat. Nem rajtuk múlt. Feledésbe merült az egyetlen és történelmileg is bevált mérce: a nyelv. Magyar az, aki e nyelvet beszéli, s ezt beszélvén magát magyarnak vallja. A magyarul beszélők közössége ne mások ellen, ne mások kárára tartson össze, hanem egy közös gondolkodás természetességével. — Történelemről lévén szó: a latin közmondás szerint is „a történelem az élet tanító- mestere’’. Ki érdemes arra, hogy „tanítómesteréül", példaképül fogadja el az ifjúság? — Nincs ifjú nemzedék eszmények és történelmi tudat nélkül, a múltban élt eszmények és hősök nélkül. Akkor válhatnak eszményekké, ha a gyermek természetesen és magától értetődően azonosítja magát velük. Nem felnéz rájuk, mint egy szoborra, hanem magában, szívében őrzi őket, eggyé váltan önmagával. A munka csöndes hősei egy lángolni-lobogni vágyó ifjú számára mégnem lehetnek akkora példaképek, mint egy Dobó István, Bornemissza Gergely, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, vagy Bocskai István. Szándékosan csak a régebbi múltból vettem a példákat, mert a régebbi múltat, történelmet és irodalmat egy időre száműzték a közoktatásból, de szerencsére újabban ismét bebocsátást nyertek. De ne térjünk ki századunk hősei elől sem. Mennyi mintaképet, eszményt, hőst kínál az 1917. és 1919. között a Vörös Hadseregben harcolt több, mint százezer magyar katona! — S a még közelebbi múlt? — Tanulságos megfigyelni a történelmi köztudat által 1945 után elfogadott és tisztelt hősöket. Előtérbe lépett a változni tudó és „változva változtató” hős. Tér. mészetes, hiszen a felszabadulás nem csupa újszülöt- tett talált itt, hanem egy előző társadalmi rendben született, felnőtt és ahhoz ilyen vagy olyan módon alkalmazkodó felnőtteket. Baj- csy-Zsilinszky Endre, e kor hőse, hazája érdekében a körülményeket felismerve változni tudó hős volt, aki a magyar feudális múlt minden kellemetlen örökségét már-már jelképesen hordozva választotta egy sorsfordító történelmi pillanatban az újat, a demokratikus haladás ideálját a nemzeti függetlenség megtartása érdekében. Ugyanígy, bár nem ennyire bonyolult életúttal, Pálffy György. Még Szekfűt is ide számíthatjuk, aki egy változni vágyó, 1945 előtt felnőtt és beérett értelmiségi típus számára lett meghatározó példa. A felszabadulás előtti hősökben a nem változás, a régihez makacsul ragaszkodás, a megtartás' és megőrizni tudás erényeit tanultuk tisztelni — és milyen érdekes, hogy amikor a közvélemény már régen egy új hőstípust emelt önmaga eszményévé, a történeti (iskolai és közművelődési) ismeretterjesztés még sokáig ragaszkodott a dicső tettekben pózzá merevült hősökhöz, akiken nem illett foltot találni, akik kezdettől fogva tökéletesek. Ma nagy változások korában élünk, a magyar közvélemény bölcs és bíráló figyelemmel veszi tudomásul a gazdasági életben bekövetkező változásokat. Aligha független ez a magatartás attól, hogy eszményéül változtatni tudó hősöket ismer el. A statikus hőst, történelmünk folyamán nem először, a dinamikus hős váltotta fel a történeti tudatban. Várkonyi Endre B. Tamási Áron: Cséplésbfil való kóstolat (Részlet a Bölcső és Bagoly című önéletrajzból) Tamási Lajos: Dal az aratóknak — Ha verset írsz, egy olyant, ha írnál ahogy az ember térdig harmaton jár. S ha így gondolod, jó dolog a toll is, pedig lehetnél nálunk arató is. — Mikor az ember térdig harmatosán jár! Mint egy varázslat megütött ez mindjárt, mert ez betegség, mindig csak fogalmaz az'ember, ízét keresi a dalnak. S már hallom is, hogy árad föl az ének, kél hangja már az élet örömének, düh és harag még rontja, visszarántja de fönn lobog már sólyom-szárnycsapása. — Mikor az ember térdig harmaton jár bizony dalolni lenne kedve mindjárt s mindenről szól, de neve nincs a dalnak, halál, sírás, győzelmek, forradalmak húrján feszül, erdőket messze zúgat, bogáncsokat tapos le — háborúkat, s az ágyúk hangja dermed holtraváltan, nagy az erő az aratók dalában! — összetörném szívemet 8 a tollat ha nem mondanék dalt az aratóknak. Rózsa Endre: Adj kenyeret! Emlékeimből egy szelet a háborús időkből: tejfogsorom ropogós héjban dőzsöl, s a teljes karéj pozsgásan nevet. Kér. Kenyér. Nagy, korgó egű országok felett kárlátó madár ingázik suhogva. Lyukas ínség-zsákjából a morzsa gyérülőn pereg: mint könnyek, ha a szemnek már nincs több elsírnivalója. !>> bombázógéppé retten át a gólya. Adj kenyeret! Halállal adós már a szeretet; életedet eleven élet ója! ___________________________________ A nyárutó még hátra volt, amikor béütött nálam a nagy fordulat. Ügy tetszik, hogy valamivel még Szent István előtt állottunk, de már 'búzahordás után. De mindjárt utána lehettünk, mert az első munka, aminél kéznél kellett lennem', a csépié«bői való kóstolat volt, az pedig nálunk mindjárt a hordás után szokott volt minden esztendőben megesni. Nagy esemény volt ez mindig. A csűr deszkapadlóját, amit csűrföldjének neveztünk, gyönyörűen tisztára söpörtük, s a kévéket szép sorjában arra raktuk, de úgy, hogy mindig két kéve feküdjék egymással szemben, érintve egymást a búzafejek. Amikor ez megtörtént, akkor apám verni kezdte a kévéket a cséppel, lassan haladva egyikről a másikra. Amikor emígy végigment a kévéken, azokat megforgatta, s a másik oldalukat is megcsépelte sorban. Atyám csak annyit mondott nekem azon a reggelen, de igen jókor: — Gyere, ma csépelünk! ö elől a nagy nyínfaseprűvel, s én utána egy kisebbel, elindultunk a csűr deszkapadlóján, s azt olyan tisztára söpörtük ketten, hogy misét is lehetett volna mondani benne. Ami széna- és szalmahulladék összegyűlt, annak a javát a jászolba tettük, a többit pedig a megillető helyre. Akkor a hosszú lajtorját apám odatámasztoitta az odor gerendafájához, s nekem így szólt: — Eredj, s eregesd le nekem a kévéket. Azt hittem, atyám csodálni fogja, hogy életemben a legelső alkalommal is milyen ügyeserwétiftok fel az éktelen létrán. De úgy látszik, nem csodálta, mert nem szólott semmi dicséret; igaz, hogy én sem legelőször jártam ezen a lajtorján, de azt csak a madarak tudták. No, nem baj, gondoltam magamban, majd a búzakévéket olyan igyekezettel és ügyesen fogom lefelé eregetni, hogy azzal kivívom a dicséretet. S ahogy elgondoltam magamban, igyekeztem is aszerint cselekedni, bár egy olyan kicsi legénykének egy olyan nagy búzakévét nem volt könnyű a kívánat szerint emelgetni. Mégis jól indult a dolog, mert nemcsak arra tudtam vigyázni, hogy bütüre essenek a kévék, s ne a búzás fejükre, hanem azt is meg tudtam tenni, hogy egymás után szorgosan potyogjanak. — Nem hajt a tatár! — szólt fel nemsokára atyám. Ez azt jelentette, hogy éppen annyira ne siessek, mert ő nem győzi olyan gyorsan a fal mellé rakni a lehulló kévéket. Márpedig oda kellett rakni, méghozzá gondosan, Az asztal i paprika szi i forró fáz Mátra Múz múzeumi d bútorai
