Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-20 / 197. szám

6.

NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 20., szombat

Elkötelezettek

Szakmájuk, képzettségük különböző, a közös bennük az, hogy mindhármukat a hivatásérzettel társult áldozatkészség sarkallja mind fokozottabb helytállásra.

A megyei tanács közoktatási, közművelődési és művészeti díjait kapták meg — augusztus 20-a alkalmából — elkötelezettségük méltatásaként...

Könyvtáros a teher lolyosón

(Fotó: Tóth Gizella)

Majd két évtizeddel ezelőtt kezdődött... Akkoriban csak egy könyvtár- helyiség volt a művelődési ház előterében, s a pedagógusok tiszteletdíjért kölcsönöztek. Háziasszony voltam és két gyermek anyja, s gyakran segítettem a férjemnek: leltároztam, selejteztem a könyveket. Később a járási könyvtártól felkértek, vállaljam el félfüggetlenített állásban a vezetést. Természetesen, elvégeztem a szükséges tanfolyamot is...

(Berényi Lajosnét, az oddest könyvtárost nem a faluban, nem a munkahelyén találtuk meg. Beszélgetésünkre egészen másutt keríthettünk sort: a gyöngyösi kórházban. A betegség elszólította egy időre munkájától, de a fehér folyosón ülve éppoly lelkesen mesélt, mintha megszokott környezetében, az olvasók és a könyvek között volna.)

— Nem sokkal később egy nagyon régi épületben helyezhettük el a könyveket. Málló vakolat, vizes, penészes falak, a gerendát például az Üj Magyar Lexikonnal kellett feltámasztani. Az egész helyiségbe hatan, ha befértek. Ekkor már több mint ötezer volt a kötetek száma, s igen szép az olvasói létszám. Emlékszem, egyszer télen húszméteres sor állt a hóban, várták türelmesen az emberek, hogy bejussanak. Igaz, fájt a szívem, hogy ilyen áldatlan körülmények között van a könyvtár, mégis jólesik visz- szaemlékezni az akkori nagy érdeklődésre.

(Szép arcú, halk szavú asz- szony. Tekintetéből értelem, melegség sugárzik, s ahogyan beszél, egyre inkább kiviláglik mennyire szereti munkáját.)

— Hatvannyolc szeptemberében költöztünk az új könyvtárba. Egy régi épületet bontott le a községi tanács, s megható volt az a sok-sok társadalmi munka, amit az adácsiak végeztek az építésen. Lassanként aztán fejlődött a könyvállomány, ma már II ezer költetet számolhatunk. Több mint kétszáz hanglemezünk van; a Megyei Könyvtártól kaptuk a fonotékát. Diatárral is rendelkezünk, s igen jól hasznosíthatjuk a gyermekfoglalkozásokon.

(Ahogyan meséli, munkájában a legfontosabbnak tartja az olvasók megnyerését. Elsősorban a gyerekeket, az óvodásokat, az iskolásokat szeretné megismertetni a könyvek örömével.)

— Igen jó a kapcsolatunk az iskolával. Nagyon sok iro_ dalomórát a könyvtárban tartanak a pedagógusok, a könyvtárismeretet magam is tanítom. S hogy ez milyen sokat jelent: egy-egy délelőtti foglalkozás után majd az egész osztály jön kölcsönözni. Tapasztalataim szerint egyébként az olvasóvá nevelésben — a megnyerés után — az irányítás már nem oly nehéz. Ha megvan a kedv, az irodalmi igényességet fel_ ébreszteni, fejleszteni — ez a nagyszerű munka! Például gyakran foglalkozunk az óvodásokkal, s ilyenkor a szülők délután a könyvtárba jönnek értük. Örömmel fogadtuk, hogy a nézelődés után a legtöbben beiratkoztak, kölcsönöztek is. Sikeres a Totyogóklub: amíg az óvó néni eljátszik a két, két és fél évesekkel, addig beszélgetek a kismamákkal az élő mese értékéről, könyveket, ajánlok a gyermekneveléshez

(Majd arról beszél, menynyire izgalmas megismerni egy-egy ember lelkivilágát. Hiszen az ő foglalkozásában kicsit pszichológusnak is kell lenni. Természetes, hogy közvetlen kapcsolat alakul ki az olvasó és a jó könyvtáros között: legyen akár 18 éves, vagy nyugdíjas a látogató. Az irodalom iránti érdeklődés közös alapot, közös álláspontot teremt.)

— Hihetetlenül jóleső érzés végigkísérni, hogyan válik az évek során valakiből igényes olvasó. Izgalmas felmérni azt is, mennyi törődés, gondoskodás kell a tizenévesekhez, vagy a nyugdíjasokhoz. Vallom, hogy a könyvtáros a bibliotéka falain kívül sem tagadhatja meg önmagát. Az utcán, a boltban is az marad, s különösen faluhelyen. Hiszen itt mindenki ismeri egymást; nemegyszer kérdezik tőlem, érkezett-e új könyv, tudnék-e ajánlani jó olvasmányt. Ha például utazom valahová, és a vasútállomáson összeta. lálkozom az adácsiakkal, rögtön eszükbe jut: hoppá, nemsokára lejár a kölcsönzői idő, s másnap már a könyvtárban fogadhatom őket. A faluban egyébként igen sok az eljáró dolgozó. Természetes, hogy fáradtan jönnek haza, nincs kedvük könyvtárba járni. Én azonban nem osztom azt a nézetet: csak az az olvasó, aki be is iratkozott. Nagyon sok szülőnek az iskolás gyereke viszi ki a könyvet, és magam is tapasztalom; egy-egy üdítő olvasmányt mind többen olvasnak hazafelé a vonaton is az adácsiak.

Mikes Márta

—

Gyökér és lombkorona

Zavarban vagyok, ha olyan emberről kell írnom, akit nagyon régóta ismerek. Mindenki tapasztalhatja: akiről keveset tudunk, arról könnyebb beszélni, azt könnyebb megítélni. Minél közelebb áll valaki hozzánk, annál nehezebb elmondani azt, hogy tulajdonképpen milyen ő. Valahogy így vagyok Dohnál Tibor képzőművésszel is, aki hosszú évek óta közeli ismerősöm. Amikor sorsáról, nézeteiről faggatom, lassan nyílik meg, hiszen magáról nemigen szeret vallani. De egyre jobban belemelegedünk, ahogy meghatározó élményeiről, útra indító tapasztalatairól kérdezem.

— A mesterségek és a szépség iránti vonzalmat bizonyára édesapámtól örököltem. aki ezermester asztalos volt. Édesanyám az állandó megismerés és az igazság iránti vágyat hagyományozta rám. Jellemző adalék, hogy 51 éves korában tanyasi asszonyként szerzett egyetemi diplomát. Gyermekkoromat petróleumlámpa-fényű világban töltöttem el, így is érettségiztem, közvetlen kapcsolatom alakult ki az emberekkel, a tárgyakkal, s az állatokkal. Aztán egy rokoni kötelék révén megismerkedtem a közép-kelet-európai népművészettel. Ez a kettős kötődés — az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatása — szabta meg későbbi pályám. A dolgokat igazából a marxizmussal való elmélyült megismerkedés tisztázta bennem. Ezután éreztem tudatosan: a fa koronája annál magasabbra nő, minél mélyebbre nyúlik a gyökér.

Természetesen vannak az ember életének olyan fordulói is, _ amelyek „hivatalosak”, megfoghatók, egy-egy tájegységhez, személyiséghez kötődnek. Ezekről a következőket mondja a művész.

— Amit papír szerint szedtem össze, azt a Pécsi Tanárképző Főiskolán, a Kolozsvári Képzőművészeti Akadémián és a Budapesti Politikai Főiskola filozófiaesztétika tagozatán kaptam. Hogy kik voltak azok, akik a legnagyobb hatást tették rám? Elsősorban Marx. De mellé állítanám az erdélyi parasztot, a tanyasi nénit, a szántóvető, éneklő-mesélő embereket; összekovácsolód- nak bennem. Az, aki a valóság szerves része és aki a valóság szerves törvényszerűségeit megfogalmazza, bennem egységgé, érlelődik: egy megfelelően hevített kohóban ötvöződik a legnagyobb és legkisebb dolog, elvész köztük a távolság. Még valakiről kell említést tennem: Nagy László költő közvetlenül és közvetetten sokat adott számomra. Sokan maradtunk halála után egyedül, „apátlanul”. A kezdeményező emberek közé tartozott, olyan volt, mint aki elsőként választja a földet, s két lábra áll a fán való mászkálás helyett. Az ilyeneket kövezik meg először. A kép annál fontosabb, mert a hétköznapoknak is megvannak a maguk „fái”, azok a rossz beidegződések, amelyekkel szakítani kell.

Sokfélével foglalkozott eddig Dohnál Tibor, festőként, grafikusként, szobrászként is számon tartják, az Ifjúsági Házban legutóbb textíliákkal mutatkozott be. Honnan ez a sokoldalúság?

— Jóllehet, sokszor vettem kanyart a munkámban, mégis organikusnak hiszem a fejlődésemet. Az emberi állapot köti össze a műveket, így következik egyik a másikából. Sokáig az emberek hétköznapjainak ábrázolásával foglalkoztam. Most régóta úgy látom, hogy humánus befolyásolásuk a legfőbb feladatom. Emellett vallom, hogy aktív közéleti személyiség a művész, akinek vállalnia kell a közönség gondjait. Hogy mit mondanék a művészet céljára? Az emberi szabadságtudatot kell kedvező irányba befolyásolnia, s ilyen szempontból mellékes is, hogy milyen stílusirányzathoz tartozik az alkotó. Politikailag igen aktív tényező a mű — természetesen ha jó —, s az esztétikai tudat is termelőerővé válhat, akár a tudomány.

Kiállításán a népművészet hagyományainak s az elvont képi ábrázolásnak páratlan nyugalmat sugárzó ötvözé-' sével találkoztam. Amikor erről kérdeztem, megerősíti szavaimat.

— (Mindig adtam arra, hogy személyes érzelmeim csak rám tartozzanak, de

azért ne idegüljenek el másokétól. Valami általánosabbat, közösségre tartozóbbat keresek. Ez csak folytatása annak, amit annak idején az ősember már elkezdett. Egyébként a Galéria „I”-ben nemrég bemutatott anyagom jobbára a hatvanas évekből származik, igen régi. Ha lenne erre megfelelő helyiség, nagyon szívesen állítanék össze egy olyan bemutatót, amely tükrözné egész pályámat. Az évek alatt egyre inkább sikerült megismerni a folklór törvényszerűségeit, megőrizni szerkezetét, mélyen és nem külső jelekben kötődni hozzá. E folyamatot közönség elé szeretném tárni. — De csak erre alkalmas helyen.

Közismert művész, nevét határainkon túl is megjegyezték már, most Egerben él, több társával együtt a Gárdonyi-kert lakója. Mit jelentenek számára az itteni évek?

— Először is egy súlyos szívbetegséget, azután nyugodt természeti és * tárgyi körülményeket és elég sok anyagi gondot. De sok mást is: korábbi életterveimben más tapasztalataim voltak. Ez természetes.

— Amit vágyként minden Heves megyei művész nevében szorgalmaznék az a közös kiállítások felújítása, hiszen ezekben közösségkovácsoló erő is van.

— Amit magamnak kívánok, azt röviden Buda Ferenc, József Attila-díjas költő szavaival mondanám: még „aktívabb közéletet és nyílt arcúbb ellenséget”, — no, meg méltó művészi feladatokat.

Ügy érzem, rend van bennem, remélem, át tudok még adni belőle másoknak.

Gábor László

A zene szolgálatára „esküdtek”

(Fotó: Szabó Sándor)

Siker csak úgy kovácsoló- dik, ha akadnak olyanok, akik áldozatokat hoznak érte, akik a nemes cél érdekében háttérbe szorítják egyéni érdekeiket.

Ez jut eszembe, amikor Szabó Tivadarnét, a Hevesi Zeneiskola igazgatóját hallgatom, aki a tíztagú tantestület sokrétű, szerteágazó tevékenységéről beszél, s közben méltatja nemcsak a közösség érdemeit, hanem — s ez természetes — az egyének átlagon felüli teljesítményét is.

Magáról — igen szerényen — keveset szól, holott ő a lelkes gárda, „karmestere”.

1959-ben szerzett tanári diplomát Miskolcon a Zene- művészeti Főiskola ottani tagozatán, méghozzá hegedűszolfézs szakon.

Ezer szállal kötődött Pesthez, hiszen ott született, nevelkedett, mégsem húzódott attól, hogy vidéken álljon a zenepedagógia szolgálatába. Gyöngyösön kezdte, aztán Egerbe került, végül az alföldi járásszékhelyen kötött ki.

— Hamar gyökeret vertem, s máig is csodálkozom, amikor egyesek számkivetett- ségnek ítélik az itteni megbízatást. A nagyközség nem világváros, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy lehetőségem adódott bizonyítani, megmutatni azt: mire vagyok képes. Szerencsére olyan kollégák társultak mellém, akik ugyanígy vélekedtek, akik hittek abban, hogy az összefogás, az egyet akarás olykor csodákra képes.

1964-től 70-ig vezető, tanárként, majd azután direktorként dolgozott. Kezdetben — az akkori tagiskolában — négy kartársával nevelte, oktatta a muzsika iránt fogékony ifjakat. A létszám később örvendetesen gyarapo-_ dott, s a tizenegy esztendeje önállósult intézményben ma már tíz pedagógus bizonyítja rátermettségét, kétszáz fiatallal kedveltetve meg a nagymesterek örökzöld műveit, eligazítva őket a hangszeres játék fortélyaiban.

Valaha nulláról rajtoltak. Akkortájt jó néhányan kétségbe vonták kezdeményezésük létjogosultságát. őket mégsem zavarta a tamásko- dók nem éppen kedvcsináló aggályoskodása. Tudták: küldetés vár rájuk, s egyikőjük sem vonakodott az úttörők majd mindig rögös út- jától. Az élet bizakodásukat

igazolta, öröm jegyezni a terjedelmes eredménylista megannyi kifejező tételét, hiszen mind azt tanúsítja, hogy az elkötelezettséggel ötvözött tettvágy néha a lehetetlennel is megbirkózik.

— A héttől tizennégy éves fiúkat, lányokat fogadjuk, köztük azokat is, akiket olyan könnyen botfülűnek minősítenek. Hadd oszlassam el azt a divatos hiedelmet, hogy előttük soha nincs nyitva a dallamok varázslatos, lélekorvosló világának kapuja. Ha törődünk velük, akkor szerény adottságaik is felfedezhetők, fejleszthetők. Először a furulyával próbálkoznak meg, aztán jöhetnek a réz- és a fafúvós hangszerek. Emlegethetném a látványos „kiugrásokat” is, azt, hogy az elmúlt 19 év során 34-en kerültek innen zenei szakközépiskolába, s közülük tízen a Zeneművészeti Főiskolán szereztek oklevelet. Ebből következik, hogy nem feledkezünk meg a kiemelkedő tehetségűekről, s a bennük rejlő kincseket igyekszünk mesteri foglalatban felvillantani.

Ennyivel azonban nem elégedtek meg, hivatásérzettől vezérelve a közhasznú ismeretterjesztéstől, a nagyközönség érdeklődésének felkeltéséről sem mondtak le.

— Igyekeztünk színesíteni a település kulturális életét. Ferencz Sándor kollégám a pedagóguskórus karnagya, 1978-tól munkálkodik a Hevesi Kamarazenekar, ezt Kecsmár László tanártársam vezeti. Növendék vorlós- együttesünk tagjai minden

évben vendégeskednek a tar- namérai olvasó-zenei táborban, a többi diákkal is megszerettetve az ízlésformáló, a személyiséget gazdagító műveket. Háromszor rendeztük meg a hevesi zenei hetek változatos programsorozatát. A filharmóniai hangversenyek telt házak előtt zajlanak, azaz alkalmanként négyszáz itanuló szerezhet ilyenkor maradandó élményeket. így aztán túlzás nélkül állíthatom, hogy régen megtört a jég, hogy törzsközönség számít ránk, azaz nem fáradoztunk hiába. Ha erre gondolunk, ha erről beszélgetünk, akkor eltörpülnek a pillanatnyi gondok, az olykor bosszantó jelenségek. Jó érzés arról szólni, hogy a nagyközség és a járás vezetői törődnek velünk, s lehetőségeikhez képest könnyítik nehézségeinket. A tanévkezdéstől már a volt járási hivatal épületében munkálkodunk, itt már nem kell panaszkodnunk az aggasztó helyhiány, a zsúfoltság miatt. A régi otthonban mindössze hat teremben oktattunk, az újban tizennégy fogad majd minket. Azt hiszem, ez az összevetés nem kíván semmiféle kommentárt. A figyelmesség, a megbecsülés, s a testület mostani elismerése valamennyiünket arra kötelez, hogy a zene szolgálatának közkatonáiként nap mint nap a tőlünk telhető legtöbbet nyújtsuk, százaknak kínálva eligazodást, Ariadne-fonalat a muzsika varázslatos világában...

Pécsi István