Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-17 / 194. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 17., szerda Szellemi megtorpanás vagy megújulási Beszélgetés Szabó B. Istvánnal, a Művelődési Minisztérium filmfőigazgatójával (Foto: Szabó Sándor) A film nálunk közügy. Akkor is, ha elutasítjuk, ha szidjuk; akkor is, ha dicsér­jük az egyes műveket. Az állásfoglalás — előjeltől függetlenül — érdeklődést jelez. így azután nem vélet­len, hogy néhányan válság­ról, mások fellendülésről beszélnek. Szabó B. Istvánnal, a Mű­velődési Minisztérium film­főigazgatójával gyorsmérle­get készítettünk a jelenlegi helyzetről, érintve nemcsak az eredményeket, hanem a megoldásra váró gondokat is. Rangos örökség — Egyesek a hullámvölgy kezdetét a hetvenes évekre teszik, valamiféle szellemi megtorpanást emlegetnek. Mi erről a véleménye? — A kérdés bonyolultabb annál, hogy megelégedjünk egy szimpla, leegyszerűsített válasszal. Az igazság az, hogy a borúlátók is viszo­nyítanak, és sarkított néze­tük mögött ott rejlik a hat­vanas esztendők kiugró si­kereinek megbecsülése. Tény az, hogy ebben az időszak­ban korábban soha nem ta­pasztalt pezsgés bontako­zott ki. Felesleges bizony­gatni, hogy ennek társadal­mi, politikai okai voltak. 1954—55-ben zajlott le a fejlődés első szakasza. Ez a műfaj ekkor szakított vég­legesen a felszabadulás előtti kommerszszemlélettel, s a realista magyar irodalom­ban keresett szövetségest. A következő lépés az azóta oly sokszor emlegetett önállóso­dás, az adaptációktól elsza­kadás volt. Polgárjogot nyer­tek a szerzői filmek, az el­kötelezett alkotások. Pályá­ra lépett 1964—65-ben a lí­rikus nemzedék, az egyéni hangvételű rendezők sora. Elég csak Sándor Pált, Szabó Istvánt, Elek Juditot emlí­teni. Az új évtized ilyen III 1. Az egyenes tartású, de már korántsem fiatal férfi — krémszínű inget, nadrágot, szandált és ápolt, alig őszülő szakállt viselt, a felületes szemlélő, nézelődő turistának is gondolhatta volna — azon a nyáron foglalt helyet a for­galmas útkereszteződés presszóteraszán, amikor — életében másodízben — az öngyilkosságra gondolt. Ez egyáltalán nem látszott raj­ta, különben is kedvenc el­méletei közé tartozott, hogy aki az öngyilkosság gondo­latával foglalkozik, az soha nem öli meg magát; így hát felhőtlennek mondható te­kintettel nézett pincér után. Voltaképpen csodálkozott magán, amiért a meleg elől ezen az árnyékos, de zsúfolt, s szinte kirakatszerű tera­szon keresett ideiglenes me­nedéket, hiszen már' nagyon látványosságokkal talán nem büszkélkedhetett, másokkal együtt mégis azt vallom, hogy a folytonosság nem tört meg. Szerepet kapott — s ez új vonás — a szociogra­fikus ábrázolás, népszerű lett a dokumentumjelleg. — Nem vonjuk kétségbe, mégis hangsúlyozzuk, hogy a közönség ekkor fordult el a számára idegennek tűnő formai köntöstől, jó néhány premieren csak nyolc-tíz ér­deklődő jelent meg. Ez is érv, méghozzá nem is akár­milyen. — Nem vitatom, s ebből a szempontból kétségkívül szó lehetett valamiféle visz- szaesésről, mégis kiemelném, hogy a jó és a rossz produk­ciók aránya ugyanaz volt, mint az előző évtizedben, azaz az öröklött erények to­vább hagyományozódtak. Ezt dőreség lenne tagadni. S hadd utaljak még egy alapvetően fontos mozza­natra; a kőzáporban mun­kálkodó alkotók — ezt a ki­fejezést Kovács András hasz­nálta —, szembenéztek saját hibáikkal, s egészséges kor­rekciót hajtottak végre. Még­hozzá 1977-től 1981-ig. Közelebb a nézőkhöz — ön azt vallja, hogy ekkortól a rendezők elha­tározták, figyelembe veszik a nagyközönség igényeit és megnyerik tetszését. Bizonyí­taná-e, és ha igen, akkor mivel? — Készségesen. Minden va­lamirevaló művészben tu­datosult az, hogy mozi nem létezik nézők nélkül, azaz a valóság iránt legérzékenyeb­bek úgy döntöttek, hogy tömegművészetet csinálnak. Törekvéseik — legalábbis részben — sikerrel jártak. Azt hiszem, már az is meg­győző, ha Gothár Péter Megáll az időjét, Szabó Ist­ván Oscar-díjas Mephistóját vagy a fiatal Szurdi Miklós ígéretes tehetséget sejtető Hatásvadászokját hozom fel példaként. Ezekben a mű­vekben fontos szerepet ka­pott a cselekményesség, a közérthetőség szándéka, a gondolatgazdagság, a fordu­latosság. De sorolhatnék igen szemléletes statisztikai mu­tatókat is. Tavaly 70 millióan látogatták a filmszínházain­kat, s ebből a nézőszámból 14,3 millió, azaz több mint 20 százalék esik a magyar művekre, azaz végre túllép­tük a sok éve meg se köze­lített bűvös határt. Ez arra utal, hogy a tömegek vették a lapot, értékelték a meg­újulást. Az sem mellékes, régóta nem állhatta a töme­get: strandon vagy egy év­tizede volt utoljára, filmet csak televízióban nézett, ott is ritkán. A televíziójavítás­ra általánydíjas szerződése volt, mégis egy százast adott a szerelőnek, gondolván, hogy kevesebb borravalóval ma már nem vásárolhatja meg annak a jóindulatát, akire a későbbiekben is szá­mítani kényszerül. És talán éppen ez a minden alapot nélkülöző nagyvonalúság ke­serítette el, vagy inkább bo­rította ki annyira, hogy az öngyilkosság gondolata — tulajdonképpen csak egyet­len pillanatra — felmerüljön benne. Az ilyen pillanattól azóta félt, amióta tapaszta­latból tudta, hogy az elvisel­hetetlen is elviselhető, de az öngyilkossági kísérlethez bármiféle apróság elegendő. Bambit rendelt, s csak a csinos pincérlány megütköző hogy külföldön, Nyugaton is előre törtünk. Már nemcsak rangos fesztiváldíjakat szer­zünk, nemcsak egy „elit” réteg körében aratunk si- • kert, hanem a nagy nyil­vánosság előtt is. Tévedés ne essék: ma is vannak — bizonyára a jövőben is lesz­nek — semmitmondó, tarta­lomszegény, formai önmuto­gatásban, üresjáratokban ki­merülő produkciók, de há­nyaduk elenyésző, a több­ség a megújulás jegyében fogantatott és születik a hol­napok során is. Gondok — közelről — Túl rózsás lenne az összkép, ha nem érintenénk a jelen sokak által hangoz­tatott, megoldást sürgető gondjait. Melyek ezek, s mi­ként orvosolhatók? ­— A legaggasztóbb az anyagiak hiánya ... — Drágák a magyar fil­mek? — Nem erről van szó, hi­szen a többi országhoz vi­szonyítva igen szerényen gazdálkodunk. Inkább azt mondanám, hogy kevés a pénz. Szemléleteses szólva: négy műre szánt forintból kell ötöt produkálni. A szű­kös pénztárca eddig még nem okozott pótolhatatlan károkat, azaz zöld jelzést kapott minden ígéretes el­képzelés. Eddig egyetlen ér­tékes forgatókönyvet sem utasítottunk el anyagiak hiánya miatt. Az elkövetkező évekkel kapcsolatban nem fogalmaznék ilyen határo­zottan. — Nem lehetne valami­képp — természetesen az ésszerűség jegyében, szellemi megalkuvás nélkül — csök­kenteni az olykor felesle­ges kiadásokat? — Célszerű és érdemes is erre törekedni. Különösképp a gyártási kiadások téte­leinél. Manapság gyakorlat az, hogy egy alkotásra két film nyersanyagát „paza­rolják”. Többek között azért, mert egy kissé fésületlen, át­gondolatlan a forgatókönyv. Így aztán a következetesség nemcsak pénzt takarítana meg, hanem az esztétikai értéket is növelhetné. A je­lenlegi nehézségeken — ez határozott meggyőződésem — időben úrrá leszünk, megta­lálva a hatásos gyógyírt, mert mindennél lényegesebb az, hogy tovább lépjünk a meglelt úton, és zömében esztétikailag magas színvo­nalú közönségfilmekkel ör­vendeztessük meg a remél­hetőleg gyarapodó nézőtá­bort. Pécsi István tekintetére jutott eszébe, hogy nem gyártják, s a fia­talabbak nyilvánvalóan nem is ismerik ezt az állítólag kátrányból készült, de — bárki bármit is mondott rá — valóban narancsízű italt. Töprengően nézett a lányra, kávét nem akart kérni, mert csak a saját főztjét tartotta elég erősnek, amióta egyedül élt, az erős fekete úgyszól­ván az egyetlen fényűzése volt, s egy vizes löttyre saj­nálta volna a pénzt. Tudja mit, mondta derűsen, miután a türelmetlen pincérlány válla fölött észrevette a szomszédos asztalt árnyékoló napernyő feliratát, hozzon nekem egy koka-kólát. De­rűjére az adott okot, hogy a reklám láttán felötlött ben­ne: a Coca-colát párttitkár korában csak hírből ismerte, akkor ez az ital az imperia­listák kotyvalékának számí­tott. Fizethetek azonnal?, kér­dezte, amikor habosra töltöt­ték a poharát. Kérem, mond­ta a pincérnő, tizenöt forint lesz. A férfi drágállta az összeget, de nem mutatta, rákérdezni szégyellt, a nad­rágzsebéből az aprót és a papírpénzt egyszerre vette elő: húszból adjon vissza, mondta hangsúlytalanul, de némiképp sürgetően, mint A Rockszinház a diósgyőri várban Augusztus 18-tól 23-ig öt­ször lép színpadra a Rock­színház társulata a diós­győri várban. 18-án, csütör­tökön este 20 órakor a Far­kasok című rockfantáziát mutatják be. A főszerepek­ben Prókaí Annamáriát, Szolnoki Tibort és Makrai Pált láthatja a közönség. Augusztus 19-én este 20 óra­kor az Üvöltés című rock­montázst adja elő a rock­társulat, amely a rock meg­teremtőinek, nagyjainak éle­tét eleveníti fel. A főbb sze­repeket Szakácsi Sándor, Borbély Sándor, Nagy Ani­kó alakítja. 21-én, ugyancsak este 20 órakor a Farkasok és Üvöltés, 22-én és 23-án este pedig a West side story kerül színre a diósgyőri várban. Tv-sorozat Heyerdahl nyomában Thor Heyerdahl, a kiváló norvég etnográfus és útirajz- író invitálja kalandos uta­zásra a közeljövőben a tv- nézőket. Tigris címmel 4 ré­szes NSZK-filmsorozat ké­szült — vetítését augusztus 27-éh, szombaton délután kezdi meg a Magyar Tele­vízió —, amely Bruce Nor­man forgatókönyve nyomán és rendezésében a híres Tigris-expedíció útvonalát kíséri végig. 1977-ben amerikai, német, norvég, olasz és szovjet ku­tatók papíruszhajón indultak útnak Irak déli részéből, az egykori sumérok földjének partjairól, hogy bebizonyít­sák; az ókor embere primitív járművével átkelhetett az Amerikát és a Földközi-ten­gert elválasztó óceánon. A négyszer 50 perces, szí­nes filmsorozat felvételeit el­sősorban magáról a nádból formált hajóról, valamint egy motoros kísérőről rögzí­tették, de a tenger alatti vi­lágot is bemutató filmkockák is készültek. Thor Heyerdahl nem is­meretlen hazánkban. Szá­mos expedíciót vezetett, amelyek világhírnevet sze­reztek számára. A híres Kon-tiki 1947-ben indul fel­fedező útjára; a RÁ—2 pa- píruszhajóval 1970-ben kelt át az óceánon. Az etnológus több könyve magyarul is megjelent. akinek csak az idejét rabol­ják. A pincérlány nem nyúlt a százasért, hanem az asz­talra tett ötforintosairól mondott valamit. Mi van? esett ki nem tudatosan ját­szott úriember-szerepéből a férfi, bocsánat, tette hozzá, amint a lány szürke szemé­be nézett, nem hallottam jól, amit mondott, ötforintosok magyarázta a szürkeszemű, látom, van négy ötforintosa, nálunk meg azt eszi a gép. A gép? Igen a gép. Rulett. Rulett? Az. Tudja, pont olyan, mint amilyen a kaszi­nókban van, csak automata, ötforintosokkal működik. Géprulett. Aha, mondta a férfi, pedig nem értette pon­tosan, de azért odaadta az ötforintosait. Megkóstolta a kólát, pocséknak találta, ez elégtétellel töltötte el, rá­gyújtott. Fiatalúr! Időbe tellett, amíg felfogta, hogy hozzá szóltak. Sokszoknyás cigány­asszony hajolt be a teraszra. Adjon mán egy cigarettát! Adott. Csak egy pillanatig habozott, hogy a pakliból kí­nálja, vagy egyetlen szálat nyújtson oda, s mire restell- te, amiért az utóbbi változat mellett döntött, a cigányasz- szony már mellette ült. Jó­szívű vagy, mondta bizal­Aczél Gábor Géprulett Moldova György komé­diája — Szálljon a dal — egy képzelt megyébe és megyeszékhelyre vitte a hallgatót. Csongor megye és Sóvár képzelt földrajzi pon­tok, mint ahogyan képzel­tek a szereplők is, a tanács­elnök, a Kossuth-díjas köl­tő, a helyi lap rovatvezetője, a fiatal tanár, mégis a tör­ténet alkalmas arra, hogy elmúlt éveink némely torz vonására hívja fel figyel­münket. Csongor megye vezetői gondban vannak, mert a művelődési osztály ebben az évben nem használta fel költségvetésének időarányos részét. Egy kétszázezer fo­rintos maradványról van szó, amit nem lehet átvinni a következő évre. Ha a pénzt nem használják fel, vissza kell fizetni. Az elkövetkező évben azonban ilyen ösz- szeggel csökkentik költség- vetésüket. Tenni kell tehát valamit. A felhasználás le­hetőségei között szerepel egy szobor i(— „már min­denki kapott, az is, akinek nem járt volna” —) egy fesztivál rendezése, tájház, szerszámmúzeum, citerakör, regölő. és dalárdaverseny, még 1—2 könyvtár rothadó padlójának felújítása is. A vita során elhangzik „ná­lunk, Csongor megyében, minden könyvtárnak rot­hadni kezd aipadlója, és ha kettőt megcsináltatnánk, mit szólna a másik százharminc­négy. Olyan magatartást kell tanúsítanunk, mintha a rothadt padló nem a gon­datlanság s pénzhiány kö­vetkezménye volna, hanem inkább a megyénket jellem­ző hagyományos néprajzi sajátosság, melyen kegyeleti okokból nem kívánunk vál­toztatni.” A fölső vezetés végül úgy döntött, hogy a kaszagyár fennállásának 70. évforduló­ja és a mozdonyvezető­sztrájkra történő megemlé­kezésként összegyűjtik a vi­dék munkásdalait. A feladat elvégzésére alkalmas is len­ne a helyi gimnázium fiatal tanára, aki évek óta járja a megye üzemeit, hogy a fenn­maradt munkásdalokat meg­őrizze. Személye körül ki­sebb vita alakul ki — „fia­tal, ismeretlen, nem név”. Így jutnak el Szemetihez, a Kossuth-díjas költőhöz, aki kétszázezerért vállalja is a munkát. Segítségül hívja a megyei hírlap rovatvezetőjét és néhány nap múlva másfél kilós kéziratot tesz le a ta­nács asztalára. A kötet mon­dókéi és dalai azonban ha­misítványok. Szerzői meg­halt személyek, akiknek adatait a megyei lap halá­lozási rovatából gyűjtötte ki a szemfüles újságíró. A csicsikovságra azonban fény derül, mert a fiatal tanár énekvariánsokat keresve rá­jön a turpisságra. Hallgatá­sáért tízezer forintot aján­lanak fel neki, amit azon­ban nem fogad el. A cselekmény tetőpontján felmondják állását és rá­galmazás címén fegyelmi elé állítják. Ezt nem várja meg, új életet kezd, és felesége tanácsát követve elhagyja a pályát, jobb életletőséget re­mélve megépítik a fóliasátrat. Az Eötvös írói módszerére emlékeztető szatíra ott vá­lik képzelt riporttá, amikor Szemetit Haynau-díjas köl­tőként is emlegetik, vala­mint akkor, amikor elismeri a fiatal tanár becsületes, kitartó munkáját, és maga­san dotált népművelői állást ajánl fel neki. Komoly feladatra vállal­kozott Hidas Frigyes, ami­kor bárgyú mondókákat és csúfolódó verseket zenésí- tett meg. Az indulószerű dal „Volt nekem egy gyáram, tudod-e ...” átszövi a ko­médiát. Ez, valamint Kállai Ferenc (tanácselnök) és Bárdy György (Szemeti) ala­kítása tette hitelessé a já­tékot és szerzett derűs per­ceket a műfaj kedvelőinek. Ebergényi Tibor A Háry János Szegeden A hét végén három elő­adást rendeznek a szegedi szabadtéri játékok Dóm téri színpadán. Augusztus 19-én, pénteken lesz Kodály Háry János című daljátékának idei bemutatója és ezt a művet láthatja a közönség augusztus 20-án, szombaton és agusztus 21-én, vasárnap is. A Háryt 1938-ban mutat­ták be először a Dóm téren s a játékok 1959. évi felújí­tása óta még hat évadban tűzték műsorra. A mostani Háry-előadásokkal befeje­ződik a játékok idei évad­ja. A daljátékot Békés And­rás rendezésében láthatják a nézők. A címszerepet Me­lis György, örzsét Mészöly Katalin énekli és játssza. A zenekart Kóródy András ve­zényli. A díszletek Fehér Miklós, a jelmezek Vágó Nelly tervei alapján készül­tek. A tánckar koreográfu­sa Barkóczy Sándor. A hét végi Háry-előadások valamelyikén ajándékkal kö­szöntik azt a nézőt, aki a játékok 1959. évi felújítása óta kétmilliomodiknak érke­zik majd a Dóm térre. maskodva, engedd meg, hogy jósoljak neked. Szakasztott úgy beszélt, mint az a má­sik, a vonaton, ezerkilenc- száznegyvennégyben, amikor Kolozsvárra utazott. Mutas­sad a tenyeredet! Látom, rád fér a szerencse, ne félj, én meghozom! A férfi egy cseppet sem hitt az ilyesmi­ben, de emlékképei megza­varták, különösen egy most hirtelen és teljesen világo­san kirajzolódó látvány: egy ló fara, magasan a feje fö­lött. Neked veszélyben van az életed! A férfi megbor­zongott. Pontosan úgy, mint akkor a vonaton. Akkor per­sze nyilvánvalóbb volt a csalás, hiszen minden élet veszélyben forgott, az övé különösen és talán látniva- lóan is, az a másik cigány­asszony mindenesetre felfe­dezhette rajta a zsidó voná­sokat. Ne félj, túl fogod él­ni! Ezt az a másik cigány­asszony mondta neki, ez a mostani egy asszonyt látott a múltjában, aki őt tönkre­tette. Ebben is volt igazság, mert az elvált férfiak anya­gi csődje jobbára a válásban gyökerezik, de ez az állítás most nem volt elég ahhoz, hogy odafigyeljen. Egy nap­pal azelőtt utazott Kolozs­várra, hogy a felkoncolással fenyegető plakátok szerint munkaszolgálatra kellett vol­na jelentkeznie. Régi egysé­gét, az erdélyi hadtest kilen­ces, pontosabban a kilence­dik hadtest úgynevezett gép- kocsizó-vonatosztályát akarta felkeresni Szászfenesen, hogy valami pecsétes írást szerez­zen, amivel elkerülheti a munkaszolgálatot. Három évig szolgált, őrvezetőként, Ukrajnában szerelt le, vol­tak tisztbarátai a trénnél, s jól számított, végül is meg­szerezte a fontos papírt. De azalatt átélte Kolozsvár első bombázását. A vonat nem sokkal a szerencsét ígérő ci­gányasszony jóslata után fu­tott be az állomásra, s neki útitársai orra előtt sikerült elcsípnie az egyetlen kon­flist, s ennek köszönhette, hogy a légiriadó már az óvó­hellyel rendelkező szálloda kapuja előtt érte. A lófar a konflisló fara volt, a bombá­zás után látta, körülbelül az első emelet magasságában lógott ki a falból. A lovat nyilván a robbanás ereje re­pítette fel, s a leomló épü­let törmeléke temette be éppen az első emeleten, va­lószínűtlen látvány volt. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents