Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-17 / 194. szám
2. NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 17., szerda Lengyel—NDK csúcstalálkozó Varsóban Kedden délelőtt hivatalos baráti látogatásra Varsóba érkezett az NDK párt- és állami küldöttsége, amelyet Erich Ho- necker, az NSZEP Központi Bizottságának főtitkára, az Államtanács elnöke vezet. A delegáció a Wojciech Jaruzelski vezette lengyel pártós állami küldöttség tavaly márciusi berlini látogatását viszonozza a LEMP KB, a lengyel Államtanács és a kormány meghívására. Képünkön a két államfő (Népújság telefotó —AP—MTI—KS) „Hűségeskü” Reagannek? Az ellenzék élesen bírálja a nyugatnémet kormányt MANAGUA Paul Tsongas demokratapárti szenátor vezetésével hétfőn amerikai tény megállapító küldöttség érkezett Nicaraguába. Paul Tsongas massachusettsi szenátor, Reagan amerikai elnök kö- j zép-amerikai politikájának egyik ellenzője, Managuá- ban tárgyalni fog a nicara- guai kormány vezetőivel. TUNISZ Egyelőre bizonytalan, hogy Habib Burgiba tunéziai elnök tudja-e fogadni Moamer El-Kadhafi ezredest, a líbiai forradalom vezetőjét, akit kedden várnak hivatalos látogatásra Tuniszba. A 80 esztendős tunéziai államfő megbetegedett — jelentették be hétfőn Tuniszban. A két államfő találkozója ezzel kétségessé vált. WASHINGTON Libéria felújította diplomáciai kapcsolatait Izraellel. A két ország között 1973 októberében, a negyedik izraeli—arab háború idején szakadtak meg a kapcsolatok. Az Egyesült Államok üdvözölte a libériái kormány döntését. MOSZKVA A Szovjetunió Külügyminisztériumának Külügyi Akadémiája és a Nemzetközi Kapcsolatok szovjet kiadó diplomáciai évkönyvet jelentetett meg. Az új szovjet kiadvány első kötetében a szovjet külpolitikával és a nemzetközi kapcsolatok legidőszerűbb kérdéseivel foglalkozó cikkek olvashatók. Az évkönyvhöz Andrej Gromiko külügyminiszter írt előszót. PEKING A kínai kormány úgy döntött, hogy 300 ezer jüa- nos (150 ezer dollár) alapot hoz létre az ország délnyugati részén élő pandamedvék megmentésére. Az alapból élelmiszert szállítanak távoli vidékekről az állatoknak, — a pandákat ugyanis éhhalál fenyegeti. Az ellenzéki Német Szociáldemokrata Párt kedden újból rendkívül élesen bírálta a nyugatnémet kormányt azért, mert az nem gyakorol kellő nyomást az Egyesült Államokra, hogy a genfi tárgyalásokon megfelelő, kompromisszumos megoldást érjenek el. Horst Ehmke, az SPD parlamenti frakciójának alelnö- ke, a DPA nyugatnémet hír- ügynökségnek kijelentette: a Kohl-kormány semmit sem tesz azért, hogy a nyugatnémet alkotmány előírásainak megfelelően megvédje az ország lakosságát a veszélyektől. Ehmke szerint a nyugatnémet kancellár tavalyi, washingtoni látogatásakor „hűségesküt” tett Reagan amerikai elnöknek arra, hogy az NSZK vezetése abban az esetben is támogatni fogja az amerikai rakéták telepítését, ha a többi nyugat-európai ország esetleg elállna attól. Az SPD parlamenti csoportjának alelnöke leszögezte: Kohl kancellár és Genscher külügyminiszter azon kijelentései, amelyek szerint még van lehetőség megegyezésre Genfben, elsősorban azt a célt szolgálják, hogy meggyőzzék az ország közvéleményét: az esetleges genfi kudarcért a nyugatnémet kormányt semmilyen felelősség sem terheli. CSAD A felkelők megállították előrenyomulásukat Viszonylagos nyugalom uralkodik a csádi frontvonalakon. Nyugati elemzők ezt azzal magyarázzák, hogy a felkelők el akarják kerülni a közvetlen összeütközést a francia egységekkel. Közben Hisszén Habré elnök bejelentette, hogy tárgyalni kíván Moamer El- Kadhafi líbiai vezetővel. Mint ismeretes, a csádi vezetés szerint Líbia katonai támogatást nyújt Gukuni Vcddet volt elnök erőinek. Líbia visszautasítja ezt a vádat. Párizs mintegy hétszáz ejtőernyőst küldött az afrikai országba, akik — hivatalos állítás szerint — kizárólag kiképzési feladatokat látnak el. Egy részüket azonban a fronthoz közel fekvő Abésé város környékén helyezték el, és Gukuni Veddei erői a jelek szerint azért állították le előrenyomulásukat. Ezzel egyidőben új diplomáciai próbálkozások kezdődtek a csádi konfliktus politikai megoldására. Minden bizonnyal ezek sorába illeszkedik Kadhafi tunéziai látogatása. A líbiai vezető kedden érkezett a fővárostól délre fekvő Monastirba, ahol Mohammed Mzali tunéziai miniszterelnök fogadta. Egyelőre nem ismeretes, hogy találkozik-e a jelenleg gyengélkedő Burgiba elnökkel is. Jól tájékozott tripoli tisztségviselőktől származó értesülés szerint Kadhafi a közelmúltban fogadta Mitterrand francia elnök különmegbízott ják, akinek nevét nem árulták el. A megbeszélések eredményéről sincs értesülés. —( Külpolitikai kommentárunk }— Nkomo hazatért A ZIMBABWEI FŐVÁROS, Harare repülőterén keddre virradó éjjel a szokottnál több biztonsági ember várakozott a londoni járat érkezésére. A brit fővárosból ugyanis hazatért Joshua Nkomo ellenzéki politikus, aki annak idején meglehetősen zavaros körülmények között távozott öthónapos önkéntes száműzetésére. Mugabe miniszterelnök és hívei azzal vádolták, hogy a kormány megdöntésére szervezkedik, s emberei az országban garázdálkodnak. Nkomo szerint élete veszélyben forgott, merényletet terveztek ellene, ezért döntött úgy, hogy átmenetileg Londonba emigrál. Hosszú lenne részletezni Mugabe és Nkomo ellentéteinek valós okait. Tény, hogy a hajdani Rhodesia népeit ősidők óta megosztja a törzsek rivalizálása. A függetlenségi harcot két fegyveres szervezet: a Mugabe által irányított zanu és Nkomóval az élen a zapu vívta. A jelenlegi kormányfőt elsősorban a sona törzsek, Joshua Nkomot pedig a matabelék támogatták. Zimbabwe lakosságának túlnyomó többségét a sonák alkotják, a matabele törzsbeliek aránya 15—17 százalékos. A FÜGGETLENSÉG KIVÍVASA UTÁN a törvényhozásban is megmaradt nagyjából az etnikai arány. Mugabe kormányában is főleg a zanu egykori vezetői jutottak tárcához, Nkomónak — látványos gesztusként — az egyik kulcstárcát ajánlották föl. A zapu radikálisai azonban eleve türelmetlenkedtek. Vezérüket igyekeztek Mugabe ellen hangolni, noha Nkomo számára a parlamenti matematika is világosan jelezhette, hogy a többséggel szemben nincs értelme az ország egységét, a békés fejlődés kibontakozását kockáztatni. MOSTANI DÖNTÉSE a visszatérésről ismét arról tanúskodik, hogy kész az együttműködésre. Hazautazása előtt természetesen sokan feltették a kérdést: személyes szabadságát nem fenyegeti-e veszély? Bizonyosnak tűnik, hogy Mugabe és Nkomo közt a hazaindulás előtt kapcsolatfelvételre került sor. Másrészt, ha Nkomo most nem szánja el magát, a kormány megfoszthatta volna képviselői mandátumától. A zimbabwei törvények értelmében ugyanis az a honatya, aki 21 egymást követő parlamenti ülésen nem vesz részt, elveszíti mandátumát. Döntése tehát szükségszerűnek mutatkozott. Kérdéses, vajon radikális hívei megértéssel viseltetnek-e iránta, s a Zimbabwe jövője szempontjából létfontosságú nyugalom és törzsi megbékélés jegyében hajlandóak-e feledni vélt, vagy valós sérelmeiket. Gyapay Dénes HIDUNK A HARMADIK VILÁGHOZ (11/2.) Közös vonások, közös függés A XIX. század elejétől, közismerten, újabb forradalmi változások zajlottak le a világkapitalizmusban. Csak az ipari forradalommal létrejövő gazdasági-technikai fölény tette lehetővé Nyugat- Európának, hogy gyarmatosítsa és gazdasági egységgé szervezze az egész világot. Kelet-Európa helyzete és lehetőségei is alapvetően megváltoztak az új történelmi korszakban. A világkapitalizmus úgynevezett félperifériájává lépett elő, ahol a kezdődő és felemás iparosítás alig változtatott a mezőgazdaság „ázsiai” elmaradottságán, s az export- orientáció egyoldalúsága által is állandóan újratermelt szélsőséges külső függésen. Az áttörés nehézségei A XIX. század folyamán fokozatosan és ellentmondásosan „modernizálódó” kelet-európai gazdaságok változatlanul a nyugat-európai centrumhoz kötődtek, annak egy-egy országát vagy éppenséggel csupán egy-egy iparágát szolgálták a maguk egyoldalú fejlettségével (mint például a híres magyar malomipar), s a világhoz csak a nyugat-európai centrumon keresztül kapcsolódtak, ahogy ez köztudott a magyar gazdaságnak szélsőséges osztrák, majd német exportorientációjáról. Nem arról van szó tehát, hogy a kelet- európai országok, köztük hazánk, nem fejlődtek volna a XIX. század másik felétől kezdve, mégpedig rohamosan, hanem arról, hogy egyoldalúan és ellentmondásosan, vagyis egy függési rendszeren belül fejlődtek, amit az „eredeti” elmaradottsággal szemben alulfej- lődésnek nevez a szaktudomány. De ugyanez volt a sorsa az imperializmus világrendszerében a valódi gyarmatoknak is — bár többnyire lényegesen alacsonyabb szinten, mint Kelet-Euró- pában —, mivel az anyaországok „fejlesztették” őket, Ghánában a kakaógazdaságot, másutt a gumi-, szizál-, juta gazdaságot teremtették meg, a közép-amerikai országok „banánköztársaságokká” váltak, Indiában meggyökerezett a modern textilipar. Ám ez a fejlettség nem volt egyéb, mint egy-egy funkció a tőkés világgazdaságban, a maga nyilvánvaló korlátáival, amit a nyersanyagárak ingadozásai közvetlenül is megjelenítenek, s ráadásul egy olyan fejlettség, amelyből nem lehet kikerülni, vagy legalábbis igen nehéz az áttörés egy valóban önálló nemzetgazdaság megteremtése irányában. Némi leegyszerűsítéssel azt is mondhatnánk, hogy igen sok a közös vonás a XIX. századi Kelet-Európa és a XIX. századi harmadik világ gazdasági fejlődése, helyesebben „alulíejlódése", függő, torz, egyoldalú és zsákutcába vezető fejlődése között. Természetesen lényegi különbségek is vannak, amelyeket történelmileg a legkönnyebben úgy ragadhatunk meg, ha elutasítjuk a modernizáció egymást követő „hullámainak” elvét. Korántsem arról van szó ugyanis, hogy az iparosítás első „hulláma” Nyugat-Európában játszódott le, majd a második hullám már elérte Kelet-Európát és Latin-Amerika egyes országait, s aztán egy újabb, immár harmadik hullámban Közel-Kelet és Ázsia bizonyos országait is, így szép egymásutánban. Mert ezek a „hullámok”, vagy szakaszok nem ismétlik önmagukat, hanem szakaszról szakaszra lényegesen eltérő feltételek között követik egymást. Az angol—francia iparosítás nemcsak az első, hanem az egyetlen is volt, a kelet-európai már ennek alárendelt és egyáltalában nem azt ismételve játszódott le. Fokozott mértékben érvényes ez a többi „szakaszra”, amelynek már egy iparosított világ ellenséges gazdasági közegében és politikai függésében kellett lejátszódnia. Mindazonáltal, a függő iparosításoknak Kelet- Európától Délkelet-Ázsiáig vannak közös vonásai éppenséggel a közös függés következtében, amely már vi- lágtörténelmileg is a híd szerepében mutatja be Kelet-Európát a világkapitalizmus centruma és perifériája között. Minden fordítva történt Kelet-Európa híd jellege nem korlátozódik azonban a gazdasági fejlődésre, hanem a társadalmi-politikai és kulturális fejlődésben bontakozik ki igazán. A „fejlesztési eufória korát” Kelet-Európá- ban is megelőzte a politikai függetlenségért vívott harcok időszaka. Egy olyan időszak, amikor a kelet-európai népek nemzeti kulturális fejlesztését helyezték előtérbe, ezzel fogalmazták meg a nemzeti állam függetlenségének, s az egész nemzet- építésnek a programját. Korántsem a nyugat-európai fejlődésmodellről van szó, amelyben a nemzetgazdaság, a nemzeti állam, a nemzeti kultúra (avagy nemzeti identitástudat) szervesen egymásra épülve és harmonikusan fejlődött. A történelmi megkésettség miatt az önálló nemzeti kultúra megteremtése megelőzte a politikai függetlenség kivívását, ugyanakkor a nemzeti állam önállósága is jóval megelőzte az önálló nemzetgazdaság kiépítését. Minden fordítva játszódott le, mint Nyugat-Európában, nem alulról felfelé, hanem fölülről lefelé. Az állam kezdettől fogva aktív szerepet játszott az iparosításban. Az állami beavatkozásban döntő súlya volt az államkapitalista szektornak, hiszen a megkésettséget csak tudatos, központi fejlesztéssel lehetett kompenzálni és a fejlett országok nagy külső, gazdasági-politikai nyomásával szemben a gazdaság spontán mechanizmusai nem voltak elegendők, szükség volt az állam közvetlen védelmére is. De hát nem ugyanez a helyzet, fokozott mértékben, a fejlődő országok iparosításával, avagy szélesebb értelemben vett modernizálásával is? A nemzetépítésben ugyanez a fölülről lefelé modell jellemzi őket is, az állam még inkább mindenható szerepet tölt be, sőt talán még nagyobb a kulturális szféra, a nemzeti tudat szerepe is a politikai függetlenségért vívott harcban és a modernizálás megindításában. A politikai tényező sajátos prioritását és a kulturális szféra viszonylagos dominanciáját a gazdasággal szemben jól ismerjük a kelet-európai történelemből, s most mindenütt viszontláthatjuk a világban. Az is közös vonás, hogy valamennyi fejlődő ország felidézi történelmi múltját, a „múlt szellemeit”, a jelen szolgálatában, a modernizálásra való mozgósításban. Nemcsak a magyar reformkort jellemezte ez, hanem még inkább ez jellemzi a mai fejlődő országokat. Érthetetlen, hogy miért szemléljük értetlenül ennek a histo- rizáló modernizálásnak a saját történelmünkből olyan jól ismert jelenségeit. A nemzeti múlt jegyében és szimbólumai kíséretében való megújulási törekvésük mélységesen közös a magyar reformkor törekvéseivel. Gazdasági kapcsolataink fejlődése Múltunk inkább elválasztott az Európán kívüli világtól, mintsem összekötött volna vele. A második világháború után azonban mindinkább közvetlen szálakkal kötődtek össze a világ legtávolabbi térségei is, gazdasági, politikai és gazdasági tekintetben egyaránt. Gazdasági és kulturális beszűkülésünk és a világtól való elszigetelődésünk tehát egyformán túlhaladottnak bizonyult. A hetvenes évek elejétől kezdődő világgazdasági válság aztán végleg brutális erővel lökött bennünket a világegészbe, a világgazdasági összefüggésekbe, s akarva-akaratlan, a világ- rendszer egészébe helyezve kell élnünk, dolgoznunk, gondolkoznunk. A második világháborút követően is földrajzi helyzetünkből adódóan külkereskedelmünk nagy részét az európai országokkal bonyolítottuk. Azonban már a hatvanas évektől kezdve elkerülhetetlen volt a fokozott nyitás a fejlődő országok felé is, s ennek eredményeként a külkereskedelmi forgalom volumene 1960 és 1980 között mintegy tízszeresére emelkedett, az egész külkereskedelmi forgalomban való részaránya pedig megduplázódott, 4—5 százalékról csaknem 10 százalékra emelkedett. Ma már elmondhatjuk, hogy ez a terület a maga évi 14 százalék körüli fejlődésével az utóbbi két évtized legdinamikusabb kereskedelmi relációja volt. S így ma már döntő része van külgazdasági stabilitásunk megteremtésében is. Valószínű feltevés, hogy az évszázad végére a fejlődő országokkal való kereskedelem részesedése a 20 százalékot is megközelítheti, vagy- js egész külkereskedelmünk egyötödét, ami újabb minőségi ugrás lesz a harmadik világgal való kapcsolatainkban. Ezeknek a kapcsolatok, nak a fejlesztését a világpiac realitásai szinte kikényszerítik, szükségképpen együtt járnak a gazdasági és politikai kapcsolatok intenzívebbé válásával is. Ágh Attila, a Magyar Külügyi 'Intézet igazgatóhely ettese
