Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. július 30., szombat MÜ V É S Z E T É S I RO D A LOM »• Csohány Kálmán rajzai Dsida, a mai siker csillanó szemeket, hajdani hancúrozásaik emléke lobhant föl abban a pillantásban. A szénaverői elhagyott akol, ahol először csókolóz- taik, a várhegyi boglyák, ahol odaadta magát a férfinak. — Most olyat mondj, amit ő is hallhat. A többire lesz még elég időnk — mondta, s a kislányt simogatva kérdezte. — Hát apukád hol van? Dolgozik? — Az én apukám elment — mondta felcsillanó szemekkel a kislány —, és meg fogja ölni a hétfejű sárkányt, és akkor hazajön, és olyan biciglit vesz, mint amilyen Rózának van, és azt is tudom, hogy elvisz a cirkuszba és vészén fagylajtot, ha akarom — mondta a kislány, s fityiszt mutatott. — A bácsinak ezt vészén — és kacagni kezdett. — Gyere ide, Katicám — hívta az anyja, de a kislány tagadólag rázta a fe-- jét. — A bácsinak jó szaga van. — Xedd 'e — mondta az asszony, de a férfi csak nevetett teli szájjal, úgy, hogy látni lehetett arany fogait. — Legyőztem a sárkányt, hoztam biciklit, holnap cir. kuszba megyünk, anyámféle cirkuszba — fordult a kislánytól az asszony felé. — Tudod, mi lesz, ha azok megtudják, hogy ide jöttem először? — Ide? — kérdezte hitetlenkedve az asszony, s fölvisított benne a gyermekkor gúnyverse: „jöttment telepes, a valagad cserepes, a bugyigód mocskos csepű, a hajad is csupa tetű”. A férfi testvérei voltak a leghangosabbak, s ha visszagondolt a menekülés utáni évekre, még most is hallotta, ahogy utána és testvérei után kiabálják a sváb gazdák gyermekei: „Bocsko. ros, hótkóros, vackor lé az orrodon, minden legény mászhat rád, lábad közé túrószsák”. — Ide? — kérdezte újra, s el akarta felejteni a megaláztatást, melyet a férfi szüleitől kapott, akkor, amikor elment, hogy jelentsék be a gyermeket. — Ha idejöttél, oda nem mehetsz, oda én... — azt akarta mondani, hogy oda ő nem engedi, de nem tudta kimondani a szót. Kétségbeesetten nézte a férfit, vajon mit akarhat. Mit akar velük. A távoli hegyi falura gondolt, ahonnan egy szál ingben menekültek, a kínlódásra, hogy beilleszkedjenek, s arra, hogy most a férfi ki akarja ragadni abból az életből, melyet jól, roszul, de végül mégiscsak megszokott, s gondolatai summázá- saként mondta. — Nekem már itt is vannak haloitaim. A férfi értette, tudta, mire gondol az asszony, s a hangulatot oldani akarva, a kislány varkocsát szája elé emelte. — Na, Katica, mit szólnál hozzá, ha addig maradnék itt, amíg ekkorára nőne a bajuszom, és közben mindennap autóznánk és fagylaltoznánk, és te meg-' tanulnád mondani, hogy édesapa. — Ne! — sírt fel az asz- szony. — Könyörgöm, ne hitegesd — mondta, s az ablakhoz lépett, nézte, milyen sűrűn esik az eső, s titokban azt szerette volna, hogy soha se álljon el, hogy ott maradjon a Bükkös-dűlőnél sárba dögölve a kocsi, ők ketten, kézenfogva a kislányt, hatalmas esernyő alatt menjenek a községházára, helyreigazítani egy vonalat, melyeit az „< pja neve” rovatba húzott a tanácstitkár. Az asszony sírt, mert érezte a bizonyosságot, hogy választania kell: e visszatérő egyszer má'hová tér majd vissza, és mit tehet ő, szegény telepes, akit a falu csak épp hogy megszokott, pedig csak hazát, s nem nyelvet cserélt. A kislány újra és újra bajuszt formált a varkocsá- ból, s nevetett. Nevetett, mert mindent meg fog kapni, s akkor, hogy ő is adjon valamit, a fél fi szemébe nézve mondta: — Tudok olvasni. Olvassak neked valamit? — Olvass — felelte a férfi, s körülnézett a szobában. — Mi van oda írva? — Ka toli likus fa fali falinaptár az egy kil kilenc hat három észté tsztendőre — tagolta. — Tudod, én nagy vagyok, már beltöltöt. tem a hetet. Dsida Jenő (Szatmár 1907. május 17. — Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi költő tűnt fel az idei könyvpiacon. Összegyűjtött versek és műfordítások című, a halála után negyvenöt évvel megjelentetett kötetében megint felvillan a magyar olvasóközönség előtt. Ügy könyvsiker Dsida, annyira meglepetésként és — remélhetőleg — termékeny hatásként. hogy a nyolcvanas évek magyar irodalma érezni, éreztetni fogja ezt a könyvheti „meteorrobbanást”. Csak meteorrobbanás? Nem üstököspálya? (Minden hasonlat, minden szókép sántít. De ha a hasonlítás igénye bennünk megjelent, akkor azért írjuk le, hogy kifejezésre juttassuk, a költők utóéletében nincsenek véletlenek. így nem lehet az a nagyon megkésett siker, népszerűség sem csak a könyvkiadók üzleti érzékének az eredménye, hogy most az egyszer jó orral, jó szelet éreztek meg. Abban, hogy valami utólag így felszínre tör, feltétlenül van lélektani szükségszerűség, netán a lelki éhség, amely az olvasóban, a közönségben, a vers iránt érdeklődők, a vers lelki hatalmát érzők táborában munkálkodik manapság. Ha Dsida reneszánszának okait kutatjuk, sokféle magyarázat, megfontolás kínálkozik. Abban az évben halt meg, amikor a szellemi és társadalmi csend a világháborút jósolta. Ma már azt is állíthatjuk, hogy az akkori, a sok-sok egyéni kín és bánat által is felmart Közép-Európában minden egyéniség egy eszmékből kiábrándult világ ellentmondásainak a feloldását tűzhette ki célul: megragadni valamilyen vezérfonalat, amely elsegít az üdvözítő gondolatsorig, vagy legalábbis addig, hogy az alkotásban, a szavak. fogalmak ilyen-olyan mágiájában, zenéjében kifejezhessék a türelmet, a szenvedést, vagy azt a magasztosságot, amely annyira magától értetődő, szépen is hangzik a rejtett vagy valódi misztikusok szájából. Költőnkben is munkált ilyen egyetemes igény. Erről vallanak ma is szépen sorjázó, zenélő versei. Dsida szemlélődéséről, magányosságáról, rokokó játékosságáról, a romantikus és szürrealista hatások fellelhetőségéről csak a költő halála után szólották: például Szerb Antal, Rónay György, Áprily Lajos és most legutóbb a könyvnapi kötet bevezető tanulmányában Láng Gusztáv. Verscímeket és versszövegeket sorakoztat, nak fel, hogy bemutassák az irodalmi csodagyereknek az arcát és testét, aki tizenkilenc éves korában volt Dsida: „karcsú, csinos jelenség volt, nyílt, kedves arca üdítően s szinte mosolyogtatóan gyermeki.” (Áprily Lajos). S nem véletlenül v41asztjuk most e szemléletes leírást Dsida külsejéről! Mert ha az ítéletben, jellemzésben előforduló szavakat a tartalomra. a Dsida által írt versekre átfordítjuk, nem sokat tévedünk. Minden verse „karcsúnak” mondható, csinosnak, a formai tökélyre törekvőnek, hatásában fellángcsokrot vetnek a Napok kéken ég az érsek haja s elhamvadnak a holnapok tétlenül nyíltnak, kedvesnek és nem is egyszer mosolyogtatóan egyszerűnek, gyermekinek. Dsidára érzékenyen reagáltak olyanok is, akik a külső jegyekből kiindulva, néhány hatást utólérve. vagy túlértékelve vele kapcsolatban expresszionizmust is, szürrealizmust is emlegettek. Nem egészen a levegőbe. Lírai alkata, sorsa a két világháború között élő erdélyi ember zenében és lelki gondokban feloldott cselekvése, magatartása volt. Az életörömé csak annyira, amennyit ebből a műfajból az a „csipkehúsú” ember meg tudott szerezni, ö inkább — itt sem esnénk túlzásba — „a dolgok másvilágra nyúló árnyékait” mutogatta, miközben helyzeteket élt át, gondolatokat ütköztetett. Meglátta a hétköz. nap csodáit; elhitte, hogy a kisemberek is fontosak lehetnek maguknak és másoknak is. A mindennapi jelenségek mögött az ott lapuló titokzatosságot látta és láttatta: azonosult, vagy azonosulni szeretett volna nagy, nagy érzésekkel, történelmi szerepekkel is. A Leselkedő magány egyik versében, a Túl a formán-ban az alig húszesztendős Dsida ezt vallja: Túl minden jelzőn és rendeltetésen meglapul a dolgok lelke, a kérlelhetetlen, a bronzsötét egyetlen lényeg s valami igazság hömpölyög a folyók fenekén. Háznak mondasz valamit — négy fala van, — pedig nem az. Kályhának mondod, pedig nem az, virágnak mondod, pedig nem az, asszonynak mondod. Istennek hívod, pedig nem az. Nevükön szeretném nevezni őket igenkor alkonyaikor. Kinyúl értem bizonytalan szavuk, megölel láthatatlan karjuk, s úgy ringok el a titkok titkán, mint az anyám ölén. A vers a környezetet, azt az állapotot vallja, ahol, ahogyan a költő az általa megélt, felfedezett világot bemutatja. Még nem azzal a zenével, amely később nála olyan magától értetődővé, annyira hatásos építő- és érzelemhordozó elemmé válik. A Túl a formán-ban a Dsida által később is annyiszor megörökített áhítat, az esteli homály, az otthonosság, az éjszakában hulló emberi kiszolgáltatottság tudata fészkeli be magát, mintegy az anyaölbe. Következtettek arra a tanulmányok írói, mennyire hatott az az európai világ, az a bizonyos két világháború közötti politikai, társadalmi konstelláció Dsidára. Ami ma leginkább él Dsida költészetéből az a vers, vagy inkább vers-zene, amelynek hatása éppen ma időszerű. A siker a bizonyítéka! Mikor a versekben fel-feltoluló dallamosság, a rímek koccantós kecsessége feltűnik fülünknek, utána vissza is kérdezzük magunktól. vajon miért is van az, öreg paraszt gömbszemében fehér parázs a rémület egy bolond az Istent látja s szája helyén vonal remeg hogy ez a zene nem marad abba a verssel, nem tűnik el nyomtalanul. Mert ahogy a fegyelmezett vers végére érünk, a szavak hiánya éled fel, keressük ennek az abbamaradt ritmusnak a folytatását. Jó férfihangszer mély gordonka, szólj, hullámaiddal folyjál szét remegve s a bromos lámpafényben úgy oszolj el, mint tömör füst, ifjúságom kedve. Lassan készülj el, szépséges, komoly, nagy költemény, magadat szövögetve, soronkint nőve csak naponta, hogy megfontoltan és bölcsen gazdagodj. (Előre való beszéd) Ez a költői szerep és benne az építkezés, a formáknak ez a csiszolt simasága, a motívumoknak és a szavaknak ez a folyton megjelenő újracsilingeltetése, megszólaltatása elárul valamit arról a bezárt körről, amelyben élve Dsida végül is végigbolyongta az arasznyi létet törékeny testével; törékeny testében. Bízva is talán, meg nem is, hogy ez a kör, ez a szerep maradandó nyomot hagy. íme most megint ránk köszönt. Ügy tűnik, hogy a mai viharzóan száguldó európai történés-sorozatban, vagy a hazai vers-ízlésben ismét egy olyan lélektani szakaszba jutottunk, ahol a Csokonai-reminiszcenciákat is ébresztő Dsida gondolatai, zeneisége ünnepi érzéseket keltenek az olvasóban. Hogy mennyire a tartalom felől indul ez a hatás, ki- nek-kinek joga és lehetősége, lelki adottsága a kérdést eldönteni. Az is hatás kérdése, hogy az egyéniség álmai hogyan húzzák felfelé Dsida verséivel a mi horizontunkat is. De az bizonyos, hogy a váratlan, a meglepő képváltásokban nemcsak a szavak zeneisége fog meg bennünket, hanem az a felma. gasztosulni vágyás is, amely Dsidát hívja vagy inkább üldözi célja felé: Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul, tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon (Nagy csütörtök) Ki hiszi el, hogy itt a látomás mindent elsöpörni indul? És mennyi bánattal? Jó az, ha az élet ennyi szemérmes játékra biztat? Vagy ezért hát ma ez a költő annyira, mert szavaiban mindig egy föld feletti értelem is lebegni akar? Vagy csak a zene fegyelme izgatja a mai olvasót? Farkas András de a bódult lángok közé rőt angyalok sosem mennek és az égő embereken nevetnek az őrült szentek Lőrinczy István: Aba-Novák freskója a jászszentandrási templomban ii két kitárult tenyér között III
