Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
Traktor, mögötte, a szántás végén a gyáróriás. Magasfeszültségű távvezetékek oszlopai sorjáznak, mint bástyaormok a végeken, alattuk zöldellő szőlőtáblák. Szocreál. Tele voltunk ilyen festményekkel, tájképként magyar ecsettel. Tele ilyen plakátokkal is jó annak idején, amikor a szocialista realizmus örve alatt a sematizmus fonta át és be művészeti életünket. Tájkép magyar (?) ecsettel. A szövetkezet elnöke annak idején fiatalabb is, karcsúbb is volt. Szabó Imre bátyám, a detki szövetkezet elnöke, országgyűlési képviselő. annak idején még szövetkezeti elnöknek is újsütetű volt, nagyon lelkes, nagyon elszánt és mindezeknél is bizakodóbb. Ügy mutatta a termőre fordult tőkéket. rajtuk a félkilós Afus-Ali fürtökkel, mintha maga tervezte, formálta, festette és ízesítette volna őket. Ma is összefut a nyálam e csodálatosan nagyszemű szőlőfürtök ízére emlékezve, ma is itt érzem ínyem alatt ropogtatva a kemény húsát e pompás gyümölcsnek. A messziről ide kéklő Mátra opálos fényt szórt a haragos zöld táblákra és a piros, kék, fehér és még ki tudja milyen színű kendők — a szőlőszedő asszonybrigád tagjai — mezei virágok kavalkádja- ként viliództak a tájban. Tájkép magyar ecsettel. Végighajtok Detken, az új házak között, irány a régi, az immáron sokak által elfelejtett 3-as országút. Az út pántlikája és a nosztalgiám vezet. Irány a szőlő, megvizsgálandón, hogyan formálja most bogyóit a köznyelven fcecskecsö- csűnek hívott csemegéje a tőkének. Az út két oldalát vezetvén ki a faluból látom, gondosan benőtte a lapu, a mindenféle giz-gaz — nem nagy erre a forgalom. Aztán egy éles kanyar és máris végtelennek tűnő kopár mélységek nyílnak meg az országút mellett. A falu úgy nézhet ki lentről, a mélységből, mint valami sasfészek, pedig igencsak a Mátra lába alá húzódott. A mélységesen mély, szürkéssárga, holdbélien kopár vidéken, ahol madár se jár, s ha igen, rémülten riad tova, aprócskának tűnő gépek innen felülről, de lentről. alantról nézve gigászok azok, hogy eltörpül mellettük az ember. A külszíni fejtés, a lignitbánya meddőhányói agyagos dombokat, heggyé növő sárga koloncokat rakott körbe, körbe, hogy egy újabb kanyar után már csak a kopárság, a napfényben fényesen csillogó gépek, a teherautók taposta széles ösvények szélben kavart pora kísérje utamat. Riasztó, lehangoló, menekülésre késztető a kép. Az óriásgépek, a teherautók között és mögött szinte láthatatlanná váltak az emberek, s hiányuk miatt egy ősvilág kihalt tájképe rajzolódik ím elém. Ügy, hogy szinte felújon- gok, amikor az újabb döccentő kanyar után szőlőtőkék zöldje harsog fel az országút mellett, felettük a messze húzó távvezetékek drótjai, a nyurga, az eget piszkáló oszlopaival. Sematikus festmény? Tájkép magyar ecsettel? A pusztuló falu víziója? Az élet. a növényzet helyett ez a kopár nyíltszíni bánya, az évmilliókkal ezelőtt elhalt és lignitté vált ősi, egykori növénytakaróval ? Detk be van kerítve. Visonta is. Jó néhány más község határa is. És a bánya terjeszkedése újabb színes és gazdag hektárokat fenyeget. Tájkép kegyetlen ecsettel! Moldova György írt — megértem őt — igen rezignált riportsorozatot erről a tájról, s arról, hogyan falja fel a bánya, a mélység a felszínt, és rajta néha az életet: a falvakat, az emberi sorsokat, a termelési és szellemi kultúrákat. A kép, amit rajzolt, igaz, a hangulat, amit festett, kiábrándító, az emberi megnyilatkozások szomorúak. Ha csak a szőlőtőkék tövéből szemléljük a világot. Ha csak az első, vagy akár a századik benyomás alapján és nem a dolgok végiggondolása után mondunk ítéletet. Nem Óhajtok disputáim Moldovával. mert amit leírt, az mind tényigaz, egyfajta módon megrendítő valóság. Amint ott állok a mélységesen mély és óriási kráter mellett, amelyet újkorunk Tunguz-meteorja. a félelmetes méretű talajszaggató gép formált ilyenné, bennem is felbugyog a tálán nem is romantikus ihletésű keserűség. Mivé lett. uramég, mivé ez a táj! A Gagarin Hőerőmű kéménye úgy tűnik, a Mátra derekáig ér, de combja közepéig minden bizonynyal. Jelkép is, emlékeztető is: mire képes az ember. Aki kénytelen a természetet néha nem is átalakítani, de visszájára fordítani. Halált okozni, hogy életet teremtsen. Mint itt is, Visonta környékén most és mint majd másutt, mindenütt, amerre halad a bánya. Kell az energia. A lignit a legolcsóbbak közül való. A Gagarin Hőerőmű, amely az éjszakai fényében oly varázsos. mint egy kivilágított város, napfényben lenyűgöző, de a laikus számára rémisztő is, egyben a méretei miatt. Nos. ez az erőmű, s ez a lábainál húzódó bánya adja az ország energiaszükségletének egyötödét. Ha a kapcsolóhoz nyúlsz, hogy világot gyújts otthonodban, ha a televíziót nézed, hogy világosságot gyújt gondolataidban, akkor a Gagarin áramát fogyasztod. Hogy nem volt egyetlen pillanatra sem energiakorlátozás hazánkban, hogy áram- kiesést legfeljebb a vihar őfelsége, mintsem a földön járó gondok ap- ródjai okozhattak, nos, azt a Ga- garinnak is lehet és kell köszönni. Magasra száll a füst az erőmű égbenyúló kéményéből. Mintha áldozati füst lenne egy mai Izsák oltárán. A füstben ott kanyarog az égnek a falu végi szőlőskert, a régi 3-as országút, ott emelkedik és tűnik el az égbe a kiskertek száznyi kincse. Igen, torkot szorító áldozat ez. nem lehet profán módon csak egy kézlegyintéssel mondani felette futó gyászbeszédet. A fel- és kiforgatott halom, a meddőhegyek, mint valami félelmetes méretű sírhalmok emelkednek a detki határban, úgy tűnik örökre, a feltámadás reménye nélkül maguk mélyébe zárva az egykoron itt volt zöldellő világot. Nem bonyolítom tovább: tudom, lehet és lesz rekultiváció. Lehet és lesz majdan itt újra. a művelés múltán, a bánya holta után, ismét zölden harsogó élet. Lesz. Majd. Most azonban ez van, ami van, és aminek — lennie kell. El lehet érni minden bizonnyal, hogy a rekultiváció gyorsabban menjen, hogy a bánya művelése olyan legyen, amitől kevesebb jó termőföld válik majd áldozattá — sok mindent el lehet érni. Csak egyet nem, a józan ész azt az egyet nem engedi, hogy leálljanak a gépek, hogy leálljon a bánya, hogy kihűljenek az erőmű kazánjai. Mert az hozna igazán kegyetlen ecsettel teremtett olyan tájképet, amelyet megfesteni is vízió lenne. A régi M 3-as út Kápolna előtt, a vasúti átjárótól néhány száz méterre torkollik vissza az új, egy országrészt átívelő széles autóút- ba. A sorompó éppen zárva. Három kocsiból álló piros szerelvény halad át az állomáson. Pirosán, majd aztán fehéren villog a jelző: szabad az út. Van áram! (pe ícfl
