Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-30 / 179. szám

8. IRODALOMÉSMÜVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. július 30., szombat

Százhúsz éve született

Gárdonyi Géza

ewnlékezeie

1863. aug. 3-án, látta meg a napvilágot a Fejér megyei Agárd-pusztán, a Nádasdy grófok egyik cselédházában. — Életében sok helyen megfordult, de eggyé forrni csak Egerrel tudott. Mi, egriek neki köszönhetjük a megtisztelő „Gárdonyi városa” nevet, ifjúságunk egyik legkedvesebb olvasmányát, az Egri csillagokat, s azt, hogy amióta megírta, tízezrek figyelme és tisztelete tekint városunk felé. — Az ő „egri öröksége” egy írói küldetés el- indíttatása, s egy történelmi város hősi múltjának alkotó munkára ihlető ereje. — Gárdonyi fénybe borította Eger régi dicsőségét, de ez a fény visszahullt őrá magára is. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk: Eger nélkül az ő életműve is szegényebb lenne.

★

Hányatott életű család hányatott sorsú fiaként került 1873-ban az egri „praeparandiá”-ra. Nem a tanítói hivatás érzése hozta a szegények egyetemére: gyógyíthatat- lanul beteg apja döntött úgy, hogy a leghamarabb kenyeret biztosító tanítói pólyára- lépjen ... Első találkozása Egerrel és benne a tanítóképzővel, nyomorúságos, örömtelen, csalódásokkal teli diákévei ellenére is sorsdöntő lett számára. — Szabad idejét már ekkor legszívesebben olvasással és irogatással töltötte; a tehetségesebb diákok az iskolán kívül önképzőkört szervezetek, amelynek ő lett az alelnöke. Másodikos korában már maga szerkesztett tréfás diáklapot, hamarosan kopogtatott a helyi szerkesztőségek ajtaján verssel, prózával, s ekkor írta először egy humoreszkje alá polgári neve: Ziegler Géza helyett a később használt Gárdonyi nevet. — Oklevéllel kezében már azzal az elhatározással lépett ki a Líceum kapuján, hogy jó tanító és nagy író lesz. A diákköri nyomorúságot korán elfeledtette vele a megszépítő visszaemlékezés, de megőrizte az irodalmi viták, írói próbálkozások emlékét, diákköri szerelme szépségét és az egri vár varázsát. Az Egerben töltött három esztendő elég volt ahhoz is, hogy megszeresse a várost, a tájat annyira, hogy majdan itt rakjon fészket.

A tanítói pályán csak négy esztendőt töltött, de lelke valójában mindvégig egy jó néptanító lelke maradt. Ekkor , alakult ki a képzőben és tanítói munkálkodása során szerzett élményei nyomán sajátos „vallásossága”, amely sohsem volt dogmatikus vallásosság. Világnézetében éppen úgy megfért az Őszinte istenkeresés, mint az időszakos dacos atheizmus vagy éppen a legmodernebb, de tisztázatlan új eszmék filozófiája. Világszemléletének mindig volt valami szociális tartalma és népi színezete: mindig azokkal a szegényekkel való törődést hirdette, akiket a társadalom az útszélre dobott. Ekkor került közel a paraszthoz, a nincstelenekhez s azok gyermekeihez. Minden később megrajzolt gyermekarcon, népi alakon ott van az egykori tanító leikébe vésődött emlékek nyoma. Már régen nem gyakorló pedagógus, amikor visszaemlékezve a maga keserves tanítói élményeire, harcos cikkekben küzd a tanítók megbecsüléséért, emberibb életükért. Mint író is ott mozog biztos talajon, ahol mint tanító is otthon volt: az egyszerű emberek, a gyermekek, a „korán szenvedők” között. Ténymegállapító, rövid mondataiban, mesterkéletlen, ’világos stílusában, amellyel egyformán tud hétköznapokat idézni, s mégis mindig tiszta és ünnepi maradni, lehetetlen meg nem látnunk a tanítót, aki megszokta, hogy mindig az igazsághoz híven s mindig vonzó formában szóljon, úgy, hogy a legegyszerűbbek is megérthessék.

A tanítói pályának búcsút mondva, többet remélt az újságírástól. Győr, Szeged, Arad, Budapest hírlapírói pályájának főbb állomásai. Ám egyre jóban belefáradt az érvényesülésért folytatott küzdelembe, s elvágyódott a fővárosból is. Nem tévesztette meg a Milléneum hamis csillogása, s lassanként megundorodva mindentől: a parlamenti komédiáktól, a városi polgárság közömbösségétől, a világámító hazugságoktól, 1897-ben Egerbe költözött. Maga írja: „fiatalságom óta az volt egyik jámbor óhajtásom, hogy öregkoromban idehúzódhassak Egerbe, e fenséges romok közelébe, s itt várjam meg életem decemberét.” — Azt is kereste itt, amit az újságírói munka gyors tempója, sietős hajszája nem adott meg neki: a művészi íráshoz, a nagy művek létrehozásához szükséges, elmélyedő csendet. — Egerben való végleges letelepedésében kétségtelen volt valami menekülés a világ zajától, de sohasem volt az a „remete”, amilyennek az utókor feltüntette, s ahogyan sokakban ma is él. ö maga csak ritkán tett sétát a városban, nyilvános szereplésre nem vállalkozott, de egyre nőtt ismerőseinek köre, tisztelőinek sokasága, akiket ő mindig szívesen látott .házában.

A való világgal kötik össze művei is, amelyeknek javát itt Egerben alkotta. Letelepedése után egy évre jelent meg „Az én falum” lírában fogant remek elbeszélés-gyűjteménye, 1901-ben Eger hősi eposza, a hazaszeretet regénye, az „Egri csillagok”, melyet ő maga is legjobb regényének tartott, az általa legkedvesebbnek nevezett „A láthatatlan ember” s a „legszebb” jelzővel kitüntetett „Isten rabjai”. Egerben írta legnagyobb sikert aratott drámáját, „A bor”-t, a fejlődő kapitalizmus és a patriarchális vidéki élet összeütközését ábrázoló művét, „Az öreg tekintetes”-!, itt tett kísérletet a „Fehér Anná”- val a magyar népdráma megteremtésére. Ha voltak is ellentmondások életében és írói működésében, egy bizonyos: írásain nemzedékek nevelkedtek, s olvasóit mindig becsületes helytállásra tanította.

★

Amikor megoldódott sokáig megfejthetetlennek vélt „titkos írása”, többek között fény derült egy feljegyzésére, amelyet vázlatként készített 60. életévére tervezett díszpolgárrá avatásához. — Ügy érzem, Gárdonyi egész életművét és Egerrel való kapcsolatát ebben summázta legtalálóban:

„Ha vannak értékek munkáimban, nem az én értékeim, hanem nemzeteméi. Amit Isten nekem adott, hogy alkossak, nem nékem adta, hanem nemzetemnek. — Eger nevét én letisztítottam a portól és új aranyrámába foglaltam. A szőlővessző idegenből hozva is itt egrivé Válik és egri bort terem: én is ilyen szőlőtőke vagyok.”

Abkarovits Endre

Lírai finomság, tökéletes forma

Schaár Erzsébet művészete

vanolplasztikus levonataival. Virágok, levelek, csigák, szi. takötők japános könnyedsé- gű negatív vagy a felületbe alig bemélyülő vonalrajzai teszik sejtelmesen líraivá kisméretű műveit. 1964- ben kezdte meg késői, monumentális műveinek formába öntését, melyek egyedülállók a kortárs magyar szobrászatban. Anyaguk a köny- nyen sérülő hungarocell, amelyet gipszöntvénnyel párosított, mint 1967-es Ablakban című szobrán.

A pop-artból kölcsönzött eszköztár — a kócból és csövekből képzett, színezett, parókaszerű hajfürtökkel, a gipszöntvény fejekkel kezekkel, kifestett szemekkel, szájakkal — elriasztó pantomimjelenethez hasonló műveket eredményez, amelyekkel a művész a tér és az ember új kapcsolatát tárta fel. Az élet nagyságú, vagy azon felüli méretű fal előtt álló, a fal mögül kitekintő az ablakból kinéző, az ajtóból kilépő figurák teljesen elszemélytelenedet- tek, befelé fordultak. Kísérteties magányuk a modern nagyvárosi ember életidege nségének, kapcsolatteremtési hiányának, érzelemnélküliségének ad hangot. A szorongás döbbeneté hatja át legnagyobb alkotását, a székesfehérvári 1974-es utca című művét, amely monumentális törekvéseinek ösz- szefoglalása. Néhány szobra, mint a tihanyi Tudosók, a szabad természetben is kifejti egyedülálló hatását.

Uvegplasztikáin is a terek és az ember új kapcsolatait kutatta. A lírai finomság és a tökéletes formai megoldás ezeket a kis műveket is a modern magyar szobrászat maradandó értékeivé avatja.

Alkotásainak időtálló anyagba való megformálását alig engedte meg számára a sors. Munkái 1975-ben bekövetkezett halála után váltak világhírűvé.

Számos hazai és külföldi gyűjtemény őrzi szobrait, Pécsett és Székesfehérváron állandó kiállítással adóznak a jeles művésznek.

Brestyánszky Ilona

Ajtóban álló lány (a székes- fehérvári szoborkertben)

(MTI fotó: KSj

A tehetségekben bővelkedő magyar szobrászat élvonalába tartozott Schaár Erzsébet, aki most lenne 75 éves, ha a kiteljesedés évtizedeit megérte volna.

1908. július 27-én született. A Képzőművészeti Főiskolán Kisfaludy Stróbl Zsigmond tanítványa volt, majd Párizsban folytatta tanulmányait ahol Despiau hatása alá került. A felszabadulás előtt és röviddel utána is különösen a portré és kisplasztika műfajában jeleskedett. Érzékeny mintázású szobrai, fejei melankóliku- sak, elmélyültek.

Az ötvenes évek végétől az absztrakciós törekvések hatottak rá, elsősorban Giacometti műveivel állnak rokonságban, különféle anyagból készült kisméretű figurái, amelyek teljesen személytelenek, piszkafaszerűen vékonyak; lelkiállapotukat csupán mozdulataikkal jellemezte a művész. A hatvanas években a szürrealizmus és a pop-art művészeti áramlata termékenyítette meg művészetét. A hatvanas évek elején egy újonnan felfedezett „antiplasztikus világot” teremtett magának, apró természetrészletek, gal1^1 ár harmadik napja

■ ■ esett, olyan elkeseredett erővel záporozott az ég, mintha új özönvizet akart volna küldeni azokra, akik most ott dideregtek földsza- gú kunyhóikban, lesve, hátha eláll, s akkor megmenthetik még azt a keveset, ami a hosszú szárazság után termett, s ami a szikkasztó szélű április és a forró május után úgy nézett ki, mintha gyermekek számára vetették volna — csenevész, rövidszárú kukorica, szilvá- nyi burgonya.

De nem lehetett kimenni a házból, még a fecsikék is csak időnként villantották meg fehér hasukat, pedig itt volt az idejük, más években ilyenkor már csapatostól keringték a falu fölött, s lent a rétségen, a somlyókői patak mellett, csoportokba gyülekeztek a gólyák, de most az eső miatt nyoma sem volt a sürgölődésnek, csak a szőlőhegy útjain iparkodtak az árkok felé a sosem volt patakok.

A föld olyan volt, mint a csiriz, s a kaszálókon hagyott szénaboglyákon látni lehetett, mennyire áztak föl, mert sötétebb volt egy jó méternyi rész, mint az, amely csak felülről kapta a vizet.

A kislány elsárgult lapu könyvet olvasott, hangosan szótagolva a szavakat.

— Ak kor a hős lel kű táb bor nők me g fuv atta a tr trom trombitákat — nyekeregte, majd egybeolvasta a mondatot. — Akkor a hőslelkű tábornok megfúvatta a trombitákat.

— Légy csendben. Csak egy percig hallgass — szólt rá az anyja.

— Valaki jön — mondta a kislány, s arcát az ablakhoz szorította, hogy jobban láthassa a közeledőt.

— Ki jöhet ilyenkor — kérdezte az asszony, és letette a varrást. — Ki jön, kislányom?

— Egy ember. Városi. Nyakkendője van és kalapja.

Az asszony is fölállt, nézte a közeledő férfit, aki olyan ruhát viselt, amilyent eddig még soha nem láttak ebben a faluban. Nagy kockás zakót és szürke nadrágot; széles nyakkendője majdnem takarta ingét, s haja, mely homlokára tapadt az esőtől, feketén csillogott, nem látszott kopaszodó fejebúbja, melyet eltakart a kalap, csak egyetlen betyárosan lecsüngő tincs ült két szemöldöke között, de az asszonynak ennyi is elég volt, hogy felismerje a közeledőt.

Végignézett magán, aztán a kislány foltozott ruháját nézte, s az ajtóhoz lépett, rátolta a reteszt, s még ugyanazzal a mozdulattal vissza is húzta.

— Legyen, aminek lennie kell — mondta, s a kislány csodálkozva nézett rá.

— Mi, hogy legyen anyja?

— Semmi — mondta az asszony, s megsimogatta a kislány hollófekete haját.

A férfi befordult az udvarra, az ablakokat kémlelte, s meri nem látott senkit, a tornác felső gerendáját kezdte tapogatni, mint aki keres valamit, aztán hangos csoszogással törölte cipőjét a fehérre súrolt deszkákon, s lenyomta a kilincset. Az ajtóban megállt, nem mintha szoktatnia kellett volna szemét a félhomályhoz, de a moslék és füstszag mellbe vágta, s erőltetnie kellett magát, hogy belépjen.

— Szervusztok — mondta, mintha csak az előbb lépett volna ki a házból. — Hogy vagytok, Julis?

Az asszony magához szorította kislányát, mintha valami bajtól akarta volna óvni, s riadtan nézte a férfit.

— Mit akarsz? Miért jöttél?

— Na, ez aztán az igazi fogadjisten. Vagy mostanság így köszönnek itthon?

— Minek jöttél? — kérdezte az asszony, s-elengedte a kislányt. — Katikám, menj be a szobába — mondta, de a férfi megfogta a kislány kezét, aki nem is ellenkezett, jobban szeretett

volna kint maradni ezzel a városi emberrel, mint bent dideregni a fűtetlen szobában.

— Na. nézzelek meg. Még nem is láttalak — mondta, s fölemelte a kislányt, aki nem tiltakozott, pedig máskor mindig visongani kezdett, ha a felnőttek játékból magasra emelték. — Anyámék írták volt, hogy meglett.

— Meg — mondta az aszszony ellenségesen. — Minek jöttél? i

— Azért, hogy lássalak, meg azért is, mert most már jöhetek. Áj em emeri- kens. Kocsival jöttem, de a Bükkös-dűlőnél beragadtam a sárba.

— Autóval? — kérdezte a kislány, s kíváncsian nézte az idegen kockás kabátját, lila nyakkendőjét, s aprókat szippantva ízlelgette azt az illatot, amely a férfit átját- ta, mint hú^vétkor a szobát a fiúk kölnijének szaga.

— Engedd el, Pista. Akarok valamit mondani, nem neki való — fogta könyör- gőre az asszony, s a kislány után nyúlt, de a férfi nem engedte, megfogta az asz- szony csuklóját, • közelebb húzta magához. Nézte a föl-