Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
!/» Ugye úgy hangzik, mint valami kereskedelmi hirdetés? Tessék csak tessék, itt kapható kerámia nagy tételekben, viszonteladóknak, de egyedi a kedves egyéni vásárlóknak is. Hátha egyfajta hirdetési, még közelebbről meghirdetési szándék ott húzódik is a cím, de különösen a mondandóm mögött, természetesen nem végzek kiajánlást egyetlen kerámiagyártó cégnek, forgalmazó kereskedelmi vállalatnak sem. Mei- senről akarok szólni, Versailles- ról és Egerről, illetőleg még voltaképpen e városokról sem igazában, hanem ezeket is csak megemlítve, ürügyül felhasználni szándékozom. A múzeum igazgatója, beszélgető partnerem, nem vádlón, de kérdőn néz rám, vádlónak csak a bűntudatomban válik tekintete: láttam-e a nemrégiben megnyílt kerámiakiállításukat? Perzsa és török kerámiák. Az egri vár, onnan ahol lakom egyébként légvonalban sincs több, mint két kilométer, a város kacskaringós utcáit megjárván is legfeljebb, ha három. Itt élek évek, évtizedek óta a vár tövében, s bár, ha napi látogatója nem is vagyok, évente kétszer-háromszor fel és eljutok a falak közé, sőt fölé is. Ám a kerámiakiállítást nem láttam. És a megelőzőt sem. Lévén, hogy az egri vármúzeum, mégpediglen olyan, amilyennek ma már egy hazai múzeumnak is kelletik lennie: egyszerre tudományos műhely és a köznevelés, az ízlésformálás nyitott fóruma. Ezt a nyitottságot, a múzeumi tudományos kutatómunka eredményeinek széles körű bemutatását szolgálják itt is a rendszeresen egymást követő kiállítások. Tudom jól, hogy az utóbb leírt gondolatok nem többek, mint egy rossz publicisztika még rosszabb közhelyei — de igazak. És mégsem erről az igazságról akarok én szólni, hanem arról, hogy kerámiákat — és milyeneket(í) — láthattam én Versailles-ban, a hajdanvolt napkirály holnap is meglesz kastélymúzeumának kincsei között. Láthattam csodálatos darabokat, belőlük egész arzenált, ha lehet ezt .a kifejezést itt 'erre használni, Meisenről nem is szól.- va, ahol csak a porcelán — nekem testvére az a kerámiának, mégha előkelőbb is — múzeumot tölt meg egymaga. Taskentben és Da- maszkuszban, Párizsban a hajdanvolt és talán még újra lesz Bejrútban, a világ sokfajta táján láthattam múzeumi kincsként a pompás kerámiakollekciókat, — de az egri várba, erre a mostani kiállításra, ide két kilométerre még nem jutottam el. Kerámia — siralmak, mentege- íődzés? Dehogyis. Azon való tűnődés inkább, hogy saját kincseink, meglevő szépségei iránt, amelyek itt vannak a közelünkben, kevesebb érzékkel rendelkezünk, mint azokkal szemben, amelyekért jó nagyot kell utazni, hogy mint messziről jött céhlegények hajdanán, most majdan az út múltán, henceghessünk, mi merre is jártunk külhonban. Am azzal ki hencegne, hogy merre is nem járt a belhonban? A minap — egy még régebbi szégyenemet, adósságomat törlesztendőn — eljutottam végre Bélháromkútra ... Hogy még sohse hallották ezt a nevet? Én is csak ott, Bélapátfalván, a Bélkő lábainál meghúzódó, csodálatosan csendes és szép völgyháton megülő apátság falán olvastam a feliratot: Bélhárom- kút. Igaz, ez a romjaiból Phőnix- ként újjáéledt gótikus műemlék templom nem vetekedhet a ma is eleven életet élő, sasfészken épült Montserattal, ott a spanyolországi Barcelona közelében. Ám itt a valós áhítatot az erdő csendje, a falak kemény hűvössége, a kilátás a tájra: a völgybe le és a Bélkő csúcsára fel — itt ez adja a csodálat lehetőségét. Még Szilvásvárad neve mond valamit, sőt nem is keveset talán nem e táj lakójának is, de Eger- csehi, Mikófalva, Bekölce neve már aligha. Pedig „dunántúli” táj ez az egyáltalán nem haldokló, de ősiségüket valahogyan mégis őrző kis településekkel és között, ahol a hegyekké dagadó dombok bekúsznak az udvarokba, vagyhogy inkább az udvarok kapaszkodnak fel makacsul a dombok oldalaira. Szép, csendes, de élettől mégis lüktető vidéke ez az országnak — és a világnak. Jóllehet nem vetekedhet a Tátra vadregényességé- vel, Crna Gora fekete hegyeinek vadságával, az Alpok egekkel ko- kettáló merészségével, de vará- zsos világ ez mégis. Tájék, vidék nagyban és kicsiben. Mint a kerámia, a kerámiák. Nem lebeszélni akarom én az utazni vágyó és világot látni akaró társaimat, ám pénzszűke életünkben különösen nem érdektelen rádöbbenni mindarra, ami szép, ami érték e kis ország girbe-gurba határai között is. De ne is a pénzszűke kényszere vigye rá az embert, hogy megtekintse, érezze és élvezze e haza talán nem is mindenben és nem is mindig szerényebb kincseit, hanem a tudni és a látni vágyás örök és kielégíthetetlen kényszere. Nem idézem, csak felidézem Babitsot, aki így sóhajtott fel: Ö mennyi város, mennyi nép, mit nem láttam én soha még ... De mennyi város és mennyi nép van egy ilyen kis országban is! Bizony. Jászok, kunok, palócok, csángók, svábok, szászok, szlovénok, románok, szlovákok. Nemzetiségek, melyek megőrizték szocialista hazánkban etnikumukat és nemzetségek, amelyek a történelem folyamán együttesen formálták ki a mai magyarságot. De mind megóvtak valamit, hol többet, hol kevesebbet, művészetükből, kultúrájukból, viselkedésükből, építészetükből, mindennapi szokásaikból. Másképpen él és ítél is a hegyvidéki ember, mint a Tisza menti, másképpen kinek ősei mind szőlősgazdák és megint mások, akik juhászok voltak. És a fák sem azok a Tisza mentén, mint a Blikkben és a rét is más a Duna túlján, mint túl a Tiszán. Ó, mennyi város, mennyi nép! Igaz, a mi városaink legfeljebb csak a kései középkort őrzik, ahol és ahogyan őrzik, míg a német síkság és az Alpok vidékeinek varosai a kora középkort is magukba zártan vigyázzák oly épségben, ahogyan arra ez a török, tatár és még jó néhány háború dúlta ország képtelen volt. Igaz, de ezek a mi városaink amelyek kicsiben őrzik népünk korántsem kicsi, immáron két ezredéves nagy történelmét. De hagyjuk a történelmi és történeti kalandozást, mert még végül eljutok a kalandozások koráig, pedig csak a tegnapig akartam eljutni, hogy a holnapi önmagunkhoz szólhassak: becsüljük meg önmagunkat azzal, hogy megismerjük önmagunkat. Kerámia nagyban? Nem biztos, hogy a kerámia kicsiben kicsinységet takar! í*.
