Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-11 / 137. szám

6. BW wmmrmm NÉPÚJSÁG, 1983. június 11., szombat • » Ot évszázad mesterművei A Hammer-gyűjtemény Magyarországon Nincs még egy magán- gyűjtemény, amelyet többen láttak volna az elmúlt más­fél évtizedben, mint az USA- beli Armand Hammeré. Har­minckilenc országban több mint hárommillió tárlatláto­gatónak lehetett része a ki­vételes műélvezetben, ame­lyet a sokszínű gyűjtemény nyújt. S most júniusban— júliusban Budapesten, a Szép- művészeti Múzeum falai kö­zött a magyar közönség is megtekintheti e világhírű kollekciót. Foglalkozását illetően egyébként Armand Hammer az Occidental Petroleum Corporation igazgató taná­csának elnöke, a nemzetközi pénzügyi élet jól ismert sze­mélyisége. Évtizedek óta a szovjet—amerikai politika- mentes kereskedelem, gazda­sági kapcsolatok eredményes szorgalmazója. A rendkívül sikeres üzletember vagyoná­ból igen nemes célokra is fordít. Így például a Ham- mer-alapítvány évi egymil- liárd dollárt biztosít a rák­kutatással foglalkozó ameri­kai tudósok számára. Ami pedig jelentős mű­tárgygyűjteményét illeti, en­nek száz reprezentánsa sze­repel hazánkban. Beutazta már Amerika, Európa, Ázsia nagy múzeumait, mert Ham- ' mer — saját szavaival szól­va — közkincsnek tekinti, amelyet minél több ember élményévé kell tenni. Korábbi, főleg iparmű­vészeti tárgyakat tartalmazó gyűjteményét 1930-ban Ham­mer eladta. A régi mesterek festményeiből álló másodi­kat az 1960-as években az University of Southern Ca- liforniának adományozta. De még mielőtt megvált volna képeitől, új nagy gyűjtemény alapjait teremtette meg. A régi mesterek művei mellett a francia impresszionisták, Armand Hammer a Szépmű­vészeti Múzeumban kiállított gyűjtemé­nyének közönsé­géhez beszél (Gábor Viktor felv.j posztimpresszionisták fest­ményeit, rajzait kezdte gyűj­teni. Az öt évszázad nyugat­európai és amerikai mester­műveit felölelő kollekció 1969 óta utazik a világban. Budapest után Szófiában, Belgrádban, majd Prágában állítják ki. A közelmúltban gyarapodott Honoré Daumier hatezer és néhány kortársá­nak háromezer műtárgyból álló gyűjteményével. Ez az anyag is úton van a világ­ban, s végső helye a Los Angeles-i Conunty Museum of Art Frances and Hammer szárnyában lesz. Három éve vásárolta meg magángyűjtő­től Hammer a Codex Leices- tert, amely Leonardo da Vinci utolsó kéziratait tar­talmazza, s amelyet most már a Codex Hammerként- vándorkiállításon utaztatnak. Igen jellemző, amit John Walker, a washingtoni Na­tional Gallery of Art volt igazgatója írt: „Armand Hammer nem olyan, mint a többi műgyűjtő. Kutatni sze­ret, és nem birtokolni. Egyet­lenegy híres, tulajdonában levő képe vagy rajza sincs a házában ... Ma a nyolc­vanas éveiben is dr. Hammer olyan keményen dolgozik, ahogy én még senkit sem láttam. Ideje javát repülő­gépen tölti, álandóan utazik, azon fáradozva, hogy még A Hammer-gyűjtemény kiemelkedő darabja, _ Rembrandt Junója nyereségesebbé tegye a vál­lalatát. Mély felelősséget érez a részvényesei iránt, de jómaga is érdekelt a pénz- csinálásban. Hogy miért? A puszta örömért, hogy tovább­adhatja. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem igaz: na­gyobb áldás adni, mint kap­ni. Armand Hammer azt tartja, hogy egy biztos: sok­kal mulatságosabb!’’ A Budapesten látható kol­lekció a reneszánsz kortól a XX. századig mutat be rend­kívül értékes alkotásokat. A régi mesterek — Michelan­gelo, Raffaello, Correggio, Dürer — rajzai mellett mű­vészettörténeti érdekességű a fiatal Goya Szalmabábújá- nak bemutatása, éppen a Szépművészeti Múzeumban, ahol az állandó kiállításon Goya öt későbbi remekműve látható. A gyűjtemény ko­ronája Rembrandt késői re­mekműve, a Juno. Itt van­nak Corot káprázatos táj­képei. Renoir, Degas, Manet, Mo'net, Boudin, Pissarro képviselik a francia impresz- szionistákat. őket követi Cézanne, Van Gogh és Gauguin festészete Mindhárom művész káprá­zatos képekkel szerepel a gyűjteményben. Gauguin „Jó napot, Gauguin úr’’ című festménye, a Prágai Nem­zeti Múzeumban látható kép késői változata reprodukciók­ról jól ismert. ,Az európai múzeumlátogatónak ritka le­hetőségként ízelítőt ad a ki­állítás az amerikai festészet­ből olyan mesterek, mint Gilbert Stuart, Michael Har­nett, Prendergast, vagy a XX. századi Wyeth műveinek bemutatásával. Maga Armand Hammer az alábbi ajánlással bocsá­totta útjára gyűjteményének kiállítását: „A művészet öröme nem lehet csupán néhány gyűjtő kiváltsága. A művészi géni­usz munkáját mindenki szá­mára hozzáférhetővé kell tenni. Ezért utazik ez a gyűj­temény városról városra, egyik néptől a másikig. Fel­keresi azokat, akiknek nem áll módjában, hogy elutaz­zanak a híres múzeumokba, megnézni a régebbi korok műalkotásait. Ez a gyűjte­mény nem néhány emberé, hanem a világ minden népéé. A műalkotás nem ismeri a nyelv határait. Ezt a gyűj­teményt meghatottan és át- lelkesülten nézték az embe­rek, bárhol mutatták is be. S ez megerősít abban a hi­temben, hogy a világ népei­nek közös a reménye, közös az álma, s ez erősebb, mint az őket elválasztó ellentétek." (K. M.) Kögöitin Dava*: A cs III/2. — Miért állnak idebann a juhok? Azonnal tereljétek ki őket, járkáljanak minél to­vább. Kell nekik a testmoz­gás. A leendő anyáknak fi­zikailag meg kell erősödniük. — Idehallgass, Gaha, miért van a hodály kerítéssel két" részre osztva, ha mindkét felében vannak juhok? — kérdeztem. — Látod, ez a juhocska ikreket fog elleni — vála­szolta. — Ez is. Mindazok, akik ezen az oldalon van­nak, két bárányt fognak el­leni. — Honnan tudod? — Kiállnak a csontjaik. Lesoványodtak. Egyetlen kisbárány ennyit nem szív ki az anyjából. Mihelyt lát­hatóvá lett a különbség, azonnal elkülönítettem őket. Azoknak, akik két bárányt ellenek, több táplálékra és több gondozásra van szüksé­gük. A juhok bégetve a kijá­rat felé nyomultak. A csobá- nokkal együtt én is kifelé hajtottam a juhokat. Mele­gen voltam öltözve, mégis átjárt a hideg, odakint met­sző szél fújt. Két óra hosszat kellett tűrnünk. Andrejev azt mondta, hogy a juhok­nak feltétlenül két órát kell •Kögöitin Dava (orosz nevén David Kugultinov): kalmük: költő. 1922-ben született Abga- ner-Gahankini faluban. Több verseskötet szerzője. 1976-ban Április hívása című verseskö­tetéért Állami-díjat kapott. Versei magyarul a Szovjet Iro­dalom folyóirat 1979/8., 1981/11. és 1982/6. számában olvashatók. mozogniuk. A fagy jót tesz nekik. — Futkároznak egy kicsit, aztán majd többet fognak enni. Az ereikben gyorsab­ban fog keringeni a vér ... Felhajtottam a galléromat. A sztyepp nem volt valami-’ barátságos. Természetesen azokat a körülményeket, amelyek között a telepen dolgoznak, össze sem lehet hasonlítani a szokványosok­kal, csobánnak lenni azon­ban még itt sem könnyű. Egyszer Gaha Pürvejevics a legelőről a hodály felé haj­totta a juhokat, ősz volt, ám váratlanul szakadni kez­dett a hó. De még mekkora! A hópelyhek az állatok fejé­re tapadtak, elolvadtak a ju­hok lélegzetétől, aztán ismét megfagyva jéggé váltak. Es a juhok nem láttak ki a jégrétegen keresztül. A meg­vakult nyáj egyszerre szét­széledt, a juhok egymásba ütköztek, össze-vissza ver­ték magukat, és ijedtükben még gyámolatlanabbak let­tek. Ilyen percekben az ember is elgyámoltalanodhat. Q is csontig van fagyva, el van csigázva, könnyen hibázhat. Csak a férfias jellemű em­ber tart ki. És az, aki isme­ri az ősi, az emberiséggel csaknem egyidős juhásztu­dományt. Az ember segítő­társai: a fából faragott pász­torbot, a. girliga, meg az ösz­töne. És az élőlények iránti szeretet. Gaha épségben vitte haza a nyájat... Az élőlények iránti szere­tet. Elég gyermekkorodban magadhoz szorítani egy kis­bárány remegve lélegző, selymes szőrű testét, odaha­jolni kerek fejéhez, s meg­érezni álladón a leheletét... Elég belenézni a kiscsikó szemébe, és meglátni, hogy milyen bizalommal húzódik hozzád... A világ legbékésebb fog­lalkozását Gaha a háború évei alatt tanulta ki. Ezerkilencszáznegyvenkettő júliusában megsiratott egy elhullott lovat. Csillagocská- ját fasiszta bomba ölte meg. Valaki odakiáltott a kisfiú­nak, mire a gyerek fölemel­te a fejét, aztán riadtan is­mét visszahajtotta a fűre: rettenetes látvány volt a sok elpusztított juh. Egész nap bombáztak, a sztyeppén hallani lehetett az ágyúzást. A kolhoz azt • a parancsot kapta, hogy vigyék keletre a nyájakat. A Volgán tuta­jokon úsztatták át a jószá­got, éjszaka, amikor csönde­sült a bombázás. Aztán hosszú út vezetett a Basz­kuncsak tó mentén az Ural folyóig. Aztán újból rév. Nehéz sorsuk volt azokban az esztendőkben a csobánok- nak. Tizennyolc órát kellett dolgozniuk naponta. Pedig ezek a csobánok gyerekek voltak. A felnőtt férfiak harcoltak. Honnan lett vol­na erejük a tizenkét éves gyerekeknek? Hol gyűjtöttek volna tapasztalatokat? A kolhoznyájak áttelepíté­sének vezetője egy tapasz­talt csobán, a kommunista Narma Mucskajevícs Nimgi- rov volt. Mindenki „megya- tának” szólította, ami any- nyit tesz kalmükül, hogy „okos ember”, „ember, aki elérte a bölcsességet”. Mi­kor elhagyták szülőfaluju­kat, Nimgirov megígérte az édesanyjának: „Gyermekei­tek igaz férfiakként fognak visszatérni.” ő tanította meg őket a mesterségre. És nem­csak a mesterségre, ő taní­totta meg a gyerekeknek, ho­gyan győzzék le a kilométe­rek százait, hogyan gazdál­kodjanak az erejükkel, hogy férfiasán viseljék az út ne- -hézségeit, és azt, hogyan le­gyenek egymás igazi társai. .A tizenkét éves Gaha Ka­zahsztánig jutott a nyájjal, és tizenhárom éves korában tapasztalt csobánként tért haza. Eltelt néhány év, és bri­gádvezető lett belőle. Sen­kiben sem merült föl olyan kérdés, hogy miért. Kevesen voltak, akiknek a tudását össze lehetett volna mérni az övével. Az első Lenin- rend, amelyet Andrejev az államnak adott rekordmeny- nyiségű hús és gyapjú ter­meléséért kapott, az egész köztársaságban híressé tette a nevét. Olykor úgy tűnik nekem, hogy az egyes ember jelle­mében sok-sok ember ré­szecskéi vannak egybegyűjt­ve. Befogadja mások gondo­latait, érzéseit. A legneme­sebb gondolatokat és érzé­seket, ha a lelke fogékony irántuk. Az ilyen emberről el lehet mondani, hogy a nemzeti jelleget testesíti meg. Milyen emberek adták át lelkűk egy parányi részecs­kéjét annak az embernek, akiről mesélek? Feleségét, Antonyina Dam- binovát, aki szintén állatte­nyésztő, a Tisztelet Jele ér­demrenddel tüntették ki. Nővére, Marija a kötöttáru- gyárban varrónő, a Kalmük ASZSZK Legfelsőbb Taná­csának küldötte. Marija fér­je, Leonyid Naminov sofőr, a Lenin-rend tulajdonosa. Gaha Pürvejevics bátyja, aki szintén csobán, a szarpini járási tanács tagja. Felesége szülei — Damba Sovunov és Ozma Sovunova — nevét arany betűkkel ír­ták a Jasalta faluban lévő emlékművükre. A németek kivégezték őket, mert részt vettek az ellenállásban. (Folytatjuk) Vezényel: Ferencsik Egy kiváló karmester - emberközelből A neve világszerte — s ez egyáltalán nem túlzás — fogalom, márka. Hangverse­nyezett nemcsak Európa or­szágaiban, hanem Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliá­ban is. A kétszeres Kossuth- díjas művész kitüntetésednek listája olyan terjedelmes, hogy külön írás kellene fel­sorolásukhoz. Szerény, de zárkózott egyéniség, azaz nem éppen ideális riportalany, olyan személyiség, aki saját gon­dolatainak maradéktalan tolmácsolására törekszik, s ragaszkodik tájékoztatásá­nak hitelességéhez. így aztán nem csoda, hogy kissé vontatottan indul a diskurzus, később azonban — szinte észrevétlenül — oldottabbá válik, ez érthető, hiszen élete nagy szerelmé­ről, a napjainak szinte ki­zárólagos tartalmát adó ze­néről beszélünk. o A hajdani, a sok évti­zeddel ezelőtti pályaválasz- tást^ szűkszavúan, hűvös tárgyilagossággal érinti. — Háromesztendős vol­tam, amikor megbabonázott a Bástyasétányon fellépő ka­tonazenekar. A karmester munkáját látva, attól el­bűvölve határoztam el, hogy én is dirigens leszek. Ez az emlékkép azonban később elhalványult. Diákkorom­ban már nem is gondoltam erre, s egész másféle ábrán­dokat kergettem. Igaz, rend­szeresen foglalkoztam zené­vel, mégiscsak érettségi után döntöttem úgy, hogy hivatá­sos muzsikus leszek, s va­lamivel később alakult ki bennem az a szándék, hogy dirigálásra adom a fejemet. A Nemzeti Zenedében vé­geztem, ahol nemcsak az or­gonával, hanem a zeneszer­zés fortélyaival is megis­merkedtem. 1927-től az Álla­mi Operaház korrepetitora voltam, majd karmestere lettem. Rendkívül sokat kö­szönhetek tanáraimnak, kö­zülük is Lajta Lászlónak, valamint Hammerschlag Jánosnak. Mindmáig tiszte­lettel gondolok Sugár Vik­torra, aki a Mátyás-temp­lom karnagyaként is tevé­kenykedett, s az ő nevéhez fűződött Kodály Te Deumjá- nak bemutatója. A számvetésre, az önkén­telenül is adódó múltidézés­re célzok, sztorikat várva tőle. ö azonban — kissé meglepően — így fogalmaz: — Nem nézek vissza. Ami elmúlt, arról ne szóljunk. Idős vagyok, de nem elég öreg — legalábbis szerin­tem — ahhoz, hogy össze- gyűjtsem a hajdani impresz- sziókat. Ennél sokkal in­kább érdekel, izgat az, ami még előttem van. Nem tu­dom, mennyi idő adatik még számomra, de ameddig tart az életem, feladatok, iz­galmas tennivalók sorával kell megbirkóznom. Nem •térek ki előlük, amíg a ze­nebarátok igénylik tőlem a muzsikálást. Sokan a klasszikusokhoz való kötődését emlegetik. Ezt vallja, de kiegészíti az általam 'kissé egyoldalúnak rajzolt képet. — Akik magyar létemre hozzám igen közel állnak — Kodályra és Bartókra gondolok — még tágabb értelemben véve sem ne­vezhetők klasszikusoknak, ám az igaz, hogy ők fejez­ték ki szimfonikus muzsiká­ban azt, amit saját maguk­ról legfeljebb csak sejthet­tünk, ők voltak azok, akik tudatos szorgalommal és művészi elkötelezettséggel mentették meg a magyar népzene majdhogy feledés­be merült kincseit, értéke­it. Csoda-e, ha rendkívül nagyra tartom őket, ha vonzódom hozzájuk? Persze, az is tény, hogy a bécsi klasszikusok kedvesek szá­momra. Azt hiszem, ez ter­mészetes, hiszen Beethoven, ha ritkán is, de csak Ma­gyarországra látogatott. A neves Hans Richter kar­nagya volt a pesti Nemzeti Színháznak. Artur Nikisek és Gustav Mahler valaha Operaházunkat igazgatták, Brahms, B-dúr zongoraver­senyének ősbemutatóján, maga játszott fővárosunk­ban. így aztán érthető a mindmáig élő kötődés ... o önkéntelenül is szó esik a dirigensi ars poeticáról Ezzel kapcsolatban szinte szenvedélyesen közli véle­ményét. — Vétkes, bűnös, csaló az, aki előtérbe állítja saját személyiségét. Olyan ez, mintha egy rendező — saj­nos, akad példa rá — át­dolgozza, meghamisítja Sbakespeare-t. A -karmester irányítja a zenekart, de ne­ki csak azt szabad interpre­tálnia, amit a tolmácsolan­dó Mesterektől kapott. Kikötünk az utánpótlásnál, a fiatal alkotóknál. Emlé­keztetem egy korábbi inter­jújára, amelyben így nyilat­kozott: Uraim, a tehetségek szolgálatára állok". Élénken, szangvinikusan reagál: — Ezt ma is állom, némi kiegészítéssel. Vörösmar- tyval szólva: nem óhajtok vendéghajat növeszteni, ifjúságot hazudni. Korunk ,/kitermelte” új hangvételű komponistáit, jöjjenek az új karnagyok is. Én ifjan meg­vívtam a magam harcát, te­gyék ők is azt. Persze küz­delmük nem hagy hidegen, rokonszenvezem vele. A megértésben el is megyek addig, amíg az új hangzás mögött az új ember monda­nivalóját is megérzem. Minduntalan az irodalmat érintjük, kiderül, hogy sze­ret olvasni, híve a világos, a szabatos, az érzékletes gon­dolatközlésnek. Szereti a latint, az ógörögöt, pihente­tőként szívesen fordít régi szövegeket. Aztán Egerről beszél, a június 14-i székesegyházbeli Brahms-hangversenyről. — A Német requiem meg- kapóan őszinte, szép, mély­ségekben bővelkedő mű. Sok szempontból rokon Mozart és Verdi ilyen témájú alko­tásaival. Nekem nagyon tet­szik a szöveg, amelyet a Bibliából válogatott a pátosz és a tragikum iránti érzék­ikéi egyaránt megáldott szerző. De minek erről töb­bet mondani, hallgassák meg a zenebarátok, s ők alkos­sanak véleményt! Figyelem, s meglep az az átváltozás, aminek tanúja lehettem. Már nyoma sincs a tartózkodásnak. Érvel, magyaráz, győzköd, repliká- zilk. Olyan könnyedén, olyan fesztelen eleganciával, any- nyira oldottan, mint a kar­mesteri pulpituson, a zene­kar élén... Pécsi István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents