Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-11 / 137. szám

Mindennap

A sínszál ugyanannyi és ugyanakkor; a gép,amely megvár, ugyanaz, évek néha évtizedek óta; avasforgács emulzióval nehezített szaga semmivel nem téveszthetően azonos. És az ember, aki mindennap bejár ide, a gyöngyösi kitérőgyárba, megküzdeni az anyaggal és önmagával, és aki lassabban kopik el, mint alkotása: ugyanaz. Nap mint nap: ember. És mégis mindennap egy kicsit több lesz.

(Kőhidi Imre képriportja)

Jól olvassa a címet: felevízió. Egy televíziónak a fele, helyesebben, egy televízió félképpeL Normál képernyő, de rajta csak fél a kép, azaz: félkép. Meghökkentő reklám. A kirakatban ott a színes televízió, megkapható féláron, de ezért a félárért a képernyőn majd csak a fele kép jelenik meg. Természetesen az is színesben. Aztán színes televízió negyedárért, ám a teljes nagyságú képernyőn, csak a színes kép negyede látható. Negyedpénzért, negyedkép.

Remek ötlet ez a felevízió, amely valójában felében sem vízió.

Valaki, vagy valakik félmunkát végeznek. Félbért kapnak. Negyedannyi munkát végeznek, hát akkor negyedannyi bért kapnak érte. És ez sem egészen vízió. Mert gondoljunk csak bele, menynyivel használhatóbb a fél, vagy a negyedmunka, mint a fél-, vagy a negyedképet adó televíziós masina, mégha az ára — a munkaerő ára is — fele csak, meg negyedannyi csak. Semennyivel — gondoljuk és mondjuk is. Csak a valóság egészen más és ha vízió is, látomás is, de a mindennapokat vetíti elénk.

Azt mondja a művezető, hogy ennek az embernek nem emel egy fillért sem, mert rosszul dolgozik. Fél, sőt fércmunkát végez. Miért nem bocsátja el? — fogalmazódhat a kérdés logikusan, s erre a válasz, amely nem kevésbé logikus:

—... amit csinál, még az is valami ... Létszámgondjaim vannak.

Művezetőt írtam, írhattam volna igazgatót is, aki hasonlóképpen gondolkodik, mert úgy érzi, hogy hasonlóképpen kénytelen gondolkodni: nincs munkaerő. A félember is ember, a fele munka is több, mint a semmi munka, a bérnél veszik ezt majd figyelembe. Ha egyáltalán veszik. De maradjunk e példánál: figyelembe veszik.

Nem mozdul a munkaerő. Már onnan nem, ahol a termelés értéke és mértéke pedig szükségessé tenné, hogy mozduljon a gyümölcsözőbb, a hasznosabb munka irányába. Nem mozdul, többek között azért sem, mert minek mozduljon, hiszen még akkor is maradhat, ha félmunkát végez, mert az a kényszerképzet, hogy kevés a munkaerő. Pedig nem a munkaerő kevés, hanem a szervezettség. Meg az erély. Ki is tagadhatná, hogy iparágak várnak valóban a szükséges és hatékony használható munkaerőre: ki tagadhatná, hogy üzemek, vagy üzemrészek egész sora küszködik a tervvel, az exporttal, mert nincs elegendő szakembere, s majdhogynem a művezetőnek kell a targoncát vezetnie, az igazgatónak meg a műhelyt, hogy ötről hatra jusson a gyár.

Senki sem tagadja.

De hát nem mozdul a munkaerő. Miért is mozdulna, ha mindig van valamit csinálnia a szorgalmasnak, mégha az, amit csinál, voltaképpen nem is kell senkinek, vagy csak kényszerből kell? És ha ráadásul nem is kell mindig valamit csinálnia, de mégis kap bért, mégha „félbért” is, akkor meg ki

az a bolond, aki veszi a kalapját és elmegy oda, ahol egész bérért egész munkát követelnek? Amit csinál, az is valami, létszámgondok vannak.

Tételezzük föl, hogy valóban vannak létszámgondok, s ezek felmentést adhatnának a fél- és fércmunkát végzők megtartására: a félember is ember. Így igaz ez? Vizsgáljuk meg a dolgot a munkaerkölcs, az etika oldaláról. Mit szól mindehhez az egész ember, aki egészmunkát végez, s ha nem is kimagasló, de tisztességes bért kap érte. A választ akár le se ír- , jam, ki se mondjam. Hát természetes, hogy először háborog, mert megtűrik mellette, körülötte a lógást és lógóst. Aztán maga is elkezd azon tűnődni, mi a jobb, teljes energiával dolgozni, vagy csak úgy tessék-lássék, mert végül is bért azért csak kap. Annyit, amennyit, de kap, s annyit mindenképpen, hogy éhkoppon ne maradjon.

A félképet adó televízió a kirakatban, mégha féláron is lenne kapható, felkelti a vásárlóban a

gyanút, lehet, hogy az egészárú készülék meg csak háromnegyed képet ad, vagy az is csak felet. Vagy semmilyet!

A munkában hinni kell, mint hívőnek az istenben. A munkával és a munkában nem lehet játszani, még annak sem, akinek a játék a munkája. A munkának becsülete van és még gazdag készségű fogalomalkotásunk sem ismeri a félbecsület meghatározást.

Hát ennyit a félmunka-félbér morális értékéről, azazhogy inkább morális értéktelenségről. Ám tegyük félre az emelkedett (?) érzelmeket, hagyjuk abba a moralizá- lást és nézzük a dolog praktikus oldalát. A gazdaságit. A mindennapit, amely alkatrészt, forintot, nyersanyagot, végső soron terméket jelent. Itt és ebben talán kifizetődik az „amit csinál, az is valami” tevetürelmet hirdető elve bármely gyári, vagy intézményi vezetésnek?

Fél televíziót senki sem vesz. „Hozzá kell csinálni” a másik felét is, hogy használati értéke legyen a terméknek. Hogy az legyen, ami: színes, teljes képet adó csodamasina. Más szóval, a félmunkát valakinek be kell fejeznie, ki kell egészítenie, hogy az megkapja a teljes munka rangját és értékét, — a termelés értelmét. Ez a valaki, önmagából következőleg, nem lehet egy másik félember, mert esetünkben bizony csal a matézis: két fél nem egy egész, hanem egy teljes semmi. Így aztán a fele munka tetejezése arra marad, aki egész munkát szokott végezni, — most lényegében hasonló bérért másfél munkát végez. Azon túl, hogy ez igazságtalan is — már megint ez az átkozott mo- ralizálás — a termelékenységet, a gazdaságosságot sem viszi éppen elébbre. Sőt.

A gazdaság is használja ezt a kifejezést: kumulatív folyamat. Egymást fölerősítő cselekedetek sorozata. Nos, ilyen rossz irányba ható kumulatív folyamat, ha félembereket dolgoztatnak — dehogyis dolgoztatnak! —, és munkájukat más fejezi be, egészíti ki. így voltaképpen másfélszeres ráfordítással állíttatik elő az a termék, amely — emiatt is aztán — drágábban jelenik meg a piacon, kevésbé kapós is, következésképpen a jövedelem sem csordul ki a gyár kasszájából.

Hát ennyit a dolog gazdasági oldaláról.

És még a harmadik oldaláról néhány szót, mert ha az éremnek nincs, de e témának nemhogy harmadik, de éppen harmincharmadik oldala is lehetne. Nem elgondolkodtató ez a sajátos közgondolkodás, ez a megértő és megbocsátó magatartás az ilyfajta félemberek ügyében? Mert akad-e oly bolond, aki bárha féláron is, de félképet adó színes televíziót venne. Látni lehetne éppen valamit, csak nem az egészet, a teljeset, az igazat és az igazságot. Amit a televíziónak nem bocsájtunk meg, azt az embernek igen?

... és ha ilyen félemberek féltelevíziót készítenének és csak az lenne kapható teljes áron? Az bizony nem fele, de tele vízió lenne.