Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-08 / 134. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1983. június 8., szerda LEPKE (FOTÖHANGULAT) (Fotó: Kőhidi Imre) Harc a mozinézőért O Tavasztól : kisebb érdeklődés O Sikerfilmek következnek O Korszerűsítés Egerben A szűkebb hazánkban tavaly tartott 27 809 filmelőadást a vártnál másfél százezerrel többen, összesen 2 362 000-en tekintették meg, vagyis átlagosan minden lakos legalább hétszer a vászon elé ült — ami hosszú évek óta változatlanul országosan is a legjobb helykihasználást biztosította mozijainkban, s isimét kitüntetéshez juttatta a megyei vállalatot. Némely alkotás egyenesen kiemelkedő nézőszámot vonzott. Rendkívül sikeres volt a magyar Mephisto — amelyben minden bizonnyal része volt az Os- car-díj utáni vetítésnek — a külföldiek közül pedig például a Ben Hurt csupán Egerben négyszer kellett visszahozni, ismét műsorra tűzni. Kedvező tapasztalatokat hozott a folytatás is o Heves megyei Moziüzemi Vállalatnál, legalábbis, ami az idei év első két hónapját illeti. Januárban és februárban ugyanis a látogatottság még az elmúlt esztendeit is lényegesen felülmúlta, városainkban és falvainkban együttesen 28 ezerrel többen váltottak jegyet, mint tavaly. A tavasz beköszöntével azonban mindmáig ismeretlen okokból — miként, országosan — lényegesen megcsappant az érdeklődés. A szakmabeliek csak találgatni tudják, hogy a hirtelen érkezett meleg, sőt kánikulai idő vagy éppenséggel a „videózás” rohamosan növekvő népszerűsége okozza-e a visszaesést. Miközben keresik a választ, természetesen nem adják fel a harcot a nézőkért: a május elsején újra kinyitott egri után június 1-től kitárta kapuit a gyöngyösi kertmozi is. A MOKÉP az év utolsó harmadára egész sor sikerfilm vetítését ígéri, a megyei vállalat pedig — tekintettel az idegenforgalmi főszezonra — egyedül Egerben legalább 10 nagy érdeklődésre számítható alkotást tűz műsorra. Közöttük o Jézus Krisztus szupersztár, A karatézó kobra visszatér, a Hét merész kaszkadőr címűeket, vagy éppenséggel Jancsó Omegáját. Megyénkben egyébként — mint Pók Lajos igazgatótól megtudtuk — 145 mozi várja a közönséget a jól működő 12 stúdió, 28 filmklub, számos szakkör mellett, s további előadások megtartására a vetítő szolgálat 6 kocsija járja 6 dolgozóval településeinket. Mindhárom városunkban rendszeresen tartanak premier előtti vetítéseket. Gond azonban, hogy úgyszólván csak a gyöngyösi Puskin Filmszínház mondható kifogástalannak, a többi mindössze elfogadható. Jellemző az állapotokra, hogy például Egerben, ahol éppenséggel a legnagyobb a mozi utáni érdeklődés — egy-egy lakos átlagosan 12 filmet tekint meg —, a Vörös Csillag Filmszínház 1908- tól használt helyiségben működik, a Bródy pedig 16 esztendő óta ideiglenes engedéllyel üzemel. Mindössze 16 a vállalat saját mozija, 92 művelődési otthonokban fogadja a látogatókat. Még a legélénkebben látogatott kirándulóhelyek mindegyikén sincsenek igazán kedvező körülmények a szórakozásra, Szilvásváradon például vendéglőben, Párádon tűzoltószertárban ülhetnek az emberek a nézőtérre, Bükkszéken pedig — sehol. Amíg a IV. ötéves terv időszakában, valamint az ötödiknek az elején — a tanácsok jelentős segítségével — 50 helyen kerülhetett sor felújításra, korszerűsítésre, addig az utánuk következő esztendőkben már alig-alig lehet ilyenről beszélni a szükséges anyagi lehetőségek hiányában. Miközben például —, hogy csak a legutóbbiakat említsük —, Domoszlón és Visontán sikerült tetszetős filmszínházakkal is megörvendeztetni a lakosságot, igen rossz a helyzet Recsk nagyközségben még mindig. A megyében nemcsak a régebben, hanem bizony már a későbben rendbe tett helyiségekre, épületekre is ráférne az alaposabb tatarozás, csinosítás, ám erre jelenleg igen csekély a remény. Csupán az egri Vörös Csillag már sorra került munkái — amelynek alkalmával a jövő év közepéig áttérnek a gázfűtésre, a megfelelőbb gépi szellőztetésre, s a tömbbelsőre nyitnak új ajtót — önmagukban több éves „keretet” felemésztenek. Gyóni Gyula Bánffy tanár úr Zsúfolásig megtelt a terem, s ő a sarok előtt lévő székeket odanyújtotta azoknak, akiknek nem jutott hely... Egy irodalmi délután kapcsán, talán úgy tűnik, mellékes mozzanat, mi történik az előadás előtt. Ám Bánffy György műsorára mindvégig a közelség volt a jellemző: közelség a közönséghez, közelség az alkotóhoz, a műhöz. Hétfőn délután Egerben, a Megyei Könyvtár olvasótermében találkozhattak az irodalmat szeretők a művésszel. A Mátrai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság meg a könyvtár rendezésében olyan hőfokú előadásnak lehettünk részesei, amilyen csak ritkán adatik meg a közönség soraiban ülőknek. Bánffy Györgyöt, a művészt már nem kell felfedezni. Pályájának ívelése mindeddig töretlen volt, mégis, most egy igazzá érett, elmélyült interpretálóval találhattuk szembe magunkat. Egyszemélyes előadását ezúttal irodalmi délutánná bővítette: a műsor első részében tanítványait, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola két hallgatóját — Markovics Erikát és Sárkány Kázmért hallhattuk. Két ígéretes tehetséget. Kodály Zoltán daljátékának részletei és Mozart áriája illő bevezetése volt az előadóművész összeállításának. Bánffy új műsorának címe: Könyörgés esőért, avagy A jövő század reménye. A Jókai-regény címének megváltoztatását rögtön meg is magyarázta az irodalmi délután vendége. S nemcsak ezt, de műsorának felépítését is ismertette közönségével. A három részre tagolt produkció, értékét tekintve egy irodalomóráéval ért föl. S ez a megállapítás nem lekicsinylő értelemben értendő. Mert a művész egy okos, képzett tanár módjára vezette el hallgatóit-né- zőit az irodalom legmagasabb csúcsaira. Ám ebből az alapállásból olyan óra született, amely biztosította a teljes befogadást, a szellemi-lelki élményt. Itt a szó szoros értelmében kiderült: az igazán nagy művésznek nincs szüksége hókusz-pókusz- ra, nem kellenek segédeszközök a hatáshoz: egy meny- nyezetig érő könyvespolc háttér elég ahhoz, hogy a szép szó, a tiszta irodalom eljusson az értő közönséghez. Bánffy olykor orrára bigy- gyesztette szemüvegét, mint egy tanár. S tanítása közben a diák elfelejtett jegyzetelni, de sokkal többet tudott meg a világról, mintha kötetnyi irodalmat olvasott volna. Mert az írott sorokat élővé tudja varázsolni a művész, akit úgy hívnak: Bánffy György. (mikes) Bor Ambrus írta: „És olvastam egyszerre négy halottról, és mert fejenkint majdnem öt sor volt a keskeny hasábban közölt hír, megtudtam, hogy a két fiatalember 19 és 27, a két lány 20 és 24 éves volt, és hogy a szobában a gáz- hősugárzó elhasználta az oxigént, megfulladtak”. A hír önmagában is tragikus, nem kevéssé szűkszavúak azok a hírek, amelyek arról szólnak, hogy egy kiskamasz lelőtte a másikat vagy hogy egy másik nikotinoldatot ivott. A hírek általában szikárak, tényeket közölnek, de helyszűke miatt nem világíthatnak rá az útra, amelyet a szerencsétlenségek okozói és az áldozatok megtettek. A Háttér, ez a rádiódráma a társadalom peremén, tanyán, falun vagy kisvárosban élő fiatalok életét vizsgálja és azt, mi van a hír mögött. A színhely Adorjánpuszta, a városi könyvtár, a Kankalin presszó, a Csillag mozi, egy pompásan berendezett szolgálati szoba. Az idő? „Aznap, december elsején, hétfő reggel a városban mínusz 12 fok és nagy hó volt. A közeli falvakban arrafelé, mindig keményebb a tél. A hideg megül a dombok között, paplan a völgyekben. Adorjánpusztán mínusz 16 fokot mértek”. A szereplők: Jób Géza, a városi könyvtár szerzeményező csoportjának vezetője, Gál Eszter, segédkönyvtáros, Miklós Jolán, ápolónő, Vajha Laci, a helyi téesz gépkocsivezetője és Sós Mihály segédmunkás. Életüket a munka és a szórakozás a városhoz köti, kivéve azt a házibulit, amit az elnök pilótája rendez kinn a tanyán. Az ember azt hinné, hogy ezek a fiatalok napfényes boldogságban élik életüket, tisztes keresettel, apró örömökkel, még apróbb szerelmekkel, hogy megtalálták életük és munkájuk értelmét, szabad a pálya és a jövő előttük. Pedig ezek a fiatalok kisiklott életűek, elvágynak a poros városból, szabadulni akarnak a mindennapok szürke munkájából; utazásokra, kalandozásokra vágynak. Ez dobja őket a házibuliba, a diszkóba, moziba járásra. „A városi könyvtár száAz Országos Filharmónia 8. bérleti hangversenyét júniusi 14-én, kedden este 8 órai kezdettel tartják az egri székesegyházban. Ekkor a Magyar Állami Hangversenyzenekar, valamint a Magyar Állami Operaház énekkara ad műsort. Vezényel: zadeleji épület, renovált, szürke. Az ablakai nagyok, magasak. Némelyik jégvirágos. Téli reggeleken benn égnek a lámpák. Néhol egy- egy mozgó vagy álló alak. Valaki jégvirágot kapar a? egyik ablakról”. — Ebben a környezetben dolgozik a néhány éve érettségizett Eszter és az 54 éves Jób Géza. Eszter véletlenül került a könyvtárba, mert az állást kereső fiatalok gyakran helyezkednek el véletlenül. Most katalóguscédulákat sorol be 2000-ért. Igaz, ehhez sok az érettségi, de a családban mindenki dolgozik és a szülők villát akarnak építeni a Balaton mellett, ehhez szükséges az ő keresete is. Jób Gézát 1944-ben mint leventét Nyugatra vitték, akkor járt Dániában és Franciaországban, látta az Atlanti-óceánt. Nem készült könyvtárosnak, az csak úgy adódott. A könyvtárt kriptának tartja, de Esztert ostromolva • elmondja, hogy vele ma is tudna új életet kezdeni. Elmennének Korzikára, Marokkóba, a Húsvét- szigetekre. A tehetetlen lázadók egy típusa, a dráma legjobban megformált alakja, a reménytelenség, az örök mozdulatlanság jelképe. A pilóta mellett ő képviseli a feszültség nélküli drámában az álmok szürke lovagját. A játék címe mutatja, a szerző nem is akart többet, mint felbontani azokat az erőket, amelyek a fiatalok életét mozgatják. Siklós Olga — a rendező — Gábor Miklós és Jani Ildikó (Jób Géza, Gál Eszter) két értelmetlen életsors megszemélyesítői, teremtették meg a kisváros légkörét és két embert, akik nem típusai, csak részei az egésznek. A rögeszmeszerűen visszatérő mondatok. „Aznap, december elsején, hétfő reggel benn a városban mínusz 12 fok volt...” balladaszerűvé tették a játékot. A leírások zsongító csendjéből az író megjegyzése — „ezt a pusztát, ezt a játékot, a játék föltevéseit a képzelet alkotta, de mögötte egy valóságos puszta és egy valóságos hétfő reggel van” — emeli fel és teszi egy tragikus társadalmi pillanat drámai ábrázolásává. Ferencsik János. Közreműködnek: Kukely Júlia (ének), valamint Melis György (ének), a Magyar Állami Operaház magánénekesei. A zenebarátok színvonalas tolmácsolásban hallgathatják meg Brahms Német requi- emjét. Ebergényi Tibor A karnagy: Ferencsik János Borsányi Vera: c/lnna ii. Anna évekkel később kitörölte emlékezetéből a sok rosszat, és felkereste szüleit. Ajándékot vitt nekik és pénzt. Apja mindent elfogadott. — Csak anyád miatt, mert sokat sír utánad. De ne járj ide szégyenszemre, mert látják azt mások is, hogy bundában jársz, meg autóval. Biztosan nem tisztességes úton szerezted. Férjével, Tiborral, albérletben laktajc valahol a Keleti környékén. Az úgynevezett jó mód akkor kezdődött, amikor Tapolcára költöztek. Anna ennek örült. Anyja neheztelt rá, az ő elárulásának tekintette, hogy lánya visz- szament vidékre. — Mindig utáltam a fajtámat. Nem is gondolok rájuk sohasem — mondta, amikor apja felszólította, hogy ne járjon hozzájuk szégyenszemre. Amikor Hilda is férjhez ment, kenyérkereső nélkül maradtak. Apja a felszabadulás után sem dolgozott. Anyja levelekben panaszkodott, hogy takarítani jár, abból élnek. Az ötvenes évek elején, az öreg mégis elment egy vállalathoz, mert akkor már hatvanéves elmúlt. Ahogy fogyott az ereje, úgy jött meg az esze, hogy tíz év múlva mégiscsak jó lesz az a kis nyugdíj. „Képzeld, a múlt hónapban ünnepeltük a hatvána- dik házassági évfordulónkat. A húgod még sürgönyt is küldött. Nem tudom, ti miért nem szerettétek egymást soha? Ez is nagyon rossz érzés nekem. Azzal vádoltad őt mindig, hogy megalkuvó. Hilda jó lány. Minket szeret, és törődik is velünk. Tudod, mi a legérdekesebb? Az, hogy mégis te hiányzol nekem... Kedves lányom, most abbahagyom az írást. Megyek a kórházba.” Anna mosolyogva maga elé képzelte Hildát, mint jó lányt. Persze, hogy anyja elégedett vele, hiszen soha nem mert fellázadni ellene, holott belerokkant a mártí- romságba. Ha néha elutazott hosszabb időre, apja-anyja jajveszékelt, mi lesz velük, mire hazajön, ők talán már nem is élnek. De a jó szomszédok majd gondjukat viselik. Anyja mindig a látványosságra törekedett. A faluban, gyerekkorukban is csodájára jártak a csipkerú- háknak, amiben naponta végig kellett sétálniuk a főutcán. Dicsekedett is mindenkinek, ő nem parasztlányokat nevel, hanem kisasszonyokat. Ebben aztán ki merült a nevelése. Bejárónősé- ge idején is csak budai úriasszonyok lakására járt, mert ott volt üvegcsillár meg soksok rézkilincs, amit élvezettel törülgetett, fényesített. Akár egy szarka. Fordított egyet a kockás papíron. Na, már csak egy rövid mondat. Hevenyészett írással odavetve. Szeme akadozva vándorol szóról szóra. „Szomorú hírt kell közölnöm veled, lányom. Apád tegnap éjjel meghalt. Csókol anyád.” Ez visszarángatta a múltból. Hosszú ideig csak ült maga elé meredve, nem tudta, mit tegyen, mit érezzen. Több mint harminc évvel ezelőtt látta az apját. Megpróbálta felidézni akkori alakját: kicsi, izmos ember, bajusszal, nagy pofacsonttal... Most pedig halott. Anna tett-vett egész nap a ház körül, aztán hirtelen elhatározással, este hat óra tájban, beszállt kis Polskijába egy friss csokor virággal. Nagy lélegzetet vett, és elindult Budapestre. Most érezte először úgy, hogy mégis kellett volna találkozniuk az apjával. Csak egyszer. Kettesben, hogy -úgy istenigazában neki is elmondhassa azt, amikkel az anyját bombázta olykor. Mit fog kezdeni most az anyjával? Lehet, hogy számít rá, hogy magához veszi? Ha ezt hiszi, téved. Hilda úgyis rájuk pazarolta az egész életét. Bár az utóbbi időben, ügyvédi stílusban (nyílt levelezőlapon) ír, hogy legyen szíves küldjön az öregeknek pénzt, mert ő már nyugdíjban van, és nem tudja őket tovább tartani. „Késő van már ehhez, hugica! Pénzt ezeknek én soha többé nem adok.” Aszófőnél tilosat jelzett a fénysorompó. Anna ránézett az órájára, háromnegyed hét. Ha nem lesz nagy forgalom, másfél óra múlva Pesten lehet. Benézett a visszapillantó tükörbe. Jó lett volna azt az Annát viszontlátni, akinek az élete lepereg előtte. De egy öregedő nő nézett vissza rá ... Fehéren villogott a fénysorompó, Anna beletaposott a gázba. Anna Hildától csak a gyerekeit irigyli. Neki is lehetne, de soha nem merte vállalni. Még mindig tisztességesebbnek tartja magát, mint az anyját, aki csak azért szült, mert nem tudott ellene tenni. Negyed nyolc volt, mire kiért a betonra. Szeretett a szürkületben vezetni, ilyenkor élesebben lát, mint nappal. Ez már az öregség? Kilenc körül anyjánál lehet. Vajon mikor lesz a temetés? Igazában nem tudta sajnálni az anyját. Ha ő az apjának van, dehogyis ment volna az anyja után. Előbb- utóbb úgyis visszajött volna. De ezek minden rosszba belerángatták egymást. Kudarc volt az egész életük. Egy óra múlva már a Bem rakparton kereste a házszámot. Amikor leparkolta a kocsit, még sokáig benne maradt. Nehezen tudta rászánni magát, hogy kiszálljon. Elszívott egy cigarettát. A kivilágítatlan kapu alatt, az öngyújtó fényénél kereste a lakók névsorát. Tudta, hogy földszint kettő, de még mindig időt akart nyerni. Már majdnem becsöngetett, amikor észrevette, hogy a bejárati ajtótól jobbra, a szobából fény szűrődik ki. Lábujjhegyen odament. Az ablak nem volt befüggönyöz- ve. A szoba üres volt, egy szál dróton lógó villanykörte világított halványan. (Folytatjuk)
