Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-25 / 149. szám
Ezen a héten az emberiség több mint 3 ezer küldötte tette a béke fővárosává Prágát. Azt a fővárost, amelyben a II. világháború véget ért, Kepler és Kafka ősi városát ezen a héten az emberiség legősibb vágya töltötte be: a béke óhajtása. És az a remény, hogy a III. világháború nem indul el A béke fővárosa i Állítólag, mert még jómagam sosem láttam, de már jó néhányszor azért mégis hivatkoztam rá, szóval, állítólag az állatorvosi főiskolán van egy üvegtehén a szemléltető oktatás céljaira. Ez a> üvegből készült kérődző magán ét magában viseli mindatt a bajt betegséget, amivel csak egy ilyet jószág rendelkezhet, hogy az állatorvosjelölt egyszerre és egy helyütt ismerkedjék meg a bajokkal és a gyógyítás módozataival. Mondom, sohasem láttam, csak sokat olvastam és idéztem példának, és példaként ezt az állítólagos üvegtehenet, amely mindig jó szolgálatot tett és tesz —, ha nem is az állatorvosoknak — a szegény zsurnalisztáknak', ha azok valami szellemes fordulatot akarnak é’ővái soraik során. Nos, Pétervására kellős közepén áll egy betoncsontváz, amelyet nyugodtan elnevezhetnénk betontehénnek: tornaterem lei?” najd, ha lenne. Tetőszerkezete van, váza van, pénz is van, ám ha pénz van, úgy tűnik, nincs vödör, ha vödör van, nincs pénz, ha mindkettő van, akkor a kapacitás hiányzik. De ha még a kapacitás is megvan, akkor meg éppen — nyilván — szabad szombat van. Eme még ormótlan váz esztétikai hatásaival most ne is foglalkozzunk, maradjunk az üvegtehénnél, helyesebben ennél a betontehénnél, amelyről különben már írt a sajtó, megírta a kálváriák kálváriáját, úgyhogy magáról e készülő tornateremről, s annak ttZjcAeJo búja-gondja bajáról én már sok újat írni, mondani aligha tudnék. Talán csak ezt: amióta Pétervá- sárán épül-g e t a hatmilliósra tervezett tornaterem, azóta felépült Pakson az atomerőmű, s a „bekerülési költsége” — lám, én is tu- Jok közgazdászul — majd a négy- szei jsére emelkedett. Bevallom, nem dob fel az öröm, hogy ím még én is tudok e tárgyban konkrétan is újat mondani. Üvegtehét-betontehén. A párhuzama nyilvánvaló. A pétervásári tornaterem ügye sem nem tornatermi, sem nem pétervásári ügy, hanem olyan lehetőség, amelyen együtt és egy helyen tanulmányozható gazdasági és társadalmi életünk minden betegsége. A tanulmányozáshoz azonban még egy kis kitérő, az ország egy másik tájára, egy lényegesen nagyobb beruházás sorsára utr.iandón. Győr. Rába. Eddig a Rr.Da motorjainak felújítását az AFIT végezte, mígnem gondolt egyet a Rába és az évi kettőusque négyezer darabos motorfelújításhoz, hogy végezze önmaga, sfját erejéből,’ megfelelő haszonnal, új üzemcsarnokot épí- te*t. Saját erőből. A döntéstől a felépültéig — valamelyest nagyobb ez a csarnok, mint ama másik, amely még csak vázában riogatja az éjszaka arra járókat — fél év telt el. Hat hónap. Kereken kétszáz nap! Nem azért írtam le ezt a példát, hogy ellenpontozzak, hogy „egy- részt-másrészt” fogalmazzak. Sőt bezzegeljek, írván és mondván, bezzeg nálunk azért jól is mennek a dolgok. Hogy a dolgok hogyan mem »k. azt egy egész ország elmúlt évtizedei igazolják. Am. hogy dolgaink hogyan i s mehetnek még, azt a pétervásári — uramég, nemcsak az, akadna még más példa is fölösen — immáron évtizede épülő tornacsarnok a példa. És engedjék meg, hogy miután hazánk valamiképpen ismét betört a : íz világába is, hát onnan vegyek a továbbiakhoz egy szakkifejezést, fonákjáról mutassam meg, hogyan is nem épül meg nálunk időre a kereteken belül és a megfelelő minőségben bármi olyas, aminek időre és jó minőségben kellene fel- és megépülnie. Valahogy így. összeül egy koordinációs — kettős „o”-val és ezzel a kifejezéssel, mert az „egyezi ető” az nem eléggé komoly kifejezés — bizottság, amely a már eldöntött ama kérdés felet* dön', hogy kell-e az, ami kell. A bizottság tagjai között ott van a tervező, a kivitelező, a helybeli és a felsőbb állami szervek képviselői és széles körű vita után ú’y döntenek, hogy ilyen rövid idő alatt nem lehet dönteni. Abban amiben mér döntöttek egyébként. A jó döntéshez is idő kell! Hogy mennyi idő, azt is el kell dönteni, s ebben az ügyben újból összeül a koordinációs — mint jeleztem dupla „o”-val — bizottság. Közben szabad szombat, tanulmányi és rendes szabadság, aztán tanulmányút, tapasztalatcsere és végre megszületik ama döntés, hogy az előbbi döntés helyes volt: ami kell. az kell! Most már gyorsabban peregnek a dolgok, összefog a hivatal a tervezővel és a tervező tervez. A hivatal nem fogadja el. A tervező áttervez. A hivatal elfogadja, most viszont a kivitelező nem fogadja azt el Újabb értekezlet, újabb megegyezés, hogy legközelebb miben nem fognak egyetérteni, mert ha egyetértené- nek esetleg megindulhatna az építkezés. Az árak közben fel! A bank közben és emiatt közbeszól. Akiknek a tornaterem — gyár, ház, kórház, tessék választani — szükségeltetne, az öklüket rázzák és a szerződéseket, amelyeke? már harmadszor, negyedszer ötödször módosílott hol a tp—.ező, hol a kivitelező, hol a oank. Mindez a szervezetlenség a legnagyobb szervezettséggel folyik, oly lenyűgöző precizitással, hogy nincs az a német tervezőgárda, amely hasonló szervezettséggel képes lenne úgy építeni, mint ahogyan ez esetben mi nem építünk. Hálózati diagram is van rá, hogyan ne, az istennek se haladjon a munka. A koordinációs — lásd fent, miért írandó így — bizottság azonban egy alkalommal döbbenten veszi észre, hogy valaki valahol, egy patologikus pillanatában aláírt valamit, amitől elkezdték vinni az építőanyagot oda, ahová kell és annyit, amennyi kell, sőt azt, amit kell. Emiatt és e következtében fel is épült, — a váz! Röpér- tekezlet, röpdöntés a továbbiakat megakadályozandó, újabb^ határidőmódosítás, kapacitás-átcsoportosítás és a szervezett erőfeszítésnek megvan az eredménye ... ... igen, ott áll az eredménytelenség eredménye, példánkban Pé- tervásárán éppen. Túl a szarkasztikusnak szánt sorokon, amelyek ebben az esetben inkább keserű soroknak tekinthetők, valóban az az ember érzése, hogy fele annyi energiával, amennyivel ebben az ügyben — más ügyben és más intézmények — érintett szervek, szervezetek, intézmények összefogtak bizonyítandón, hogy ki miért nem felelős, és ha igen, akkor csak mely határidőtől lehet az, nos, fele annyi energiával már az egykor felépült pétervásári tornacsarnokot lehetne renoválni az eltelt évek és a nem éppen jó kivitel következményeiként. Tudunk mi építeni, ha akarunk. Tudunk mi nem építeni, ha nem építeni, hanem vitatkozni, felelősséget elkenni akarunk. Meg mutogatni is tudunk. Mindig a másikra. És nemcsak Pétervásárán, hanem Egerben, Győrben, avagy Zalaegerszegen, egyszóval mindenütt ott, ahol a kényelem és a bürokrácia kél nászra, hogy frigyük keserű gyümölcseként a felelőtlenség és tékozlás ikrei jöjjenek a világra. A mi világunkra. Csúnya, vízfejű jószágok! Mintha betontehén szülte volna őket, — olyanok.
