Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-18 / 143. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. június 18., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Balogh Béni: A hevesi föld fia volt... (Emlékezés Remenyik Zsigmondra) I ________________________*_________________________________________________________________1 — Máért tűröd? A jámbor legyint. — Délután ötkor otthagy­ta a munikát — dörgi az öccs —, hogy odaérjen a li­tániára! Tudod, hogy mit csinálnék én egy ilyen szent- fazék anyóssal? Súlyos ökle vádlón zuhan az asztalra. A revizornak a nőkön jár az esze. Helyesebben: egy­etlen nőn, akitől pillanatnyi­lag — és egész héten! — egy keskeny, kövezett elő­szoba választja el. És két ajtó. A sajtmester lánya, hosszú, barna copfját a vál­lán át előrevetve naphosz- szat a verandán üldögél, szelíd türelemmel, mint egy várandós nő. Az értesítést várja: fölvették-e a pesti egyetemre. — Ha neon vesz­nek fel, jövőre megpróbá­lom Szegeden — mosolygott tegnap a revizorra, aki úgy nézett a sajtmester lányára, hogy saját maga pirult el, s bemenekült a vendégszo­bába, melynek egy hét óta a lakója. Hanyatt vetette magát a heverőn, és azt gondolta: — Pedig nem is volna olyan lehetetlen, nincs köztük több tizenöt évnél, sőt még annyi se... ,A sajtmester az épület hát­só részében alszik a fele­ségével. A lány egyedül az első udvari szobában. Mint egy csalétek. A revizor a régies gazdagsággal berende­zett utcai vendégszobában. — Ez maga itt a Rubicon — állt meg a revizor a kes­keny előszobában, amikor hazaért a lakodalomból. A fali tükörbe pillantott, meg­igazította olajtól fénylő fri­zuráját. —■ Meg kellett vol­na nyiratkozni — mélázott el, majd elégedett pillantás­sal mérte végig férfiasán dús szemöldökét, a görögös or­rot, és a szóbeszéd szerint szívelégtelenségre valló kes­keny száját. — A szemem sajnos sárga — fordult el. Bement a szobájába. 'Mini aki az utolsó pillanatban menekült meg egy kelle­metlen leleplezéstől. Imbo- lyogni kezdett vele a szoba. — Az ital, ugye? — korhol­ta magát. Gyorsan levetkő­zött, és ágyba bújt. Három napja részegen jött meg. Éjfélig a takarékpénztári fiók vezetőjénél ivott. Elő­vigyázatosan lopakodott a szobája felé, már épp be­lépni készült, amikor futó pillantást vetve a lány szo­bájának az ajtajára, való­sággal földbe gyökerezett a lába: nyitva volt. Lélegzetét visszafojtva várt. — Csapda ez, vagy egyenesen kihívás? — tűnődött izgatottan. Bá­torító jelre várt. Jel azon­ban nem érkezett. Ö is nyitva hagyta az ajtaját. — Ellencsapda — gondolta. Most is a lányra gondol az ágyban, örül a villá­moknak és a mennydörgés­nek, úgy gondolja: pompá­san aláfestik a lelkiállapo­tát. Soha nem várta —akar­ta! — ilyen hevesen és ége­tően, hogy a sajtmester lá­nya előjöjjön a szobájából, hálóingben és mosolyogva, nem baj, ha kissé idegen­kedő a mosolya, mintha ál­landóan egy és ugyanazt a tolakodást szeretné valami­képpen elhárítani, beléphet­ne, hogy meggyőződjék: tö­kéletesen zár-e az ablakre­dőny — nem látnak-e be az utcáról! —, aztán leülne a hatalmas plüsskerevetre, és mint ahogy — éppen úgy! — Martin du Gard írta a Vielle France-ban a végén: „mintha egy időben ugyan­arra gondolnának, Ennfoerg kisasszony felsóhajt: — Azt hiszed, hogy Franciaország minden falúja ilyen?...” A revizor tudja, hogy a gon­dolatban felidézett jelenet két nagyobb és egy kisebb módosításra szorul. Először: Franciaország helyett Ma­gyarországot kell majd mon­dani. Másodszor: ők nem testvérek, mint a kisasz- szony és a tanító. Harmad­szor: magázná a sajtmester lányát. Egyelőre. Kerek két évtizede, hogy elköltözött közülünk... Aránylag fiatalon ragadta el a halál. — Ilyen gondo­latok jutnak eszembe, majd azon töprengek: mit mond­hatok róla 10 év után?! íróasztalomon művei tor­nyosulnak. .. Ki-kinyitom őket, beléjük „kóstolok”, hogy újra és ismét — ki tudja hányadszor? — meg­teljek különös, izgató „ízük­kel”. A „Bűntudat” mellett’ a „Vész és kaland” pihen... Két pólus, amely között irdatlan messzeség villód- zik... Két döbbenetes, ki­apadhatatlan forrás; az egyik: a messzi, tengeren­túli, a nyomor bugyraiban kínlódó Dél-Amerika; a má. sik a 30-as évek ugyancsak nyomorban és kiszolgálta­tottságban tengődő magyar vidéke, a százszor elátko­zott, de mégis forrón szere­tett hevesi táj... A föld, amelyből „vétetett”, amely­nek holta napjáig „tékozló fia” volt... (... Kint már elpihent a nagy metropolis, nincs már moraj, csak a kert geszte­nyefái között „sírdogál” a közeli tél szele ...) Ez is Öt juttatja eszem­be... A pálmákat, amelyről oly érzékletesen írt... De a dormándi udvarház csene- vész fáit és bokrait is, ame­lyek körülvették az „Atyai ház”-at. (... A téli csöndben, a nyitott ablakon a Déli-pá­lyaudvar vonatai zakatol­nak tova, az ismeretlen éj­szakába. .. Néha a Duná­ról egy-egy elnyújtott hajó­kürt is idehallik...) És már képzeletben a ten­geren, a messzi óceánon ha­józom egy nyurga, huszon­éves, nyugtalan fiatalem­berrel, aki 1920-ban elhagy­ja szétzilált hazáját, a há­ború sebeit gyógyítgató, zűr­zavaros, vén Európát, hogy Tíz évvel ezelőtt, 1973_ban, néhány lelkes dunaújvárosi népművelő, fiatal színészek­kel együtt létrehozta az or­szág legelső „maszek” szín­házi vállalkozását, a Duna­újvárosi Bemutatószínpadot. Létrehozták gyakorlatilag a semmiből, pénz és erkölcsi támogatás csaknem teljes hí­jával, s azzal az elhatározás­sal, hogy ezen a színpadon magyar, vagy külföldi, Ma­gyarországon még be nem mutatott kamaradarabokat fognak színre vinni. Ez az elv utóbb némiképpen módo­sult, éspedig úgy, hogy már bemutatott darabok is színre kerülhetnek, de csak mint valamely nagyszínpadi mű kamarás változata, vagy ha olyan eredeti szcenírozási megoldással kerül színre, hogy megérdemli a bemuta­tást. A Dunaújvárosi Bemutató­színpad stagionejelleggel dol­gozik, minden egyes bemu­tatójához tervszerűen keres darabot, rendezőt és színé­szeket — a többi pedig a hazaiak dolga. 1973. május 2-án volt a premierje Alonso Alegria Kötélen a Niagara felett cí­mű kétrészes, kétszereplős drámájának; a szerepeket Bujtor István és Iglódi Ist­ván alakították, a rendezés Latinovits Zoltán nevéhez fűződik. Olyan nagy volt a siker, hogy a szakma is fel­figyelt erre a kezdeménye­zésre, s most már megmoz­dultak a városi, a megyei szervek, sőt a minisztérium is; erkölcsi és anyagi támo­gatást is kapott ez a színpad. Hamar elfutott ez a tíz év a színpad felett, pedig ez­a tengerentúlon jobb sorsot találjon... De jobblét helyett nyo­mor, kiszolgáltatottság fo­gadja. .. Csöbörből vödörbe esik... Megmarad-e, elsüllyed-e a szörnyű évek nyomása alatt?... Ez volt a nagy kérdés, miközben az embe­ri „pokol” döbbenetes él­ményein ment át... Keserves, de kitűnő is­kola egy leendő írónak! A dél-amerikai nagy ván­dorút és a 30-as évek ma­gyar valósága az a két gyö­kér, amelyből Remenyik Zsigmond művei kilombo­sod tak. És bármily nagy is kö­zöttük a távolság; egyben azonosak: az emberi szen­vedések, az emberi nyomo­rúságok egy nagy, drámai szimfóniába olvadnak össze. 1962-ben, halála évében jelent meg újra a „Sarjadó fű”... Érdemes szó szerint ide idézni a könyvnek az író által írt „fülszövegét”. „Ezt a kötetemet huszon­öt évvel ezelőtt, 1937-ben írtam, közvetlenül a „Bűn­tudat” után... Mint aho­gyan a Bűntudatban a föl­det birtokoló vidéki magyar nemesség fölött akartam ítélkezni, úgy ebben a köte­temben, a „Sarjadó fűben” a városi polgársághoz fűző­dő kapcsolataimat vettem vizsgálat alá.” Ez a polgárság az egri kis. és nagypolgárság volt... Róluk mondott a Sarjadó fűben ítéletet... De emel­lett nagyszerű tablót is fes­tett a korabeli Egerről.., Bár visszaemlékezés, önélet­rajz e mű (hiszen egri gim­nazista volt), de kitűnő kor­rajz is egyben, amely az ásatag, a megcsontosodott szokásokba, kasztokba me­revedett kisváros fojtott légköre felett kongatja meg a vészharangot Való igaz, hogy Remenyik alatt nem kevesebb, mint hatvankét színész, kilenc rendező, nyolc díszlettervező és kilenc jelmeztervező dol­gozott együtt a dunaújváro­si Bartók Művelődési Köz­pont munkatársaival. Ját­szottak Alegrián kívül Kari Wittlingert, Tennessee Wil- liamst, Csehovot, Pintért, Brechtet, Lászlóffy Csabát, Czakó Gábort, Moliére-t, Mrozeket. Hubayt, Füst Mi­lánt, Christopher Fryt, Szako- nyit, Balázs Bélát, Déryt, Ar- buzovot, Marin Sorescut. Há­rom produkciójukat sugá­rozta a televízió, egyre nívó­díjat kaptak, és két egymást követő évben nagydíjat nyertek el az arezzói egy­Zsigmond műveinek zöme a kegyetlen-keserű dél-ame­rikai élményeiből táplálko­zik, mégis azt mondhatjuk: legalább olyan döntő volt számára országának, népé­nek, osztályának sorsa és helyzete... És, ha a hazai táj. a nép sorsa kerül tolla hegyére, sokszor tér vissza a szülő­tájra, a hevesi síkság-domb­ság vidékére. Nemcsak a „Bűntudat”, a Sarjadó fű”, hanem az „Atyai ház" (ki­tűnő színműve) és az epikai magaslaton fénylő, gazdag realizmussal átszőtt művé­szi regénye, a „Por és ha­mu” is szorosan kötődik a hevesi tájakhoz... Avagy talán nem a régi, hevesi dzsentrik népbutító, népelnyomó magatartása döbbenti-e rá a szomorú magyar valóságra? (Még akkor is így van ez, ha az ő saját családja, főként az édesapja, csaknem „patri­archális” viszonyban élt a cselédeivel és a dormándi néppel!) Ám a többiek, akiket is­mert, azok iskolapéldái vol­tak, a Móricz által is meg­írt más tájon élő, de ugyan­olyan mentalitású birtoko­soknak ! (... Zúg a téli szél a ker­ti gesAenyefák ágai között, a budai éjszaka csöndjé­ben. .. És szinte „testközel­ben” érzem Remenyik Zsig­mond magas hajlott, szikár alakját, amint karcsú, cson­tos ujjait kézfogásra nyújt­ja felém. — Gratulálok, öcsém, a regényedhez. — Csak így tovább — biztat, 1958-ban, első könyvem megjelenése alkalmából... Aztán üveget bont és ünnepel... Érdeklő­déssel hallgatja megírásra váró mondáim tervét, amelyeknek a megjelenését — fájdalom — már nem ér­hette meg...) felvonásos-fesztiválon, meg­lehetősen erős nemzetközi mezőnyben. A színpad irányítói úgy határoztak, hogy a kezdet kezdetére való emlékezésül felújítják a tíz év előtti Nia­garát a régi díszletek és kel­lékek között, méghozzá új rendező felkérése nélkül, pusztán arra támaszkodva, hogyan emlékezik Latinovits rendezői instrukcióira Blon- din egykori alakítója, Buj­tor, s hogyan emlékeznek er­re a dunaújvárosi közremű­ködők. Sikerült előkeríteni a már színháztörténeti archí­vumnak számító hangszala­. .. Húsz év pergett le az „idő homokóráján” — mond­hatnánk kissé patetikusan a valóságot... És ilyenkor akarva akaratlanul felcseng a nagy kérdés: mit tett az utókor Remenyik Zsigmond műveit illetően? Sokat is, keveset is! Sokat, mert az Életmű-so­rozatban azóta sok könyve megjelent... De igen keve­set, színművei életre, szín­padra vitelében. Egypárszor szerepelt­ugyan a „Vén Európa Ho­tel” (a veszprémiek és a debreceniek jóvoltából). Szabadkán, a vajdasági ma­gyaroknak adták elő a: Blőse úrék mindenkinek tar­toznak c. szatíráját (szint­úgy egypárszor.) A „Sa­roküzlet” Kecskeméten (me­gint csak egypárszor). A Tv Nyitott Könyv sorozatában részletek voltak az „Atyai hóz”-ból... De hát mi ez a hat szín­darabhoz és a két egyfel- vonásoshoz képest? Bizony szégyellnivalóan kevés a meglevő nagy-nagy adósság­ból. .. Jelenünkben, amikor sok olyan benti és kinti fércmű lepi el színpadjainkat „mo­dern” címkékkel felcicomáz- va, Remenyik Zsigmond nagyszerű, formában is, tar­talomban is újat adó, kor­szakos színművei két kötet­be zárva porosodnak a könyvespolcokon édesded Csipkerózsika álmukat alud­va, és felébredésre várva... Vajon nem könnyelműség és nem pazarlás-e ez szel­lemi értékeinkkel szemben ? (... Kint pedig zúg a kö­zelítő tél szele, és én az éj mély csendjében, Remenyik Zsigmond hallhatatlan sorai közé temetkezem. (... Sokáig, csaknem haj­nalig olvasom őt, aki bará­tom ... és a hevesi föld nagy fia volt...) got, amelyen Latinovits mond bevezető szavakat a darabhoz, s részben megmen­tették az egykori zenei alá­festő anyagot is. Blondin szerepét újra BUjtor István vállalta, és mert Iglódi Ist­ván koránál fogva nem vál­lalhatta a kamasz Carlo sze­repét, egy nagyon tehetséges, ifjú színész, Vass Péter játsz- sza. Méltó módon emlékeztett a Dunaújvárosi Bemutató­színpad megszületésére. Kí­vánjuk, hogy méltó legyen a folytatás is — most már nem az újdonság varázsára appel- lálva, hanem mint az elmúlt évtized többször is bebizo­nyította, a darabválasztás és a darab-megvalósítás nívó­jának közönségformáló hatá­sát tartva szem előtt. K. D. TÍZÉVES A Dunaújvárosi Bemutatószínpad Jelenetek a felújított Niagarából

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents