Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-18 / 143. szám
8- IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság,i»s3.júniusib.,««mb« A titokzatos költő Hát mért nem mérhető? A szellemi teljesítmény miért nem mérhető?! Mért nem lehet egyszer Balczó Bandiban lefutni, gólnak berúgni, döntőben megnyerni, miért nem lehet egyszer látva láthatni, miért lehet és kell mindig mondani csak?! Néha ordítani már, tényleg oda, a világnak: vannak nagyjaink, voltak, fölégtek nagyjaink, s nekünk, a magyar nyelv közösségében élve kényszerű tudásunk, kik jártak közöttünk, ki volt Zrínyi Miklós, Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady és Madách, Szabó Lőrinc, József Attila, Babits Mihály, s vajon a névsor Velük, eddig is teljes-e, jogos-e, igaz-e? Ó, ha egyszer együtt lehetnének, együtt játszhatnának, vajon a döntőig eljuthatnának-e? Vajon van-e, volt-e tényleg olyan ez a líracsapat, mint az igazolt, a világverő, az aranycsapat?! Van, volt, és lesz, igenis ugyanolyan, tudjuk mind, ki kell mondjuk mind, ebben a nyelvben élve! Mert nyilván nem a mi „érdemünk”, ha így van, de igenis nyelvünk teljesítménye, melyet élünk-tudunk, mi-magunk, és mégis kérezkedni, szabadkozni kell, ha mondjuk a más nyelvűeknek, egyet-egyet hozni elő csak, aprókat lépegetni velük, hátha az egyiknek legalább elismerődhetni, így sikerül. . És akkor nem mondtam, nem említettem nevét még Weöres Sándornak, a sejtelmes-nagynak, a titokzatosnak, .a tündérszavú gyermeki bűvölőnek, megszállottjának, a nyelv-misztériumnak, nyelvünk legteljesebb élő képzetének, a magyar nyelv legelrendeltebbjének, akinek szellemében ez a nyelv és a nemzet élve él, élve egy! Nem szól. tam még bűvös bűvölő lényéről, s vajon teremtett benső hitvesének, élő költőasszonyunknak, Psychének a nevét említettem-e? Nem szóltam, nem szólhattam én még róluk- őróla, mert a varázs örve fog, a titok, nem! — a titkok titka igáz: hatalma udvaráig, ahol értem, benső, messze tájba, mintha látásomat veszítettem volna, fényétől fényvakon, szememnek világát! „Vajon mi van ott, hol nincs ember egy se?” Ó, de akartam, szerettem volna őt végre meglátni, szeretve megmérni vagy kérni csak, fogja meg kezem, emeljen vele elrejtett szíve vér-verő közelébe, hagyja legalább, hogy értsem, engedje, eressze, hogy gondolatommal körülfoghassam, de el és eltűnt, rej tekezve újra el, s nem fáraszthatta lankadatlan követésem, belepusztultak rohamosztagaim a tomboló támadásba — íme, Nála jártam, íme a követségem! És mégis, újra és megint, Mátyás király és Bonaparte Napóleon, vagy Nagy Lajos király gyönyörű arcával kértem számon vitézeimen a veszteseket. a veszteséget őbennük, mely miattuk enyém, egy velem. Miért újra és újra Waterloo, miért veszítik a végső percben mindig el, s ha dühömben mentem velük én is, magam, egyedül maradtam végül a dölyfös térben, sehol senki, s gúnyossá vált a mondat: „Vajon mi van ott, hol nincs ember egy se?” Kisfiú, vagy mágus? — költő-fenegyerek, vagy kisbölcs, sztoikus mindentudó? — nagysága az, hogy mindent halálos komolysággal él át vagy éppen az, hogy semmit se vesz komolyan, még a versírást sem, igen, semmi életet, semmi szerepet, ezért másokat se, de akkor saját magának se, az ember se, de akkor az’ istent se, az életet se, de vele a halált se, a hiányt se, és a tudást se, vagyis egyedül a semmit magát veszi komolyan, és a semmit ezért a semmin át látja mindújra semminek, de hogy ez a semmiszer semmi láthatóvá váljék, ahhoz kell a szavak teljes min- densége. ahhoz kell épp annyi szó, mint amennyi a semmi, vagyis végtelen, de akkor a költő feladatáról örökkön lemarad, mert amennyivel a semmi mindig több, mint a versszavak végessége, azzal a semmi már ott a versben is benne van, ám akkor a vers valami abszurd, mert teremti azt magával, aminek ellenében születik, amit megszüntetni akar: a semmiből nem lehet kibújni, mert a semmiben semmi van, az ember az meg csak locsog beszél, fecseg, vagyis az ember csak akkor ember, ha legalább versbe szedi, amit fölöslegesen elmondani akar az ember csak akkor ember, ha költő legalább! Hát nem édes?! Nem for- rongóan gyermeki?! Nem „panyigai”?! És nem „ü”?!• De elég az énekből! Vonóját vesztett hegedű. Heged a húron az ű. Az ország és az ember szelleme köszönti költők királyát, Weöres Sándort. Belohorszky Pál Markó Pál: Újból készen állok Szeretnék végül visszatérni, már csak az irgalmatlan, fölajzott beszédre, és fittyet hányva életnek, halálnak, szállni égi. szállni földi szélbe. Szeretném létem hangján elrebegni a sir előtti sosem — tudhatókat; mert minden voltam, és mellé a semmi, és nincs hatalmam raegszaggatni szómat... Mit velem tettek s én tettem magammal, mind egyre megy a vaskovácsú tettben; s a pöröly, üllő egy ütemben cseng-bong s nyer alakot, mely nyílott tüzérekben. Oe mit ér, amit forma s szín kibontott, ha még messzebb vitt sodrában a lényeg? azé a tér. ki eltűnőn is boldog; űzötten is oda: százszor visszatéved. A szétviharzo tájon énekemmel vijjognak mar a gondolat-sirályok; szeretnék élőn még pihenni egyszer, am minden útra újból készen állok. Varga Géza békéscsabai szobrász műveiből rendezett kiállítást nemrég a Hatvani Galéria. Egy kritika így fejezi ki tömören az alkotó munkásságát: „Hagyomány és újszerű kifejezés találkozásának színtere a fiatal művész szobrászata.. (Fotó: Szabó Sándor) 1. Sárkányrepülő 2. Látomás 3. Eszter alszik 4. Ila 5. Banya 6. Pulykakakas 7. Bolond Thiery Árpád: A nap vége Viharos ez a nyár. Most is csapkod a villám, a Napszámos utca környékén a leghevesebben. Két lakatlan viskót kerülgetnek a villámok, de egyik se találja el. De hát, ott lakik a Vasorrú Bába. A tanítónő a szobája ablakában könyököl, verset ír. Villámfényben nem könnyű. A vers nem biztos, hogy jó, de a költőnő a szíve egész melegével írja. Maga is száll, nemcsak a gondolatai. Egy másik költőhöz. A sötétben a téeszelnök érkezik valahonnan. A fején vízhatlan vászoncsuklya, a gumicsizmája csupa sár. Megzörgeti a tanácselnök ablakát. Mi lehet olyan sürgős, ami nem várhatott reggelig? A vendéglőben nagy eseményről beszélnek: egész nap a televíziósok forgattak a faluban, de még a vihar beállta előtt hazamentek. Tegnap érkeztek, s a légkör, amit magukkal hoztak, azonnal betöltötte a falut. Mindenhova benéztek, mindent megfogtak, mindenre megjegyzést tettek Az öltözékük alapján idevalósiak is is lehettek volna, de a mozgásuk, a hanghordozásuk, a fejtartásuk, vagyis az egész viselkedésük elárulta, hogy nem egyszerűen idegenek, hanem annak tekintik magukat. A kíváncsiak óvatos távolságból figyelték, hogy két gyanútlan, feketébe öltözött öregasszonyt kezdenek filmezni, mire azok megrémültek és elrebbentek. Oly hirtelen, hogy az operatőr föl se fogta: hová tűntek? A másik operatőr egy lovaskocsit vett szemügyre. Mindenáron úgy szerette volna beállítani, hogy a bakon türelmesen üldögélő öregember a két ló feje között legyen. — Mit szólsz hozzá, csodálatos így, nem? — Wundenbár — bólintott a rendező. Tolongás támadt a vasüzlet mellett, egy félig lebontott ház körül. A ház teteje hiányzott, de a vályogfalak még álltak, és a zsa- lus ablakok. Az operatőr a fal tetejéről a ledőlt közfalakat filmezte látható élvezettel, majd a segédjét kiküldte az utcára, aki leguggolva ki s bekapcsolta az ablak zsaluszámyait. Az operatőr valamiféle modern sugallattól vezérelve filmezte a látványt. A bankrevizor az ágyban fekszik, kissé kótyagosan. Már egy hete kutat a téesz könyveiben, az elnök — talán ezért — őt is meghívatta a lakodalomba. A kul- t úrház ajtajában egy kövér, borszagú fiatalember tartóztatta fel, kirántotta a kabátja gomblyukából a díszcsokrot, és a meglepett bankrevizor kezébe nyomta. — Okvetlenül vegyék bele a tévébe, hogy itt négyszáz embernek főztek! A revizor megpróbálta elhárítani a díszcsokrot. Hogyan magyarázza meg ennek a lelkes, kövér fiatalembernek : semmi köze ehhez a förtelmes felforduláshoz. — Helló! — kiáltott le a tévériporter a színpadról. A lakodalmasok ott terítettek a pesti vendégeknek és a zenekarnak. — Helló, bankárok gyöngye!... A revizor elpirult. Fogalma se volt, hogy az elnök mindent megszervezett, a tévériporter hellózósát is. Helyet szorítottak a revizornak a kecskelábú asztalnál. Odébb a zenészek asztala. A trombiták a színfalhoz támasztva pihentek. A terem hosszát betöltő asztalok roskadoztak a főtt húsok és a sültek illatos tornyaitól, a töltöttkáposztával teli tálaktól. Zsongott, zúgott, csörömpölt a hatalmas terem. A revizor lehunyta a szemét, s így tűnődött magában: — Mikor ehettek ezek utoljára? ... Az ő asztaluk is roskadozott az ételtől s italtól. — Csodálatos, mi? — kacsintott rá az operatőr. — Lakmározz velünk! — biztatta a rendező. A revizornak sehogyan se jött a szájára, hogy visszategezze amazokat. — Már ebédeltem — tért ki. — De ilyen finomakat? — Legalább kapj be egy pofa sört! — Egyenesen wunderbár — lelkendezett a rendező. A revizor utólag nem. tudott elszámolni magának, hogy mennyi volt a hiányzó idő. Ki tudja? Mire alaposan körülnézett, egyedül volt a színipa dón. Mintha rossz álomból ébredt volna fel. — Elaludtam? Vagy elájultam? — tűnődött. Sovány, igénytelen külsejű öregember telepedett melléje a lócára. Ünneplés ruhája gyűrött és pecsétes volt, erős szag áradt róla. — Istállószag? — töprengett a revizor. — Maguk sokkal jobban muzsikálnak, mint ezek az itteniek — mondta az öregember elismerően. — Nem. is tudom — tétovázott a revizor. Az öreg egy csomag kártyát húzott elő a zsebéből. — Huszonegy? — kacsintott. — Nem bánom. A revizor most ismerteiéi a kis öreget: esténként a vendéglőben hátul szökött üldögélni a vasikályha mellett. Könnyű bódulat fogta el. — Csoda volt ez a három pohár sör — gondolta elégedetten. Elengedett három húszforintos játszmát. A kis öreg nekibátorodott. Az ujjai sima biztonsággal dolgoztak. Elsőre leosztott egy királyt, majd nyolcast adott hozzá. — Az egész, ami a bankban van — mutatott a revizor a három darab húsz- forintosra, és újabb lapot kért. Ászt kapott, de az arcizma se rándult. A kezével is mutatta: — Elég! A kis öreg egymás után négy lapot húzott magának. Eredetileg csak hármat akart. A negyedik a pakli aljáról csúszott le, és ez megzavarta. Huszonháromra húzott még egyet. Lecsapta az asztalra. — Sok. — Az bizony bólintott a revizor. — Játszunk mág? — Mára elég. A kis öreg nagyot nyelt, amikor a revizor zsebében eltűnt a három darab húsz- forintos. A vendéglőben közel a záróra. A sarokban két fivér beszélget. Az öregebb épp jámboran hallgatja az öccsét, magában igazat ad neki, csupán attól tart, hogy a heves hadonászás közben feldönti a fröccsös poharat. A fiatalabb a bátyja anyósát szidja.
