Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-18 / 143. szám

A sebesség ugyanaz!

A* rimáit hét végén Forma f. futom volt Egerben, a Finomszerelvény gyár modell pályáján. Két világ-, három Európa-bajnok, világcsúcs tartók, sót versenyződinasztiák hozták aktatáskában versenyautóikat amelyek az U a 2,5, az 5 és a 10 köbcentiméteres géposztályban száguldoztak. Gondoljak meg: az 1,5 köbcentis autó motorjának köb tartalma pont egy gyűszű! És ezek a gépek 230—210 kilométeres óraátlagot futottak. Bajzát László képei a verseny történéseit veszik sorra.

Igen: a IX. kerületből. Akinek búzakorpa kell, mondjuk Kisvárdán vagy a Tisza menti Poroszlón, az fogja magát és uzsgyi fel a IX. kerületbe — Budapestre természetesen, mert ilyen kerület csak ott van — és már viheti is az olyannyira áhított, orvosilag is javallott, ámde mégis hiánycikk búzakorpát. Mindezt pedig a Diagnózis című televíziós műsoriban ajánlotta a bájos és végtelenül jószívű Csurgat Judit mindazoknak, akiknek a diétájához ez az ételféle nyersanyag igencsak hiányzik és hiánycikk.

Még véletlenül sem óhajtok gúnyolódni a kedves-kellemes műsorvezetővel, akit a televízió képernyőjén nemcsak behízelgő külsőségei — bár a képernyőn ez sem lebecsülendő —, hanem a már többször is beigazolt belső, szellemi értéked is fölé emelnek az ilyesfajta olcsó szellemeskedésen. Amiért őt és a műsorát idéztem, azt egy jelenségtipus okán tettem, amely űjból fel-felüti fejét a sajtóban, a rádióiban, a televízióban, de a közélet számos más területén is. Leírni is alig merem, kimondani hangosan pedig csak futtában, nehogy olcsó provincializmussal, falusias irigységgel, szűk- keblűséggel és még sok-sok más jelző felhasználásával tituláljanak fajankónak, mert...

Igen, mert úgy érzem, hogy már megint: a főváros. Hogy megint fővároscentrikusak kezdenek lenni — majd azt írtam, hogy kezdünk, de hát mi itt „lenn ” vidéken nem férünk bele e többes számba — a társadalmi, a szellemi, sőt a politikai élet számos területén. Természetszerű, hogy egy főváros, az a legfőbb várost hogy kormányzati és általában szellemi székhely, irányító, formáló — vagy adott esetben deformáló! — szerepe kétségtelen és nélkülözhetetlen. Aki ezt vitatja, az nem alkalmas arra. hogy vele vitatkozzanak.

Am nem erről van szó.

Sokkal inkább arról, hogy egy város csak akkor képes — legyen az főváros vagy megyeszékhely — ellátni a rárótt és elvállalt történelmileg kialakult, avagy politikailag kialakított funkcióját, ha ehhez megvan a kellő ereje, dinamizmusa. Ha képes kifelé fordulni, ahelyett, hogy csak vagy elsődlegesen a saját belső gondjaival törődjön. Vélem, minden településnek, alsó- vagy felsőfokú központnak megvan a maga opti- malitása, amelynek keretei között — lélekszám, területnagyság, szellemi, gazdasági kapacitás stb. — a leghatékonyabban képes a maga és a vonzáskörzete érdekében létezni: funkcionálni. Ha túllépi ezeket a határokat, annyi belső gond, ellentmondás keletkezik, annyi „visszér’’ támad a város testén, amennyivel nagyobb a teher rajta, mint amennyire képes és hivatott.

Most olvastam — a példa, mint mindig, most is sántít és talán erőltetett Is, de példa —, hogy az egykor kétmilliósra tervezett Kairó, amely már meghaladta a tízmilliós lélefcszámot is, már nem

város, hanem történelmi és történeti fogalom csak és az iránylt- hatatlanság szimbóluma, a teljes szétesettség városa, ahol az emberek — természetesen nem a milliomosok — csak létezni tudnak, de élni már nem. A főváros, ez a miénk, létszámbeli fejlődése szerencsére megtorpant, bár ha megkésve is, de úgy tűnik, megtalálta — megtaláltatták vele — optimumát. Hogy ez így történhetett, az nem a véletlen műve, hanem a tudatos várospolitikáé, amely az ipar ki- és áttelepítésével, a vidéki városok okszerű és helyes fejlesztésével — most meg mintha azok nőttek volna kissé a falvak feje fölé? — megfelelő ellentpontokat fejlesztett ki az országban.

Nyilvánvaló, hogy Budapest történelmi hagyaték, oly korban és oly földrajzi, politikai viszonyok között lett azzá, ami, amikor egy mainál lényegesen nagyobb területen fekvő ország fővárossá nőtte ki magát. Hogy Budapest után a „legnagyobb” magyar város, Miskolc alig több mint kétszázezer lakosú, s hogy a nagyvárosok léleks zárna együttesen sem haladja meg a főváros lakóinak

a létszámát, tudomásul veendő, történelmi múltunkkal Igazolható tény.

De nem kell ténynek lennie a jövő évtizedeket, az új évezredet illetően is!

Az urbanizáció mértéke és léptéke az utóbbi években csökkent hazánkban, megnőtt a falvak — vagy legalábbis nőni látszik — megtartó ereje. Igaz, hogy még nem határozott és tartós ez az erő, igaz, hogy igen differenciált is ez a földrajzi, a gazdasági és a történelmi adottságok folytán. Mindebbe belejátszott az utak hálózatának bővülése, a falusi kereskedelem színvonalának emelkedése, az építkezési lehetőségek bővülése és egyáltalán a falun való élet kulturáltabb, emberibb minden körülménye. A munka alkalma és lehetősége, a megélhetés ottani biztonsága. Hogy ez továbbra is így, sőt jobban így legyen, hogy a kis- és a középvárosok egyre sűrűsödő kommunális és lakásgondjai enyhüljenek, de legalábbis ne súlyosbodjanak, abban óriási szerep» van és lesz annak, hogy milyen közszellem alakul ki, illetőleg, hogy milyen lesz a közszellem a falusi és a városi fogalmának viszonyát illetően.

Természetesen a józan realitásokat figyelembe véve.

Am, ami igaz falu és a város, hogyne lenne a város és a nagyváros, a főváros viszonyában igaz. Kétségtelen és objektív tény, hogy a Nemzeti Színház — ha lesz új, hát akkor az — helye egy ország fővárosában van, miként a Parlamentnek is. Az persze más kérdés, hogy az ország fővárosa egyben a legnagyobb város is, avagy sem. De ezt hagyjuk, e témát, ha futólagosán is, de már érintettem. Az azonban erősen elgondolkodtató, hogy számos tudományos és nemzetközi konferencia — legutóbb a magtermesztőké — miért kötődik Budapesthez, amikor témája és jellege tipikusan „vidéki”.

Nem kevésbé elgondolkodtató, hogy egy viszonylag (?) kis országban, ahol a távolságok nem éppen óriásiak, miért kelletik számos intézménynek fővárosi centrummal rendelkeznie, mikor működése egyébként egyértelműen a vidékhez köti?

Nem alkarom sorolni a példákat, azt sem, hogy még mindig él nyelvünkben a felmegyek" és a „lemegyek" ellentétpárja, s ezt az életben nem a nyelvi hagyomány táplálja, hogy irodalmi hetilapunk egyik cikke azon tűnődik, miként tudott egy valaki a „vidéki irodalmi élet perifériájáról” a fővárosiba (amely következésképpen nem periférikus) eljutni. De azt sem emlegetem fel, hányszor hirdetnek úgy a rádióban, televízióban, hogy fel sem merül a hirdetőiéiben: az említett utca egy vidéki városban is lehet, sőt nem is egyben, hogy a telefonszám mellé ezért a helységnév is kelletne. .. Mert voltaképpen ezek külön-külön legfeljebb a vidéki lokálpatrióta orrát csavarinthatja meg. Ám, ha ezek a külön-külön esetek valamiképpen egységes szemléletté állnak össze, akkor létezhet annak veszélye, hogy élni, igazán embernek lenni csak a fővárosban lehet lesz majd. És akkor megint elindulhat egy „felfelé” vándorlás, annak minden emberi, társadalmi és gazdasági gondjával együtt.

Egyébként most jut eszembe, hátha Hevesen, az áfész boltjában is lehet kapni búzakorpát? Csak Heves messzebb van Budapesttől, mint a főváros az apró járási székhelytől. Már legalábbis — é6 ma már szerencsére — remélhetőleg csak ebben a búzakorpa- ügyben.

(pe ícfi