Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-18 / 143. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. június 18., szombat 11 ' Xm l£jE9| w j I. A jobbnak többet... Tóth Lás2ló javította relészekrény ... KARBANTARTÁS, 115 NAPIG Megújulva, munka közben ...és ami most felváltja: a Festo-vezérlőberendezés A turbinák felújításán lengyel szakmunkások Is serénykednek A több nemzetközi érvényű szakvizsgával, mesteri oklevéllel rendelkező hegesztő alig harminc százalékkal keres többet, mint a sólyatérre éppen csak becsöppent társa. Főnöküknek, a művezetőnek a jövedelme mindkettőjükétől elmarad. A csoportvezető mérnök fizetése még a művezetőénél is alacsonyabb. s csak adható kiegészítésekkel éri el az elfogadható szintet. Egy vidéki textilüzemben például az elismerten legjobb szövőnő elutasította a hatvanfilléres béremelést. Gondolhatná az ember, kevesellte az összegét, pedig éppen hogy sokallta. A többi lány és asszony között ugyan, is átlagosan csak harminc- fillémyi emelést osztottak, s attól tartott: a neki juttatott minimális, de mégiscsak nagyobb összeg miatt a társai majd ferde szemmel néz. nek rá. El lehetne, s gyakran el is szokták intézni az ilyen ügyeket azzal, hogy a szocializmusban az emberek megszokták a jövedelmek kiegyenlítődését. ennyi az egész... Csakhogy, mint a gazdaságban még oly sok esetben, ezúttal sem pusztán szokásról van szó. A mélyben a tevékenységet, a másokhoz fűződő kapcsolatokat a legerőteljesebben meghatározó erő, az érdek munkál. Érdek, amit lehet ideológiai, erkölcsi köntösbe öltöztetni, de attól még az marad, ami. Talán kissé hosszan időztünk e kérdésnél, ám megértése nélkül nehéz tájolni gazdaságunk jelenének és jövőjének több, fontos vonulatát. Vizsgálódjunk például egy kissé tágabb körben, s vegyük szemügyre a vállalatok, az üzemek közötti differenciálást. Az elosztási elv már régóta köztudomású : azok haladjanak nagyobb léptekkel, akik a honi és a külpiaci versenyt nyereségesebben állják. Mégis egy-egy iparág gazdálkodóit összehasonlítva megállapíthatjuk: a felosztható jö_ vedelem, a beruházási lehetőség csak nyomaiban tükrözi a gazdálkodás eredményességét, eredménytelensé. gét. Ez ügyben a helyzetelemzés alapján a teendőket a Központi Bizottság legutóbbi ülésének határozata így foglalta össze: „Iparpolitikai irányelveket kell kidolgozni, amelyek számolnak a termelés differenciált fejlesztésével, a piaci követelményekkel és az ország nemzetközi kapcsolataival. Azok a vállalatok, szövetkezetek fejlődjenek dinamikusan, amelyek a külső és belső feltételekhez alkalmazkodva nyereségesen gazdálkodnak. Ennek érdekében működési feltételeiket javítani kell”. A változásokat jelző következtetéseket nem nehéz leszűrni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a vállalatok nyereséges csoportjának dinamikus fejlődéséhez fejlesztési, jövedelmi alapot kell a jól gazdálkodóknál meghagyni. Csakis így. megalapozott fejlesztésekkel. vonzó, s — hangsúlyosan — a közepeseknél, valamint a gyengébbeknél ígéretesebb bérekkel képesek a kiemelkedők gyorsabban előrejutni. Ez esetben viszont egy ideig kevesebb támogatás jut a közepeseknek, a gyengéknek. A régi és megalapozott bölcselet erre a területre is érvényes: elosztani csak azt lehet, amit megtermeltünk. Vagyis, ha a költség- vetés a nyereség nagyobb hányadát hagyja ott. ahol azt megtermelték, akkor kisebb összegeket lehet csak az államkasszából a hiánnyal küszködőknek kiutalni. A tétel közgazdasági egyszeregynek számít, ám a végrehajtásnál — miként történt a múltban is — belép az érdek. Esetünkben a vállalati és az egyéni érdek. Mert ki ne értené meg azokat, akik munkahelyi közösségként együttesen, s igazgatóként, mérnökként, marósként, nehéz szívvel fogadják el vállalatuk, szövetkezetük súlyának csökkenését. visszaszorulását, esetleg megszűnését. Első pillantásra, s nem is megalapozatlanul, érdekeik a változások ellen szólnak. Mégis joggal állítható, hogy ez az ellentmondás alapvetően átmeneti. A munkaerőnek, a gépeknek, berendezéseknek a KB-ülésen is határozott átcsoportosítása, a piacképes termékek gyarapodása, belátható időn belül felgyorsíthatja a nemzetközi jövedelem növekedését. És nem túlzás állítani azt sem. hogy csakis így lehet nagyobb az a felosztható summa, amelyből hegesztőnek és szövőnőnek, mérnöknek és nyugdíjasnak egyaránt meríteni lehet. M. A. A Gagarin Hőerőmű Vállalat 1983 első negyedévében elmaradt a tervezettől. A magyar erőművi hálózat legolcsóbb energiát adó egységénél nem közömbös egyetlen kiesett üzemóra sem, hiszen az itt meg nem termelt áramot vagy a drága importból kell vételezni, vagy import fűtőanyag, olaj felhasználásával kell más erőművekben megtermelni. Ezért a kérdés Füri Lászlóihoz, a GHV műszaki vezérigazgató helyetteséhez: vajon a korábbá évek túlterhelt üzeme ütött-e visz- sza? — Egy erőművet túlterhelni nem lehet, mert az azonnal visszaüt, üzemzavarhoz vezet. Tartósan kihozni belőle a legtöbbet, azt igen. Ezt is tesszük, évente most már hosszabb ideje 100 GWh energiamennyiséggel tudjuk „megfejelni” az előző évi legtöbbet, ez tavaly 4550 gigawattóra energiát jelentett. Elsősorban az emberek hozzáértésének növekedése, másodsorban a folyamatosan javuló lignitminőség eredményezte a sikereket; e kettőből az idei első negyedévben csak az előzőre számíthattunk... — A tervezők szerint mit kellene tudnia az erőműnek? — A teljesen ismeretlen tüzelőanyag, a lignit és az itt elsőként épített Heller- Forgó-féle hűtőrendszer a tervasztalon 5100 gigawattórát adna évente. A gyakorlatban a lignittüzelés a vártnál több karbantartási nehézséget okozott: a lignitbe keveredő sok föld sok kopást okoz. Ezért gyakorlatilag ötéves ciklusban évente egy-egy blokkot 115 napos nagyrevízió alá kell vennünk, sőt a gyors tönkremenetel miatt várhatóan a teljes kazáncserére is sort kell keríteni öt éven belül. Szó, ami szó, kétszáz ú jraindítás igen sok egy erőmű életében évente. De nemcsak ettől nehezek a munkakörülmények itt embernek, gépnek. Az évente ismétlődő nagyjavítás óriási szervezőmiunkát követel, és általában technológiai korszerűsítésekkel is együtt jár. A karbantartás irányítója, Laposa Lajos így beszél az idei feladatokról: — Eredetileg tavaly kellett volna a III. blokkot nagyrevízió alá vetni, de egy korai, súlyos transzformátor- üzemzavar miatt akkor olyan korán kellett hozzákezdenünk, amikor még nem voltak meg a szükséges alkatrészek sem. Emiatt erre az évre maradt a 130 milliós munka. — Az újdonságok? Eddig kézzel épült, téglából a tűzálló falazat a szénszárító hengerek belsejében. Gyorsabb is, tartósabb is az az osztrák megoldás, amely ezt a munkát vakolatszerű réteg szórásával oldja meg, ráadásul hároméves garanciát adnak rá. Ügy számoltuk, hogy az e hiba miatt kieső termelés értéke eddig olyan nagy volt, hogy a vakolathoz szükséges deviza 800 ezer dollárját ötszörösen múlta felül, minden évben! Ugyancsak az osztrák „sógorok” építik újjá a kazán mennyezetét is, amivel szintén sok gondunk volt. Márpedig itt a kieső idő azonnal olajra fordított dollárban jelentkezik. — A szokásos felújításokon kívül két új megoldáson dolgoznak a begyújtóégőknél. A hetven méter magas, négyszáz négyzetméter alapterületű kazánteret egyetlen láng tölti ki az üzemeltetés alatt; ezt begyújtani meglehetősen bonyolult műszaki feladat. Évente 35 ezer tonna olajat használtunk fel hozzá. Most egy NDK licenc és egy magyar megoldás áll egyszerre kipróbálás előtt: mindkettő szénport alkalmaz, a kísérlettől még az idén 5000 tonna olaj megtakarítását reméljük. Ha eredményes lesz, akkor pedig a többi égő cseréjével mind a 35 ezer tonna olaj elvileg felesleges lesz. Ahogy tudom, a blokkok rekontsrukciója során rendre kicserélik az irányítás- technika alig 10 év alatt műszakilag teljesen elavult reléit, alkatrészeit. Az elektronika forradalmasította ezt a területet, ideje tehát, hogy az új megoldások kerüljenek az erőmű „agyába” is. Nos, ehhez is elegendőnek bizonyult az erőmű saját „szürkeállománya”: néhányan, szinte csak saját szenvedélyükből, de semmiképpen sem az anyagiakért, belevágtak az ismeretlenbe. Nem mintha a nyugati erőművekbe ne építenének be újabban olyan egy feladatra „kiképzett” kisszámítógépe- ket, mikroprocesszorokat, amelyek az erőmű vezérlésének rendkívül szerteágazó feladatát ne tudnák ellátni! Am a Gagarinban egy járatlan útra léptek. Olyan szabadon programozható számítógépet illesztettek a blokkokhoz, amely az esetleges későbbi módosításokat egyszerű átprogramozással követni tudja! A feladat megoldásában elsősorban Leit- ner György műhelyvezető érdemeit emelték ki, de a „csapat tagjai között hallani Egyed Antal főtechnológus, Márta Mihály műhelyvezető, Valaska József diszpécser és Baliák Csaba főszerelő neveit is. Nem méltatlanul: a FESTŐ szabadon programozható berendezésműködtetőit a gyár szerint is Európában egyedülállóként sikerült az erőművi viszonyokhoz illeszteniük! Hogy ez mit jelent, azt Tóth Lászlótól a körülbelül tizenötször tizenöt méteres alapterületű műszerhelyiségben kérdeztem, amely színültig tele van a hagyományos relékkel: — Egy kétajtós szekrény- nyi méretű hagyományos szabályzót egyetlen, töltőtoll szélességű kártya pótol. Ezt egyszer beprogramozzák, aztán például indításkor már ő kérdezi végig lépésről lépésre az indulási feltételeket. Amíg mindent rendben nem talál, nem indulhat a következő lépés és így tovább. Ráteszi a fedelet a villogó műszerfalra, rácsap. A mozdulat valami ősi érzést kelt; egykoron így csapta meg jól szolgáló lovának nyakát a parasztember. Tisztelettel, megbecsüléssel. Ami az itt dolgozó, naponta újabb megoldásokon fejüket törő, az Európa legrosszabb szenéből áramot termelő ezer embernek kijár. .. Kőhidi Imre------------ --- ------- ------K ritikusok vagy famulusok? Több mint egy évtizede már annak, hogy a pártmunka módszereiről rendezett tanácskozás végeztével, már a teremből kifelé menet valaki megjegyezte e sorok írójának: „Higgye el, akkor mennek majd rendben a dolgok, ha a párttitkár mondja meg mindenütt az igazgatónak, hogy mit kell tenni.” Tegyük hozzá: akkor is jócskán idejétmúlt volt már ez a felfogás, ma pedig végképp anakronisztikusnak hatna. Mostanában inkább az ellenkező véglettel találkozhatunk olykor-olykor. Finoman becsomagolt intelmek hangzanak el, amelyek arra biztatnák a politikai szervezeteket, hogy vonuljanak ki az élet különféle területeiről, ne avatkozzanak a szakismeretet igénylő kérdésekbe, hagyják á gazdasági, kulturális és egyéb szakirányító szerveket a politikai szempontoktól mentesen intézkedni, dönteni. Politika és gazdaság A politikai-mozgalmi szervezetek efféle kivonulásának igénylése, jóllehet némelyek szemében radikálisnak újnak tűnhet, valójában persze semmivel sem kevésbé anakronisztikus a bevezetőben idézett igénynél. Hiszen a politika ilyesfajta tartózkodása a gyakorlati felelősségvállalástól legfeljebb a múlt század szabad- versenyes kapitalizmusának időszakában volt elképzelhető. A mai, modern kapitalizmusban a politika nagyon is jelen van a gazdasági, kulturális és egyéb szférákban, a szocializmusban pedig minőségileg új — a párt vezető szerepe által meghatározott — kapcsolat alakul ki közöttük. A párt vezető szerepe azonban nem azt jelenti, mintha bárhol is a helyi pártszervezeteknek kellene magukra vállalniuk működési területükön a szakmai irányítás tennivalóit. Köztudott, hogy nálunk minden vezető tisztségbe csak az illetékes politikai szervezetek egyetértésével kerülhet bárki is. A káderhatáskör, a véleményezési jog kellő feltételeket biztosít a párt- és szakszervezeteknek ahhoz, hogy politikai állásfoglalásukat a vezető tisztségek betöltésénél érvényesíteni tudják. Egyfelől nincs okunk kételkedni a szakvezetés alkalmasságában, s korántsem lenne cél. szerű, ha az ügyek intézésével megbízott vezetők helyett a pártszervezet venné kézbe a dolgokat. Másfelől viszont a pártszervezet politikai felelőssége arra kötelez, hogy ne legyen pusztán nézője a vezetés intézkedéseinek, ne szorítkozzon a külső megfigyelő szerepére. Párttitkárok dilemmája „Most hát kritikusa legyek az igazgatómnak vagy famulusa?” — fakadt ki egy intézmény párttitkára, amikor az irányító pártbizottság a munkamódszereit bírálta. Nos, a válasz kézenfekvő volt: egyik se! Hiszen a kritikus utólag és kívülről bírálja az elkészült alkotást, létrehozásában nem vesz részt, nem működik közre. Az a párttitkár, az a vezetőség, amely ilyen pozíciót foglal el, a legfontosabbat mulasztja el: azt, hogy idejében és érdemben befolyásolja a történéseket, tevőleges részt vállaljon a folyamatok irányának meghatározásában. Utólag persze mindig könnyebb okosnak lenni, de a politikai felelősség éppen arra kötelezi a pártszervezetek vezetőit, hogy ne a cselekvés után, hanem azt megelőzően törekedjenek előrevivő állásfoglalásokat kialakítani. A kívülálló kritikus pozíciója tehát nem tartható. De éppoly kevéssé elfogadható, hogy a mozgalmi tisztségviselő az intézmény vezetőjének valamiféle famu- lusává váljék, aki ez utóbbi úgymond a zsebében tart, akarata végrehajtójaként kezel. Még emlékezetünkben élhet annak a szövetkezeti párttitkárnak a típusa, akit az elnök „az én párt- titkárom”-ként emleget, s aki abban látta fő feladatát, hogy a pártszervezet politikai tekintélyét felhasználva a külső szerveknél vagy a tagoknál különféle kisebb-nagyobb dolgokban elérje az elnök akaratának érvényesülését. Szerencsére ez a gyakorlat is lényegében a múlté már, de ameddig és ahol élt, addig és ott a helyi pártvezetés csak ár- i nyékként létezett, valódi funkcióját nem tölthette be. Együtt sírni, együtt nevetni... E tapasztalatok szerint az a politikai vezető értelmezi helyesen a feladatát, aki együtt sír, együtt nevet a szakvezetéssel, vagyis felelősséget érez és vállal a munka fő irányának meghatározásáért, s miközben óvakodik a szakkérdésekben, a részkérdésekben a döntések átvállalásától, folyamatosan figyelemmel kíséri, hogy ezek tartalmukban megfelelnek-e a párt politikájának, határozatainak. Az a politikai testület látja el helyesen a szerepkörét, amely erkölcsi támogatást nyújt a kezdeményező vezetőnek és maga is kezdeményez, buzdít a kockázatvállalásra, de óv a felelőtlen, át nem gondolt lépésektől. Kiáll a vezető mellett, ha az rendet, fegyelmet akar tartani, ugyanakkor készteti a vezetőt beosztottai, a dolgozókollektíva véleményének figyelembevételére. Felfelé és lefelé képviseli a szakvezetés helyes intézkedéseit, politikai tekintélyét latba vetve segíti valóra válásukat, de idejében szót emel az elveinket, az emberek igazságérzetét sértő lépések ellen, s ha kell, ebben vállalja a vitát, az ütközést is. A döntéseknél a szakmai, műszaki, közgazdasági szempontok mellé felsorakoztatja a szociális, politikai összefüggéseket is, közreműködve abban, hogy a szakmai szemszögből nézve indokolt elhatározásoknak x lehetőleg ne legyenek kedvezőtlen politikai vagy szociális mellékhatásaik. Egészében véve: egyetértésre igyekszik jutni, de nem minden áron; törekszik elejét venni a konfliktusoknak, de nem azon az útori, hogy mindenképpen lekerekítse a szögleteket, szőnyeg alá söpörje az előbb-utóbb mindenképpen megoldandó problémákat. Számos jól működő vállalat, intézmény szövetkezet példája igazolja, hogy ezek az elvek nemcsak afféle jókívánságok, hanem az életbe átültethetők, ténylegesen érvényesíthetők. Hiszen végeredményben ezt igényli, erre ösztönöz mind a társadalmi érdek, mind pedig a jól értelmezett, helyesen felfogott csoport- és egyéni érdek is. Gyenes László f
