Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-28 / 125. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. május 28., szombat Pénz híján nem megy... Látogatóban Visonta új művelődési otthonában Elnézést kell kérnem az illetékesektől, de csak minősítenem kell — ők még nem tették meg! — a község április negyedikére átadott új kulturális központját. Nem tehetek másként, hiszen valahogy meg kell neveznem ezt az épületet, amelynek annyira örülnek a faluban, amelyet olyan büszkén emlegetnek, amelyre minden látogató figyelmét felhívják. Régi óhaj Ecsegi Béla, társadalmi tanácselnök, amikor a korábbi, a nem éppen szívderítő állapotokról beszél, akaratlanul is magyarázza a jelenlegi elégedettséget. — 1974 óta nem volt otthona a művelődésnek. A régi épület életveszélyessé vált, ezért nem használhattuk. így aztán nagy létszámú közönséget vonzó, komolyabb rendezvényről szó sem lehetett. Bántott ez valaA helyiségek még üresek... (Fotó: Szabó Sándor) mennyiünket, hiszen az emberek igénylik ezeket a programokat. Sürgették is a határozott intézkedéseket. Megértettük jogos óhajukat, de a pénzhiány megkötötte a kezünket. Indokoltan méltatlankodtak amiatt is, hogy hely híján mozielőadásokat sem tarthattunk, méghozzá kilenc esztendeig. Azt hiszem, ezt a tényt felesleges kommentálni. Összefogás révén A vezetők vették az S. O. S.-jeleket, s mihelyt módjuk adódott rá, orvosolták is a bajokat. A gyógyírt az összefogásban rejlő erőben találták meg. Erre utal Ambrus József- né vb-titkárhelyettes: — Jó érzés arról szólni, hogy végül is nem maradtunk magunkra, a környékbeli üzemek ugyanis igazolták mecénási hangoltságu- kat. Gondoltak itt élő dolgozóik ismeretgyarapítására, s nem húzódoztak a támogatástól. A Mátraalji Szénbányák Vállalat, a Gagarin Hőerőmű 300—300, a Reménység Mezőgazdasági Termelőszövetkezet 500 ezer forintot adott. Segített a Heves megyei Moziüzemi Vállalat, a megyei tanács és a járási hivatal, méghozzá 500, 800, illetve 500 ezer forinttal. A többit mi teremtettük elő, azaz összejött az a 4,5 millió, ami a felújításhoz, illetve a bővítéshez kellett. A hajdani alapterület a posta helyiségeivel növekedett. Az avatás — s ezt túlzás nélkül állítom — valóságos örömünnep volt. Gondok — közelről Arra kérnek, hogy nézzek szét. Kísérőm Nádudvari Irma, - a szerény méretű könyvtár vezetője, aki népművelési ügyvezetőként Aki szívén viseli az intézmény sorsát... ideiglenes „gazdája” a háznak. A homlokzat nem különösképp megnyerő, de a belső tér szemet gyönyör- ködtetőbb. A mozi viszonylag tágas, a berendezés elfogadható. A világos folyosó napfényben fürdik. Benyitunk a szobákba, ezek bár kissé nedvesek, mégis szépek. Az azonban meglepő, hogy bútornak sehol sincs nyoma. A nyitás óta majd két hónap telt el, s még mindig nem költöztek volna be? Kérdésemre hamar választ kapok: — Ennyire futotta a költségvetésből. Székeket, asztalokat, fotelokat nincs miből venni. Talán majd később, persze ez még bizonytalan. Más szóval, ha jönnek a látogatók, akkor álldogálhatnak. Aztán arra is fény derül, hogy tolongásról szó sincs, az érdeklődőket ugyanis a A 150 személyes moziterem több célt szolgál legtöbbször zárt ajtók fogadják. — A működtetés ugyanis pillanatnyilag még vágyálom. Mindeddig semmilyen kategóriában nem soroltak be minket. Hiányzanak a fenntartási költségek, nincs miből fizetni se a népművelőt, se a takarítót. így aztán kínálattal se jelentkezhetünk. Valamit azért tettünk. Pesti színészek adtak műsort avatáskor, megrendeztük a szülők-nevelők találkozóját, szeptemberre a gyerekeknek kötöttünk le egy előadást, de hogy miből finanszírozzuk, azt még nem tudjuk, így aztán csak filmvetítések vannak. Eleinte jöttek a falubeliek, ám a lelkesedés megcsappant, mert a moziüzemi vállalat „jóvoltából” ebben a hónapban már olyan műveket kínálunk, amelyeket Gyöngyösön és a környéken már rég bemutattak. Nem is beszélve A pogány madonnáról, amelyet nem is olyan régen a tévében is láthattak a nézők. Gyors intézkedést! A járási hivatalnál Bara- nyi Imréné közművelődési felügyelőtől kértünk tájékoztatást, tolmácsolva a helyi panaszlistát. — Bízunk abban, hogy a megyei művelődésügyi osztály gyorsan megoldja a „ház” minősítését, s reméljük, hogy a pénzügyi nehézségek is hamar felszámolhatók. Távlatilag az lenne jó, ha az intézményt összevonnák a bibliotékával — ez persze csak a mi véleményünk — s klubkönyvtárként funkcionálna. Egyelőre Nádudvari kolléganő ellátja a teendőket. Mindez megnyugtatónak tűnik, ám a visontaiak érthetően türelmetlenek, s egyetértenek velük azok is, akik csatlakoztak az összefogáshoz, akik százezreket adtak a kivitelezéshez, a jogos óhajok teljesüléséhez, ök arra számítanak — nem is alaptalanul —, hogy a leendő népművelő — akár helybeli pedagógus, akár máshonnan érkező szakember — gondoskodik a dolgozók művelődéséről, méghozzá korhoz, képzettséghez méretezve az ajánlatot. Ez azonban pénz híján nem megy! Ügy hisszük, a 4,5 milliós áldozatvállalás után ez már kisebb gond. Egy biztos: az illetékeseknek cselekedniük kell, mert az avatás óta két hónap telt el, ám a zárt ajtók mögött még mindig csend honol... Pécsi István Közművelődés ' Kisnánán Előrelépés és gondok (Tudósítónktól) A legjelentősebb változás a kisnánai közművelődésben az utóbbi időben az volt, amikor összevonták a könyvtárat és a művelődési otthonként működő klubkönyvtárat, ß 1982. január 1-től Jobbik Lászlóné pedagógus lett az intézmény vezetője. Az adottságok azonban alig javultak: a bibliotéka zsúfolt, nem lehet helyben olvasni, a klubkönj'vtár felszerelése szegényes. A tanácsi költségvetésből csak a minimális fenntartási ősz- szeg kerül ki, klubok, szakkörök indítására már nincs pénz. Mindössze a színjátszó csoport vezetőjét fizetik, s ő is mindössze kétszáz (!) forintot kap munkájáért. Az intézmény az elmúlt évben jó néhány területen előrelépett. Jó kapcsolatot alakított ki a KISZ-szel, az általános iskolával, a napközi otthonos óvodával, valamint az öregek napközi otthonával. További együttműködési lehetőség kínálkozik a termelőszövetkezet bri- gáájaival és néhány környező nagyüzemmel, ahol sok kisnánai dolgozik. Ez év elején újjáalakították a társadalmi vezetőséget, de az is jelzi, hogy nagyobb figyelem kíséri a művelődést, hogy a párt és a tanács rendszeresen napirendjére tűzi a gondjait. A községi könyvtár ötezer kötettel rendelkezik, s rendezett; a katalógus már jó eligazítóul szolgál. Az olvasók számával egyelőre nem lehetünk elégedettek. Viszont több rendezvény mutatja, hogy megélénkült az élet: a kicsinyek számára programokat rendeztek, egészség- ügyi előadásokat szerveztek, a különböző ünnepségekre színvonalas műsorokat biztosítottak. Baranyi Imre s z £ G f mm U A képtár vezetője mindenkit végigkérdezgetett: ki tette oda. Nem akadt gazdája. Persze, tudakolni sem kellett volna a dolgot, nem volt sok értelme: mi sem látszott egyszerűbbnek, mint fogni, levenni a képkeretről és a szemétládába hajítani. De úgy vaft már az életben, hogy az ilyen magától értetődő dolgok sokszor nem is olyan egyértelműen azok. Mert hát ugye, csak egyszerűen fogni egy élő, pompájának teljében levő virágszálat és a szemétbe vágni — ezt nem szokás. Bevinni az irodába, ez eltulajdonításnak hatott volna. Meg abban, hogy ott díszelgett a keret sarkában, volt valami szertartásszerű, ha úgy tetszik: mágikus. Az ember tízszer is visszahúzza a kezét, míg odanyúl, hogy eltávolítsa.- A képtár vezetője nem is bántotta, de az embereinek meghagyta: szedjék le a keretről. Csakhogy ez az utasítás nem szólt senkihez konkrétan, így se a teremőr, se a tudományos munkatárs, se a takarítónő nem vette magára. És amikor a vezető másnap is arra járt, s még mindig ott látta a virágot, már ő sem szólt. A szegfű ott vöröslött az öregasszony portréjának a keretéhez erősítve, ezzel valahogy kiemelte azt az alkotást a tárlat mintegy kétszáz képe közül, s valami izgató titokkal véve körül a szelíd szürke szemű, ráncos arcot. ★ Erről a kiállításiról — a művész retrospektív tárlatáról — kritikát kellett írnom. A virágszál engem is megtorpanásra késztetett a kép előtt, megzavarta, más irányba terelte gondolataimat. Persze, én először a képtár vezetőjénél érdeklődtem, hogyan került ide az a szegfű és van-e valami szerelje, de tőle csak annyit tudtam meg, hogy nem akadt gazdája és eltávolítani se volt kinek. Megnéztem a portré dátumát: 1946. Mivel a modell a képen úgy hetvenegynéhány évesnek látszik, csaknem biztosra vehető. hogy már nem él. Valaki felismerte egy kedves valakijét és az emlékének adózott a szál szegfűvel? Mondom, zavart, zavart a dolog, nem hagyott a kiállítás lényggi kérdéseire koncentrálni, egyre vissza-visz- szatértem a portréhoz, valami meghatódottsággal vegyes tisztelettel méregettem: valaki, aki valakit a késői hála lerovására késztetett. S ahelyett, hogy cikkem megállapításait-mondafait szövögettem volna, ennek a különös összefüggésnek a nyitjára szerettem volna fényt deríteni. A művészt is megkérdeztem, hogy kicsoda a modell, de ő azt felelte fogalma sincs róla. Főiskoláskori képe, az egyetlen, amit abból az időből kiállított, mert jellemzőnek találja. A néni egyike volt. a sok modellnek, akiket akkor a hallgatók festegettek. Honnan került, ki hozta? — ki tudná azt már megmondani? Így aztán semmi támpontom nem volt és én mindenféle történeteket találgattam ki. Elképzeltem például, hogy X eljött megnézni a kiállításit. Tekintélyes ember, már nem is igen gondol rá, hogy negyedfél évtizeddel ezelőtt — nehéz, háború utáni idők! — az anyjának baromi erőfeszítéseibe került, hogy ő megtehesse az első lépéseit az életben. Egyszer csak odapillant az egyik képre: és meghökken a látványtól. Vajon valóban, ő volna az? Igen, igen, semmi kétség: az anyja! De hát neki bizony nem volt róla tudomása, hogy akkor modellt ült. Bár emlékszik: egy időben el-eltűnögetett néhány órára, és ilyenkor mindig kilábaltak a' nehéz anyagi helyzetükből... Emlékezés. Az elkésett hála lelkiis- meret-fúrdalása. Virág a képkeretre. Igen ám, de miért volt nála ez a szál szegfű? Épp születésnapra készült, a kezében szorongatott egy csokrot és kivett belőle egy szálat? Vagy még egyszer eljött és akkor hozta a virágot? Persze: lehetségesek más magyarázatok is. Például: valaki felismerte a rég elhalt kedves szomszéd nénit. Vagy egészen racionális megoldás: a megnyitó napján a jubiláló művésznek hozott egyik csokorból esett ki ez a szál. Valaki észrevette a parketten, felvette és odatűzte az első, keze ügyébe eső kép keretére. Bevallom, ez a megoldás látszott a leghihetőbbnek, de az érzelmi énem élénken tiltakozott ellene. Valahogy biztosnak vettem, hogy a szegfű és a modell eredetije között oksági ' összefüggés van és nem tudtam elutasítani magamtól azt az egész lényemet jóleső izgalommal eltöltő titkot sem, amely a portrét és a virágot körüllengte. Cikkem megírása közben el kellett tekintenem ennek a képnek az ismertetésétől ; féltem, hogy nem tudnám objektiven megítélni. Az a kiállítás akkor csak néhány napig volt nyitva, tovább kellett vinni. Történetesen ott voltam a bontásnál is. Mikor erre a képre került a sor, a képtár vezetője kérdőn nézett rám: mi legyen a még teljesen friss virággal? v — Add nekem! — Jó. Vidd! — és még örült is, hogy nem kell neki levennie a keretről. Amikor otthon kis, keskeny szájú vázába tettem, egy fél szem aszpirint is pottyantottam a vízbe. Igya szegfű még sokáig nem hervadt el. És amíg eleven yolt — ébren tartotta a dolgozószobámban annak az egykori, titokzatos modellnek a szellemét is. Bállá László Elültetjük a cserjéket Végre! Meghozták a földkupacokat. A lakótelepet átszelő patak friss, fűzőid partjá mellett már kiáltó- an bántó volt a toronyházak körüli ikopárság. De lám, most már nem vagyunk mostohagyerekek, nekünk is lesz parkunk, zöld cserjénk, virágok díszelegnek majd körülöttünk. Délutánonként, langyos estéken az emberek kihajoltak az erkélyekről, és beszívták a kupacba rakott föld jóleső illatát. Aztán teltek a napok... és hem történt semmi Majd egyszer, amikor munkából hazatértek a lakók, a liftre várva felfigyeltek az ajtóra kifüggesztett fehér lapra: Kedves lakótársak, szombaton társadalmi munkát szervezünk. Eljött |a szombat, a rokonszenves, fátal házfelügyelő kihordta az ásót, lapátot, ge- reblyét a kapu elé... és a szárszámok közül sok, alkonyaikor is gazdátlanul hevert ott. Mi tagadás: a két-három kapható ember \nem sokra jutott a földhányások leterítésében. Igen ám, csakhogy a szomszédos zöld toronyházban a jövő szombatra szervezték a társadalmi munkát. Kora délelőtt tizen-húszan, később negyvenen is túrták-egyengették a földet, a gyerekek ott lóbat- lankodtak a szülők körül, \s láthatóan élvezték a dolgot. A sárga házban lakók Iki-kinéztek az ablakon, a férfiak, akik sörért szaladtak le a boltba, szakértő szemmel mustrálták a munkát. Hogy ki volt az első, aki becsöngetett a házfelügyelőékhez, nem ■ tudni. Tény,hogy fél órán belül az összes lapát lenn volt, s röpke idő elteltével már mindegyiknek akadt gazdája. , Olyannyira, hogy mire mi levonultunk a nyolcadikról, már csak tétlenül álldogáltunk a jókedvű munkálkodó mellett. Nincs szerszám, nincs szerszám. Határozottan rosszul esett. Hiszen mi most kimaradtunk valami jóból, valami közösből. Lógó orral kullogtunk föl, s nyugtatgattuk magunkat, persze mi még „újak” vagyunk, nincs fél éve, hogy költöztünk. Aztán egyszercsak csöngettek. Valahonnan a raktár mélyéről kerítettek ásót, gereblyét. Leginkább egy haditámadásra induló csapatra vallott, ahogy felfegyverkezve lerohantunk, öt percen belül lelkesen túrtuk a földet, nem telt bele sok idő, összebarátkoztunk egy házaspárral az ötödikről. A munka pedig szépen haladt. Igazán versenyre kelhettünk a zöldházbeliekkel. Esteledett, mire a porhanyóé, tápdús földdel végeztünk. Az asszonyok még nem indultak, néhány jó vacsorareceptet feltétlenül el kellett mondani, a férfiak jókedvükben egy.egy vaskosabb megjegyzést is megengedtek maguknak. Befogadtattunk. A jövő héten ültetjük a cserjéket. M. M.
