Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-28 / 125. szám
rwtíur rimm zmmc, mmm muu »ő mmxm ULlEmiAS s 8Y0WÄS 9 íM&kwmtAKU to mmimm p SS&iSSHS ■<■ SsissKPPPPjw Mesevilág elevenedett meg Ambrus Éva, Rónaszegi Miklós, Rigó Béla, Lázár Ervin, Csukás István „óráin”, amelyeket raesélésből, könyvillusztrálásból, diafllmtervezésből, versfaragásból „tartottak” a gyöngyösi Kócsag úti iskolában. Képeink csak ízelítőt adnak e percek élményeiből (Kóbldl Imre képriportja) I A/tvC” ét 6% Keresem Meseország térképén, de ott sem találom, csak emlékeimben; gyermekkoromat idézve, ott lelem meg Bergengóciát. Azt viszont egyáltalán nem tudom, hogy Hencida és Boncida, ez az ikerváros, vajh’ Bergengócia fővárosa-e, avagy a folklórból nyelvi leleménnyel átemelt volt és soha nenj volt emberi települések játékos neve? De végtére mondandómhoz ez nem is érdekes, inkább fogalmi lényege a fontos, jelesen: aki Hencidától Boncldáig járt, az megjárt mindent, amit csak megjárni lehet. Aki meg még Bergengóciában .is volt. hát az még ott is járt, ahol nem is tehet. S ha hiszik, ha nem, igen sokan megfordultak Bergengóciában is. azokról nem is szólva és számolva, mennyien jártak ama bizonyos Hencidától Boncidáig. Mégpediglen állami pénzen. tapasztalatcsere címén. Úgy bizony: nem mesebeli forintokért és még kevésbé mesepuha, de hogy inkább nagyon kemény valutáért. Az erről való lajstrom kiadná talán Meseország egész lakosságának létszámát, meg még eggyel is többet. Merthogy én is voltam tapasztalatcserén. Most ugye azt hiszik, hogy a megtért bűnös, a rablóból lett pandúrmúltat illetően, a tisztes vezeklés okán keményen fellép a tapasztalatcsere orvén és címén végrehajtott kéjutazások ellen. Az egykori élvhajhász fickóból vad puritánná lettként skarlát betűkkel írom fel: ne tovább! Nos, nincs mit megtérnem és nincs mi ellen végletesen fellépnem. A tapasztalatcserét, az emberek megszerzett tapasztalatainak olyan cseréjét, melyben mind a két fél jól jár — fontosnak és hasznosnak tartom. Sőt: nélkülözhetetlennek. A tapasztalatok cseréje nélkül sem ugyanaz a generáció, sem az egymást váltó, vagy együtt élő. — nem tudna megélni. Képtelenség mindent és mindig újra feltalálni a magatartási normáktól, a társadalom építésén keresztül a tudomány, a technika, a termelés mindmegany- nyi ma már evidenciájáig. Csak mindennek van határa, formája. Még Bergengóciának is. A két termelőszövetkezet határát majdhogynem csak egy mezsgye választja el. A mezei veréb egyik pillanatban itt csipegeti fel az elhullajtott szemeket, a másikban meg odaát, a másik község földjén. A két üzemet jószerint csak egy tűzfal választja el egymástól, de azt sem lehet tudni sokszor, hogy melyik üzem műhelyéből szűrődik is ki a munka zaja. Az egyik termelőszövekezetben igen jó a tejtermelés, a másikban éppenhogy ezzel van a gond. viszont a gabonatermesztésben talán csak az ország másik részében, meg egy-két külhoni gazdaságban lelni a párjára. Az egyik gyár, a két „szomszédvár” közül, a számítógépes rendszer kiépítésében jár az élen. a másik pedig kitűnő licencet szerezve, saját erőből továbbfejlesztve azt, a' termékcsomagolásban az igencsak irigylésre méltó. Hozzáfogható talán csak az ország ama bizonyos másik végében lévő új üzem lehet. meg hát természetesen jó néhány nyugati gyár. ahol a csomagolástechnika együtt született a termékkel. Mindezek után mi sem nyilvánvalóbb. hogy az egyik termelőszövetkezetnek éppenúgy hasznos lenne átvenni a jó. a gyümölcsöző tapasztalatokat, mint ama másiknak az előbbitől, és miként a két üzemnek, is egymástól. Mi sem természetesebb — volt? — nálunk. hogy a tapasztalatok oly szükséges cseréjének felismerésekor a szövetkezeti vezetők, vagy gyári szakemberek elutaztak Ber- gengóciába is akár, de mindenesetre az országhatárokon túlra, hogy a munkához új eljárásokat, lehetőségeket, módszereket, sőt. új — más termék előállításának okságát is felderítvén, mindezeket kincsként hazahozván, fellendítsék a szövetkezet, vagy a gyár életét. Nem kell gúnyolódni, az esetek nagy többségében ezek a tapasz- talatcsere-utak valóban jó, hasznos és még használhatónak is mondható tapasztalatokat szolgáltak a kisebb, vagy a nagyobb közösség számára. És az esetek ugyancsak nem elhanyagolható részében a hasznos út még csak nem is társult valamiféle vidám dínom- dánommal, pedig ugye. ki sajnálná és miért sajnálná bárki is, ha nagy a haszon. Jómagam, ismervén kis hazám óriási valutatartalékait, nem zárkóznám el ma sem, sőt holnap sem az olyféle nemzetközi tapasztalatcseréktől, amelyeknek nyomán a dehogy is óriási valutakészletümk minden egyes piculájáért tízszer annyit tudnánk később beszerezni. Világot látni különben is nemcsak izgalmas és élményt nyújtó dolog, de a világot meglátni azt is jelenti, fel tudjuk mérni, hogy benne hol a helyünk. Középen-e, elején-e, avagy éppenhogy a sor végén? Lassan talán mo6t már kiviláglik, hogy a felesleges — nem értelmetlen: felesleges! — utazgatások ellen tűnődöm, amelyeknek révén messzi tájakról hozzuk, cipeljük azokat a tapasztalatokat, amelyeket pedig a mezsgye szélén ama kis veréb is meg tudná súgni nekünk: hogyan is, mint is? Az olyan utazgatást nem kedvelem, amely oly. messzire tekint a világba, csakhogy világot látó lett légyen, hogy azt meg nem látja, ami a viliágnak pedig ugyancsak egy darabja: a saját környezetét. A szomszédját. Azt az utazgatást ellenzem igencsak, amely már egy eleve hibás szemléletből táplálkozik, miszerint mindaz, ami határainkon túl van. az csak jó lehet, azt csak érdemes, sőt csak azt érdemes megszerezni a magunk számára értékes és érdekes tapasztalatként. Következésképpen, ami határainkon — megyehatárokról már nem is merek szólni! — belül van, hát az ugyan lehet tiszteletreméltó, de érte menni, azt eltanulni, alkalmazni, az ottani tapasztalatokat átvenni, dőre és értelmetlen dolog lenne. És higgyék el. nem is az a bizonyos útiköltség, meg napidíj számomra a legnagyobb pazarlás. Tekintse ezt annak a pénzügyek, valutaügyek szakembere. A saját tudásunk, munkánk sikereinek, eredményeinek a szomszédból, az utca másik oldaláról történő lebecsülése az. ami a felettébb bosz- szantó. Az, hogy újra és újra azt akarják egyesek, vagy többesek bebizonyítani, miszerint valóban senki sem lehet, s ha lehet, akkor sem érdemes prófétának lennie saját hazájában. A példa egyáltalán nem erőltetett: két szomszédos termelőszövetkezet gabonatermése tonnákban különbözik egymástól. De ne adj i§ten, hogy az elnök, vagy a főmezőgazdász átmenjen a szomszéd faluba és megkérdezze, hogyan csináljátok, komám? Azt nem. Elutazni az ország másik részébe, avagy éppen Európa egy másik részébe — ha teheti, miért is ne tenné — megtudni azt, amit ott éppen a szomszédtól tanultak el, mondjuk fél évtizede, — azt igen. Most valami bölcs szentenciát, valami okos summázatot kellene e gondolatsor végére biggyeszteni, ám úgy érzem, ez teljesen felesleges. Bergengóciában, a mesék országában szükség van az okos kis tanulság levonására, már csak a gyermekek miatt is. De hát nem Bergengóciában élünk és remélhetőleg már nem vagyunk gyerekek. Egy felnőtt ország felnőttjei lettünk. ... és semmi mese!
