Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-21 / 119. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1»83. május 21., siómba. Az ünnepi könyvhét újdonságaiból Ebben az évben ötvennegyedik alkalommal rendezik meg az ünnepi könyvhetet. A könyv ma már életünk hétköznapi tárgya, nap mint nap találkozunk vele az utcám, a pályaudvaron, az újságárusnál, a munkahelyen, mégis van az évnek egy hete, amikor társadalmi esemény. A könyv egy hétre kivonul az utcára, a könyvsátrakba, találkozhatunk a művek alkotóival. Könyvkiadóink — különösen azok, melyek az élő magyar irodalom újdonságaival örvendeztetnek meg bennünket — határozott programmal készülnek erre az eseményre. Ez évben 103 mű jelenik meg, közel 2,5 millió példányban. A művek több mint egyharmada mai, élő magyar alkotóké, de szép számmal találkozhatunk magyar klasszikusok új kiadásaival is, valamint a kortársi világirodalom alkotásaival. Szembetűnő, hogy viszonylagosan mily sok a történelmi munka, tanulmány, esszé, visszaemlékezés. A magyar múlt messzi századai épp úgy a közérdeklődés homlokterébe kerültek az utóbbi időben, miként az utóbbi fél századé. A hagyomány mint jelent tápláló erő nem maradt a tudós kutatók szűk körében, a társadalmi nyilvánosság előtt is egyre növekvő helyet kapott. Az ünnepi könyvhét újdonságainak listáján is jelentkezik ez a tendencia. A magyar középkorról s ezen belül az Árpád-korról két tanulmánykötet is megjelenik. A Szépirodalmi Kiadó az Árpád-kori legendák és intelmek című gyűjteménye tulajdonképpen szövegközlés. Azoknak a nyelvi és történelmi emlékeknek a gyűjteménye, melyeknek döntő többsége magyarul eddig egyáltalán nem, vagy alig volt hozzáférhető. Szentpétery Imre forráskutatásait Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke című többkötetes művében közölte — latinul. Most ez az ízléses kötet szöveghű fordításokban teszi közkinccsé azokat a javarészt vallásos tárgyúnak minősíthető szövegeket, amelyek írásbeliségünk fejlődésének, államiságunk létrejöttének fontos dokumentumai. A legendák, intelmek a középkor sajátos irodalmi műfajai, céljuk a tanítás, példaadás; erkölcsi, s sok esetben politikai végrendeletek is, amelyeknek késői példája Kölcsey Parainesise. Szent István legendái őrizték meg számunkra az államalapító alakját s tetteit, intelmei Imre herceghez pedig hitvallását nemcsak egy etikus magatartás vállalására, de a kormányzás mikéntjére s az országalkotó elvek megtartására is. A legendák, intelmek szerzőitől mi sem áll távolabb, mint az, hogy az utókor számára történelmi forrást alkossanak. Nevük mégis az lett. s olvastukkor — mégha oly messziről is szólnak hozzánk — gazdagabbá leszünk. A Szépirodalmi Kiadó új sorozatot indít az ez évi ünnepi könyvhéten Magyar Ritkaságok címmel. A sorozat első két kötete: Gyöngyösi Gergely Arcok a magyar középkorból és Pécsváradi Gábor Jeruzsálemi utazás című művei. A sorozat címe magában foglalja célkitűzését is: olyan műveket kíván a szélesebb olvasóközönséggel megismertetni, amelyek jószerivel még a szakemberek előtt is alig ismertek, jó részük a középkor tudományos nyelvén, latinul íródott, vagy méltatlanul elfeledett. Egy-két kivétellel talán nem kiemelkedő művek, mégis történelmi tudatunk, tudományosságunk szerves részei, a magyar művelődéstörténet, irodalom, történettudomány kiegészítő pillérei. Gyöngyösi Gergely művei jóformán teljesen ismeretlenek s feltáratlanok. Műveinek, összeszedett írásainak jelentőségét az adja, hogy humanista történetírásunk szépirodalmi igényű alkotása. A középkorban alapított különféle szerzetesrendek közül csupán egy, a pálosrendi magyar. Gyöngyösi maga is pálosrendi szerzetes volt: kiemelkedő tehetségű történész és szépíró. Lengyel Gábor: Vasutas A magyar fotóriporterek legrangosabb versenye, a „Sajtófotó”-pályázat kiemelkedő képeiből válogattunk. A reprodukciókat Kőhidi Imre készítette. Németh Ferenc: Fejesgól Korniss Péter: Tis A pályázat legjobbjai Nem íróvá avatás ez, hiszen bonyolult folyamat, míg igazán irodalmi értékű műveket hoz valaki létre. Mégis örömmel köszönjük a Heves megyei irodalmi pályázat első helyezettjeinek munkáit, azzal a reménnyel, hogy nevükkel fogunk még találkozni. Mint ismeretes több szervezet és intézmény összefogásával valósulhatott meg ez a szinte példa nélkül álló kezdeményezés, a tájegység pályakezdő alkotóinak „seregszemléje”. Több haszna is lehet: ismertté teheti a legjobbak nevét, s támogatást kaphatnak azok a tehetséges fiatalok, akiknek művei még nem érték el — de minden bizonnyal elérik — a közölhetőség szintjét. Ennek érdekében irodalombarát kör létrehozását szorgalmazzák a meghirdető szervek, hogy biztosítsák a továbbfejlődés lehetőségét. Most, hogy közzétesszük Szokolay Zoltán és Káló Béla egy-egy művét, tisztelettel adózunk a közben autóbaleset következtében meghalt Fábián Zoltánnak, a Magyar Írók Szövetsége titkárának emléke előtt, aki a zsűri elnöke volt. Szokolay Zoltán: r* •• rr Függő lépés Gyanútlan voltam én is egykoron, s a botra tűzve tikkadó ruhák nem árulták el: itt az alkalom a keskeny résen élve szökni át; s ha olvastam a belpolitikát, konvenclózus sóhajok helyett csak jószerencsém áldottam, kivált ha leáztattam néhány bélyeget. Egy váratlanul érkező levél arról szól majd, hogy címzettje nem él. Mecénásom, nemlétező rokon, naponta vártam telefonodat, lestem kihalt kis állomásokon, hogy hátha meghoz téged egy vonat; nem gyűjtöttem hazátlan lányokat, fakérgeken sem ejtettem sebet, lakásom sincs, sötét árkád alatt lelek magamnak titkos fekhelyet. Egy rőt pecséttel ellátott levél arról szól majd, hogy címzettje nem él. Reflektor pásztáz kócos bokrokon, szájukban hordják böllérek a kést, az alvadt vér a biztos oltalom, s a nyakamba akasztott hirdetést megbámulták, mint minden szenvedést, de értem senki sem jelentkezett, így hát a boldogító büntetést halasztanom tovább már nem lehet. Egy jogcím nélkül felbontott levél arról szól majd, hogy címzettje nem él. Káló Béla: * Nagyapám története Voltaképpen nagyon egyszerű történet a nagyapámé, noha rövid élete semmiféle példával nem szolgálhat számunkra. Nevünket az Üj Idők Lexikona és egy református énekeskönyv őrzi, egyik ősünk — valamely szlovákok lakta község prédikátora — írta a kálvinisták harmincharmadik zsoltára dallamára: „Hogy reménységünket / El ne veszítsük: / A kegyes életben, / Igaz szeretetben /Egymást építsük.” Már ezekben a sorokban is van valami lenge szomorúság, hiszen olyan igazságokat tartalmaz, melyben a mi családunk már nem tudott hinni. Nagyapámat akaratgyenge embernek ismerte mindenki. — Örököltem egy dzsentri apát, egy százkötetes Jókait és egy illúziót — mondogatta tiszta pillanataiban. Pedig gazdagnak született. Apja Szabolcs vármegye legtehetősebb emberei közé tartozott, lovakkal, hintóval és cselédlányokkal, a jus primae noctis jogával. Életük alapja a feudum, mely alig tíz év alatt elúszott. Nagyapám alig tud leérettségizni, elhelyezkedni még nehezebben. Megnősül, felesége egy pesti zsidó orvos lánya, gyönyörű fekete asz- szony, jelentéktelen járáshibával. Apját magához veszi, és családostól leköltözik egy alföldi községbe, ahol jegyzői álláshoz jut. Hamarosan elkezdődnek állandóvá váló dührohamai, esténként rendesen a tizenöt gyerekes kocsmáros vendége. Házassága harmadik évében — mikor fia is születik — már képtelen ellátni hivatali teendőit. Apósa támogatásából élnek, bár az ebédnél szolgálólány terít, s az étkek után hegyaljai borok kerülnek az asztalra karcsú, barna üvegekben. Nagyapám egyetlen szórakozása az italon kívül ekkoriban gazdasági könyvek olvasgatása. Vágy egy már elérhetetlen életmód iránt. Nagyapám — aki egészen másfajta élet- körülményekbe született bele — nehezen viselte el férjét és apósát, fiával hamarosan visszaköltözött Pestre. A két férfi közös életéről nagyapám naplót vezetett. (Halála előtti utolsó tevékenysége is a naplóírás maradt.) „Pokolian nyomasztóak és szinte kibírhatatlanok voltak azok az évek. Mai eszemmel és megrokkant egészségemmel már nem tudom sajnálni akkori önmagamat. Apámmal mindenféle üzletekbe fogtunk. de egyikünknek sem volt egy szikra érzéke a vállalkozásokhoz. Egyetlen hitelezőnk egy helybeli földbirtokos, talán együttérzésből, vagy szánalomból — kisebb-nagy óbb pénzösszegeket juttatott el hozzánk. Ilyenkor aztán apám kocsit fogadott, és felutazott Pestien re mulatni. Nevetséges és kétségbeejtő, ahogyan gondosan megborotválkozott, és régi, kopottas frakkja alá keményített fehér mellényt vett fel, amely csak mellét födte, hátul madzaggal kellett összekötni, a kézelőket pedig a kabátujjhoz rögzíteni. Nem szólhattam neki, s kedvem se maradt hozzá. Bevetettem magam az Antal-féle kocsmába, ahol biztos támpontot nyújtottak jó embereim, akik egy-egy nagyfröccsért készségesen végighallgattak, és alkalomadtán hazatámogattak a fütetlen lakásba. Nagyon hiányzott a feleségem, elképzelhetetlenül hiányzott a fiam, de nem volt energiám egyetlen lépést se tenni annak érdekében, hogy változtassanak az életemen. Ma, amikor orvosok vizsgálnak naponta, tudom, hogy akkori sorsom egyenes vonalban vezetett idáig.'* Dédnagyapám egy késő őszi napon ment el csendesen, s még harang se kon- dult érte. Nagyapám teljesen egyedül maradt. „Éreztem, hogy most apám halála után megváltozhat az életem. Nem akartam inni, és szívósan küzdöttem az ital ellen, mindenféle egyéb készítménnyel pótolva csillapíthatatlan folyadékigényemet. Irnoki állást vállaltam Pest közelében. Feleségemmel néhanapján levelet váltottunk, csöndesen szomorú leveleket, bár én úgy éreztem, még minden helyrehozható. Sajnálatos, hogy akkor nem találkoztunk, talán teljesen talpra állíthatott volna, később pedig a tragikus körülmények között szomorú randevúnk már fölösleges volt." Nagyapám tehát megpróbálta az életét újra kezdeni.
