Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-21 / 119. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. május 21., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Fiatal bolgár költőkről Hogy jobban megértsük egymást Beszélgetés Cseres Tiborral lapest—Tlszaeszlár Körülötte senki nem ma­radt, kivéve a helybeli pos­tamesternőt, egy vénkisasz- szonyt, aki rendszeresen föl­kereste, a napló tanúsága szerint kezében állandóan cigaretta égett, ujjai niko- tinosak, hangja rekedt, gesz­tusai kiábrándítóak. Jelen­léte mégiscsak pótolt vala­mit, nagyapám legalábbis hivatkozik erre. „Annus, a postamesternő gya­korta meglátogatott, legaláffb rendet csinált és kivasalta az ingeimet. Kénytelen voltam es­ténként összefeküdni vele, ez mindkettőnknek hiányzott. Alap­jában véve műveletlen és un­intelligens, bár magam se va­gyok sokkal különb.” „Ezekben az időkben gyak­ran álmodtam, álmaim rózsaszí­nűek és teljesen valószerűtle­nek voltak. Észrevettem, hogy ébren is gyakran elkalandozok, olyan helyzetekbe képzelem magam, amely teljességgel kü­lönbözött valós világomtól.” Nagyapám hamarosan visszatért az italhoz. Napló­jegyzetei szerint ezt egy bálnak köszönheti: „Váratlanul kaptam egy le­velet Debrecenből, ott élő uno­kaöcsém hívott meg egy bál­ra. Az öcskössel akkor már vagy tíz éve nem találkoztam, meghívását sem tudtam hová tenni, hiszen alig tartottuk a rokoni kapcsolatokat, ö egy jól menő gyár cégvezetője volt, és személyi titkárának akart szerződtetni. Nem vállaltam ter­mészetesen, hiszen ez olyan megalázó lett volna. (Csak se­gíteni akart? 1) Nos, ezen a mulatságon újra a pohárért nyúltam. A feljegyzések 1940-ből valók, az ország körül ekkor már teljes erővel tombol a háború. Nagyapám ekkor harminchat éves, alig közép­korú. Hátralevő öt évét pesti kórházakban tölti, gyógyke­zelését egy színésznő rokona fedezi. A kórházban sem tudott teljes absztinenciát vállalni, titokban bort és Másfél évszázada már, hogy a bolgárok május 24- én megünneplik a nemzeti írásbeliség és műveltség megalapozóinak, két kima­gasló korai alakjának, Ci- rillnek és Metódnak az em­lékére a bolgár kultúra nap­ját. Különösen a felszabadu­lást követően ez a nap ad alkalmat az egyetemes bol­gár tudomány, művészet, s ezen belül kiemelt helyen, az irodalom és költészet eredményeinek ünneplésére. Amikor a magyar írásbe­liség még csak kialakulóban volt, lassú elszakadásban a latin nyelvűségtől, addigra a bolgár irodalom már első aranykorát élte. A második aranykor is még a közép­korra, a XIII—XIV. század­ra esik; Veliko Tirnovo, az akkori főváros tündöklő év­tizedeire. A török elnyomás fél év­ezrede alatt a nemzeti ér­zést és öntudatot a népi énekek őrizték. Kevesen tudják Magyarországon, hogy a bolgárok törökellenes hő­si legendáinak — Králevi Márko és Bogdán vajda mellett — két magyar fő­szereplője is van; Jankula vajda — azaz Hunyadi Já­nos, valamint a csodálatos tettek sorozatát mívelő Szé­kely Gyerkőc személyében. Mirjana Baseva: „Neki ama tájon még helye nincs, hol ti eltűntetek mint könnyű árnyak” N. Zabolockij Nem érek én, sosem érhetek véget, a világot sorsára nem hagyom. Evolúciónk nekem örökéletet ajándékozott emberi jogon. konyakot hozatott a sze­mélyzettel, gyakran kiszö­kött estvéli kocsmázásokra, életének egyetlen szenve­délye az ital maradt. Nagy­anyámmal egyetlenegyszer találkozott. „Két hónapra elengedtek a kórházból, ilyen szabadságok alkalmával Rózsinál, színésznő unokanővéremnél kaptam szál­lást, aki többnyire Berlinben tartózkodott. A feleségemet és a fiamat szerettem volna föl­keresni, de úgy informáltak, hogy nekik akkoriban már nem volt ajánlatos nyíltan mutat­kozniuk. Akartam tenni értük valamit. Rózsi távollétében föl­ajánlottam, hogy költözzenek oda hozzá, elvégre egy német­barát színésznőnél senki nem keresheti őket. Erre nem ke­rült sor. A feleségemet és a fiamat deportálták.” Ez utóbbi feljegyzés csak így egyszerű kijelentő mon­datként szerepel a naplóban. Később mindketten megme­nekültek Németországból. Az a tény, hogy akart vala­mit értük tenni, az egyetlen motívum nagyapám életé­ben, mely arra utal, hogy lehetett pillanat, mikor le­győzhette volna tehetetlensé­gét. Állapota a felszabadulást követő években válságosra fordult. „Elmúltam negyvenéves, de többet mutatok. Erősen kopa­szodok, maradék hajam őszül, a kezem csak nagyon ritkán nem remeg. Családomról semmit nem tudok. Jó adag önzőségem is kevés volt ahhoz, hogy rend­behozzam sorsomat. Nem hi­szem, hogy sokáig élek. Mara­dék erőm arra elég, hogy íro­gassak ide a naplóba, hogy két-három pohár italt fölcsem- pésztessek a kórterembe. AZ orvosok szerint szervezetem — mely sohasem lehetett valami szívós — tökéletesen elhaszná­lódott. Negyvenéves koromra hetvenéves testben élek. Nem hibáztathatok ebben senkit. Ügy gondolom, lehet valami az eleve elrendelésben. Nyomo- rultságomban Istenhez folya­A továbbiakban nem ne­héz felfedezni a hasonlósá­got a „két pogány közt” őr­lődő magyar nemzet kuruc dalai és a bolgár hajdúi­én ekek között; utóbbiak ál­talában a bujdosó- és be­tyárdalok világához is kö­zel állnak. A bolgár költészet véres évszázadainak ősz. szegzése Nino Nikolovnak, a magyar költészet barátjának és értő tolmácsolójának né­hány sora; „Don Jüanok másutt zengtek / szerená­dot, / a Balkánon nem sír­tak csak / balladákat”. Feltétlenül meg kell em­lítenünk Petőfi és Botev, Radnóti és Nikola Vapoarov életútjának és költészetének hasonló motívumait. Georgi Dzsagarov híres Bulgária című verse, amelyben a „te­nyérnyi kis haza” iránti szeretetét fogalmazza meg — lehetetlen, hogy ne kelt­sen azonnal visszhangot a magyar verskedvelők köré­ben is. S nem véletlen, hogy egyik legnagyobb XX. szá­zadi költőnk, Nagy László milyen nagy tisztelettel és szeretettel foglalkozott a bolgár költészettel. Munkás­sága ékes bizonyíték arra, hogy a versfordítások egy­aránt szolgálják az adó és a befogadó nép kultúráját. A történelmi érzékenység, a közérzeti fűtöttség, a nem­zeti és eszmei elkötelezett­Pont Csendes csontjaim nem rakom borongó temetői nyírfák alá, vagyis kísérőim, a sok, gyásztól szomorgó, megspórolhatnak gyertyát s könnyet is. A jó öreg Charles R. Darwint cáfolva s Ádám üszkült bordáit, a rekedt modom olykor, bár nem hiszek igazán benne. Nincs mit vissza­lapozni az életemen. Ha végleg elmegyek, olyan hiánytalanul múlok ki a világból, mint egy rovar. Időnként kiszabadulok a kór­házból, olyankor temetőkbe já­rok és fejfákat nézegetek. Ne­kem talán az se lesz.” Furcsa ez a bőrkötéses, sárgult lapokat mutató napló. Talán olyasmit sej­tek, hogy nagyapám sorsa nem lehetett ennyire egy­értelmű. Kikezdett idegrend. szere, depresszióra való haj­lama mögött sokkal több la­pult. Beleszületni egy hely­zetbe, hajlamokat hozni magunkkal, s hajlamaink el­len cselekedni, ezek nem egyértelmű dolgok. Gondol­kodom, hogy nagyapám éle­te fölösleges volt-e. Segíte­nek feljegyzései: „Nem ragaszkodók túlságosan az élethez. Nem csináltam semmi olyat, ami becsületbe vágott volna, s ha el is rontot­tam néhány ember életét, leg­jobban a magam sorsát intéz­tem el. Ez pedig az én ügyem.” Halála előtt néhány hó­nappal szabadult meg német földről felesége és fia. Mind­erről semmit se 'tud, kór­házban tölti egyhangú nap­jait. Unokanővére Angliában telepedett le, támogatása megszűnt. „Olykor van egy látomásom, vízióm, nem tudom, minek ne­vezzem. Az, hogy a családunk haldoklása velem kezdődött meg. Talán túl sok is kijutott a jóból eleimnek. Talán elpaza­rolt életüknek gyönge hajtása vagyok csupán. Negatív tulaj­donságaik belém szorultak mind, mégpedig olyan tömény­ségben, melynek következmé­nyeit erősen érzem lassú kín­lódásom minden percében. Képtelenség, hogy tőlem már lehet örökölni valamit. Nem értek semmihez és senkihez. ség vállalása általában jel­lemzője a bolgár költészet­nek. A legújabb generációk természetesen, a hagyomá­nyokkal együtt és azokon túllépve, új utakat is keres­nek, új területeket is sike­resen hódítanak meg az életből a költészet számára. A felszabadulás után új hangot hozott az úgyneve­zett „áprilisi nemzedék”, amely a XX. kongresszus szellemében bírálta a sze­mélyi kultuszt, dogmatiz- must, és a személyes és ter­mészetes emberi érzéseket visszahelyezte törvényes pol­gárjogába. őket követően szükségsze­rű volt az újabb generáci­ók jelentkezése. A maá har­minc- negyvenévesek közül feltétlenül figyelemre mél­tó a nagyvárosi létet szen­vedve átélő, bölcs meditá­cióra és végtelenkeresésre hajlamos Ivan Canev; a meghökkentő asszociációk­kal, mégis szikáran fogal­mazó Nikolaj Kancsev; a vibrálóan eleven, szinte előz. mény nélküli eredetiségével kitűnő Binjo Ivanov; a ter­mészettel meghitt kapcsola­tot kereső, azt újra vissza­hódító Petar Anasztazov; az üstökösként induló, mind­összes húszesztendős Danila Sztojanova. varjú fölöttem a kárt ne papolja. Megmondom jókor: Én nem halok meg. És ha egy nap — isten ments! — elvetem a készséges orvosi haladékot, virágok s nekrológ nélkül legyen. Előre megmondom: Nincs halál. És pont. (Kiss Benedek fordítása) Igazi pillanat csak egy akadt az életemben: mikor apámmal végighajtottunk a pesti kor­zón, egy jelentősebb kölcsön felvétele után. Két öreglegény, két panoptikumi figura, kiöl­tözve, szegfüvei a gomblyukban. Megvacsoráztunk egy étterem­ben és pezsgőt ittunk. Az a pezsgő, akkor és ott jólesett." A napló utolsó feljegyzé­seit 1945 nyarán írta: „Talán először gondolok iga­zán a feleségemre és a fiamra mostan. Engem a családomban zsidóellenességre neveltek, en­nek ellenére zsidólányt vettem feleségül, aki kénytelen volt elhagyni. Most már állítólag béke van. Nincs üzenetem a világnak." Vagy három oldallal ar­rébb (közte üresen maradt lapok) egyetlen bejegyzés, lefelé dőlő betűkkel, alig olvashatóan, s látszólag rej­télyesen elbújtatva az oldal szélére: „Bocsássatok meg nekem.” Nagyapám nem volt negy­venegy éves még, mikor meghalt. Életéről később sem beszélt senki, hiszen az csak őrá tartozott. Egyetlen emlék maradt tőle, a bőr­kötéses napló, melyet ke­zelő főorvosa juttatott el nagyanyámhoz. Nem tudom, jelent-e ne­kem valamit ez a napló. Ke­reshetem-e a múltban saját életem szálait, megmagya- rázhatom-e hajlamaimat, napjaim valóságát néhány naplójegyzet segítségével, s mondhat-e valamit néhány sor írás, mely első látásra csak olyannak tűnhet, mint egy személyi kartoték. Cigarettára gyújtok, és el­tűnődöm. (1982 november) Cseres Tibor portréja (MTI fotó — Molnár Edit felvétele — KS) Cseres Tibor Kossuth-dí- jas író a televízió Tudós­klubjának egyik közelmúlt­beli adásában történészek társaságában fejtette ki né­zeteit a történelmi tudat és nemzettudat kapcsolatáról, fontossságáról. Munkássága kora ifjúságától összefonó­dott e problémakörrel. — önnek kiváló tanárai lehettek. akik meghatároz­ták szellemi indíttatását. — Tanáraimmal nem volt szerencsém. Egy-kettőre em­lékszem szívesen, ők talán ha­tást is gyakoroltak életemre, szemléletemre. Az egyik a növénytan tanár volt, termé­szettudós, akit 1919-es szere­pe miatt eltávolítottak az egyetemről, így került kö­zépiskolába, a másik mate­matikát, fizikát oktatott, ő ugyanilyen okok miatt jutott oda. Ez utóbbi Hovobáczky Károly, a későbbi Kossuth- díjas tudós, a relativitás el­méletének továbbfejlesztője. Tőle a szikár, tárgyszerű gondolkodást tanultam meg néhány esztendeig tartó együttlétünk során. Neki kö­szönhetem, hogy matemati­kából kiválóan érettségiztem s hogy a matematikus pályá­tól barátilag elriasztott. — Ha érzéke volt a mate­matikához, miért tanácsolta el tőle? — Érettségi előtt néhá- nyad magammal segítettem neki egy tétele kidolgozásá­ban. A Maxwell-féle tér­egyenletek általánosítása cí­mű tanulmányán dolgozott, melynek lényege, hogy min­den fizikai testhez egy erő­tér tartozik — s ennek inten­zitása mérhető. Mi részlet­számításokat végeztünk. Ak­kor jött rá, hogy én igen in­tenzíven, éjjel-nappal a szá­mításokban élek, képtel«! vagyok kilépni belőle. Ké­sőbb ezért hagytam abba a sakkozást is, mert az éjsza­káimat is azzal töltöttem, olyannyira, hogy félő volt, megsínyli az idegrendsze­rem. — S az egyetemen? — Ott Teleki Pál tanított, akitől — előadásait hallgat­va — ugyancsak a realitá­sokra vezérlő útra kaptam iránymutatást. Bizonyos vo­natkozásban tanáromként le­het felfogni a Nyugat folyó­iratot is, hiszen aki olvasta, tudja, hogy pedagógusi erő­vel hatott az olvasóra. Ha tehát arról tűnődöm, kik alakították szemléletemet, feltétlenül meg kell említe­nem a Nyugatot is. Teleki a gazdaságföldrajzot oly elfo­gulatlanul adta elő, ahogy az irodalmi kérdésekben a Nyugat állást foglalt. — Mégis azt mondta, nem volt szerencsés ... Ha arra gondolok, hogy a felnőtt emberek többségének egyetlen olyan tanítója sem volt, aki utat mutatott vol­na nekik, végül is én elég szerencsés voltam. — Két ízben is volt vidé­ken, Békéscsabán lapszer­kesztő. Ügy gondolom, a vi­déki élet jóval izgalmasabb írói alapanyag, mint ameny- nyixe íróink élnek vele. ön­nek mi a véleménye erről? — A Tiszatájban, a For­rásban, az Alföldben a ma­gyar vidéknek nagyon fon­tos mai jelenségei mutatkoz­nak meg. Azt hiszem, azok az írók, akik ezekbe a lapok­ba írnak, igyekeznek teljesíte­ni azt, amiről ön szól, más kérdés, hogy ha írói és eg­zisztenciális érvényesülésü­ket csak az irodalmi cent­rum biztosítja, akkor előbb- utóbb ott kötnek ki, hiszen a tűz körül melegebb van. Ez nagyon rossz, talán hibás helyzet, de akik így gon­dolkoznak, bizonyára reáli­san mérik fel lehetőségeiket. Azoknak kellene újra és új­ra felemelni, kiemelni a mai magyar vidéki élet problé­máit, akik ott élnek. Leg­alább addig, amíg ott tud­nak élni. Amikor Békéscsa­bán a koalíciós időkben la­pot szerkesztettem, az élénk közélet a politikai küzdel­mekben nyilvánult meg. Ez az élénk közélet engem azon­ban odavezetett, hogy írói kibontakozásom lehetőségei beszűkültek, s levonva a szi­gorú konzekvenciákat; feljöt­tem Pestre. — Mit gondol, ha mondjuk a fiatal írók óvó, eligazító mesterekre találnának, jobb lenne a helyzet? — Ez nem ilyen egysze­rű. A kezdő író gőgje, amely az öntudattal együtt jelent­kezik, számomra olykor ne­vetséges formában mutat­kozik. Magában viseli azt a kockázatot, hogy évtizedek múltán, a már elhullott te­hetségekben is rengeteg fia­talkori gőigöt tapasztalunk, aminek pedig má,r nincs ér­telme. Ha a gőgnek retros­pektive nincs értelme, akkor az a gőg korábban is üres volt. A tehetség belső érzé­kelése rendkívül szubjek­tív; a tehetségnek különleges mondanivalója van, különben el se kezdené a pályát. Száz közül nyolc-tíz bírja az időt úgy, hogy húsz-harminc év múltán is meg tud maradni eredeti törekvése, mondani­valója mellett. Ne mestert találjon hát a fiatal író, ha­nem világszemléletet és mű­veket példaképül — gondol­kodásmódot. — Talán nagy a sietség, több idő kellene az írói szei mélyiség kiérlelésére... — A kiérlelés ideje alkal­mas az elzüllés idejére is. Van aki érleli, van aki meg- rohasztja a tehetséget. A bel­ső rothadás ellen kell legyen az igazi tehetségekben olyan enzim; amely meggátolja. Gondolom, idegredszeri do­log. Abszurditásig víve: kell legyen egy olyan mikrobio­lógiai tényező, ami az ideg- rendszert megőrzi az alko­tás idejére. Ebben előnyük van azoknak, akik anyagi biztonságban indulnak a pá­lyán, de közülük is nagy számban züllenek el az ér­lelődő fiatalok. — Az élmény, az akkurá­tus kutatás, a tényanyag vagy a nyitott szem és fül teszi a jó regényt? — Írásaimat, regényeimet harmadrészben saját élmé­nyeimből eredeztetem, har­madrészben a látott, meg­hallgatott, kifaggatott életek­ből (tehát a másik ember életéből), és egyharmad részben írott forrásokból, do­kumentumokból. — Sokat ül könyvtárban, levéltárban? — Tíz- tizennégyezer köte­te® könyvtáramban az eljö­vendő öt-tíz esztendőre ter­vezett munkámhoz a vonat­kozó forrásmunkák nagy ré­szét már összegyűjtöttem. Munkásságát legalább annyira jellegzetesen kelet- közép-európainak érzem, mint magyarnak. Egyetért ezzel? — A válaszom: igen! Magam magyarnak tartom, gondolom, minden írásom jellemző a magyar életre, helyzetre, sorsira, ugyanakkor teljesen beágyazódik a kelet­közép- európai történelerAbe. Ez tudatos tájékozódás ered­ménye is. Szükség lenne egy­más jobb megismerésére, hogy jobban megértsük egy­mást Gulay István Milyen meleg galambhang... Milyen meleg galambhang: bűgása havat roskaszt, míg bűbájjal kísérti kísérő szólamát. A fecskék is felszántják porhanyós levegőnket, hogy mielőbb bevessék villogó szándékokkal. Gépekért nem rajongok annyira, hogy ne látnám: madarak tolla még a magasság szempillája. Szirénánkba dugjatok farkast: Qvőltsőn még velőtrázóbban! (Rózsa Endre fordítása) Rózsa Endre Iva: Találkozás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents