Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-21 / 119. szám
— Kidobhatom végre? — Mit? — Ezt a vacak követ... — mutatja fel a feleségem, ki tudja már hányadszorra és még majd hányszor az íróasztalom egyik ékességét. —Dehogy dobod. Az még kell nekem... — Ez? — S a kérdésben annyi a lebecsülés és a reménytelenség, amennyit csak egy asszony két betűbe belepréselni képes. — Igen. Ez! — teszem vissza a formátlanságában formás, színte- lenségében néhány színes kövecskét az íróasztalra, miközben a feleségem, az újabb vereségével a vállán, ám mégis büszkén és dacosan magamra hagy. A kövemmel. Gondosan odább teszem, majd visszább: tényleg, minek is nekem ez a vacak kő? Ormótlan is, színtelen is, milliárd tonnaszámra van ilyen a világban. Talán éppen a talpam alatt is, bőven. S akkor itt dajkálok most már hónapok, vagy évek óta egy ilyen állandó vitatárgyat. De még csak nem is tárgy. Haszontalan. Hiszen levélnyomatéknak sem használható, meg nem is levelezek én úgy és annyit, hogy ilyenféle eszközre lenne szükségem. Kacat. Az bizony. Mint az a semmire sem jó kis táskácska ott a könyvespolc alján, a megsárgult kéziratpapírokon. Oda nem adnám a világ minden kincséért sem, és nem hordanám a világ még az iméntinél is eggyel több kincséért sem. Hogy miért őrzöm akkor mégis? Fagalmam sincs. De kell. Kacat, jól tudom, számomra mindenképpen az, és mégis... Vagy ott van az a kristálytojás. Uramég!: tojás kristályüvegből. Nem is tudom, miért nem dobom ki? Hiszen teljesen haszontalan kacat. Olyannyira semmire sem jó, hogy már csak akkor tűnne fel, ha nem lenne ott, ahol van. A húsvéti hímes tojás mellett. A polc második sorában. A tojás ugyan nagyon szép, igazán hímes, de kétéves is megvan már, úgyhogy a színei kissé megfakultak már, mint a rét virágai száraz ősz közepén. Ha valami valaha is teljesen fölösleges volt, vagy hogy inkább most már azzá lett, hát ez a kétéves hímes tojás kétségkívül a leghaszontalanabb dolga a világnak. lzig- vérig kacat... — ... ezt kidobhatod ... — szólok a feleségem után, enyhítvén e kompromisszummal a köztünk fennálló és a kacatokba tárgyiasult feszültséget. Miért őrzöm én ezeket, meg még sok mást is, olyast, amire soha nem is volt szükségem, nem is lesz. mert semmire se jók? Pszichológiai eset lennék? — hogy finoman fejezzem ki magam — magammal szemben. Itt van például ez a kődarab. A világ legérdektelenebb kődarabkája. Csak hogyha ránézek, eszembe jut — bevallom férfiasán —, hogy voltaképpen azért hajoltam le érte, hogy közelebbről és mélyebbről vizsgáljak meg egy pár szép női lábat. Nekem ez a kavics, ez kacat-vacak kő, valamiképpen a férfiasságomat példázza. Dehát ilyenről lehet beszélni? Meg arról, hogy oly hirtelen hajoltam le érte miatta, hogy utána alig bírtam felegyenesedni. A derekam. A férfias derekam miatt. Mintha mázsányi szikla lett volna a kezemben, s nem néhány dekányi kődarab. Hát kidobhatom ezek után? És a táska? Arra határozottan emlékszem, hogy egy istentelenül hosszú értekezlet, sajtótájékoztató után, amelyre elmennem tiszta őrültség, ottmaradnom a végéig önkínzó mazochista, vagy vezeklés volt, szóval ennek a purgatórium- nak a végén nyomták a kezembe. Fizetségül, ajándékul, vagy önkritikaként? Mindegy. Ez a táska nekem egy teljes délelőttöt jelent. Az unalmat, a feleslegest. Amely ellen harcolnom kell. Ha ránézek erre a táskára, rögtön tollat ragadok és dörgedelmes vezércikket, csípős glosszát, vagy kaján humoreszket követek el az értekezletes- dik ellen. Kidobhatnám ezek után? Hát igen, a tojás. Kristályból. Ügy jelent meg a könyvespolcon a nyugati klasszikus sorozat előtt, mint egy ufó. Egy fantasztikus regényből kireppent és ide, a könyvespolcomra szállt csodálatos instrumentum, amelyet én csak azért nem tudok okszerűen felhasználni, mert fogalmam sincs működési elvéről. Meg arról se, hogy mire való. Az egyik nap már ott volt, és ez a nap nagyon sok nappal ezelőtt lehetett. Valakitől kaptam, nyilván kedveskedni akart nekem ezzel a kristályból való tojással, és valószínűleg én is neki azzal, hogy elfogadtam. Emberi kapcsolat kifejezője, lehet, hogy hamis, lehet, hogy tisztes emberi kapcsolaté, de életem egy picinyke darabja lett immár. Azé a percé, amelyben kaptam, s amely az én életem perce volt. És van nekem olyan sok percem az életben és egyáltalán van-e olyan sok perce bármely ember életének, amelyet akár megélt, akár megél majd. amit csak úgy el lehet dobni, mint egy rongyos fuszeklit? Hát kidobhatom én ezek után ezt a kristálytojást? És a már nem író írótollat sem dobhatom el pedig, ha van valami nyilvánvaló, akkor az feltétlenül nyilvánvaló: ha egy toll nem ír, akkor az nem toll többé. És mégis ott őrzöm a fiókom sarkában, egy apró kis medáltartó műanyagdo- bozka mellett. Ez utóbbiról pedig még azt se tudom, hogy valóban medáltartó-e, s ha igen, milyen medált, s főleg kinek volt szerencséje tartania. Bár ha megvallatnám e műanyagdobozkát, a tollat, amely nem is az, azt a kartonbelépőjegyet, amely egy valaha elmaradt előadás megtekintésére jogosított volt volna fel. nos bizton mind elmondanák, hogy miért is őrzöm őket. És kiderülne, hogy; dehogyis ka" catok. Életem egy-egy darabjai ezek, amelyeken, mint köveken a vízfolyás felett, vagy talán, hogy szebb legyen a hasonlat, mint a szivárvány ívén, visszalépkedhetek oda, ahová pedig nincs egyébként visz- szaút. Filmkockák ezek, amelyek csak nekem és általam beszélnek, csak rajtam keresztül válnak mások számára is láthatóvá. Ne szégyelljük kacatjainkat: se te, se ő, se én. Mert azok: mi vagyunk. Pillérek e holmik, amelyekre ráfektetjük az emlékezés hídját, hogy eljussunk vissza a múltba, mint ahogyan előre eljutunk ama másik partra, amikor már igazán nem lesz szükségünk kacatokra. Megyek haza, ránézek a könyvespolcra, valami hiányzik onnan. Mi lehet az? Ahá, a hímes tojás. A helyén az üresség szinte sikolt. Hallani vélem. Kezem a szívemre teszem, furcsa, mintha egy darabka hiányozna onnan.
