Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-21 / 119. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. május 21., szombat 5. A felszabadulást követő esztendőkben még önálló község volt az akkor hatszáz lelket számláló Kerekha- raszt, saját közigazgatással, külön termelőszövetkezettel. De teltek az évek, és Hatvan közelsége mindinkább azt indokolta, hogy a falu önállósága megszűnjék. A városhoz is csatolták annak rendje-módja szerint, és akik a kezdet kezdetén sérelmezték talán az ügyet, maguk is vallják: helyesnek bizonyult a döntés. Hatvan város részeként több anyagi forrás jut a helyi fejlesztésre, a lakossági igények magasabb szintű kielégítésére. Az meg főnyereménynek számított, hogy a város párt- és tanácsi vezetőinek a törekvése nyomán bő tíz esztendeje itt, Hatvan-külsőn telepedett meg az ötszáz embernek kenyeret nyújtó korszerű üzem, a Duna Cipőgyár újabb egysége. Mert nemcsak a helybéliek munkalehetősége növekedett ezzel, hanem a cipőgyár igen sokoldalúan segíti az egész település fejlesztését, a lakosság jobb közérzetét. Hogy mit jelent ma Kerekharasz- ton élni... ? o Keresik Lajosné férjével együtt a gyárban dolgozik, együttes keresményük havi tízezer forint körül mozog, és az üzem, valamint az OTP anyagi támogatásával három éve építették meg azt a tetszetős Alkotmány utcai házat, amelyben három gyermekükkel, valamint a Szűcs nagymamával élnek. — Változott itt minden leánykorom óta. A falu is, meg a mi életsorunk is. Míg eljárt az ember ide-oda dolgozni, jutott volna ideje, hogy keresményét egyéb munkákkal gyarapítsa? Nemigen! Most viszont bátran szerződhetünk a Lenin Termelőszövetkezettel sertéshizlalásra, és az évi 10—14 jószág szépen behozza a többletet, ami még tehetősebbé tesz bennünket. Aztán fölbecsülhetetlen, hogy uta- ink kiépültek, a városból egészséges vezetékes vizet, villanyt hoztak, nagyon szép óvodánk, kis áruházunk, fa- láto'zónk épült, és ha ritkán szórakozásra adnánk a fejünket, ott a cipőgyári szociális, épület, amelynek nagytermében igen sok rendezvény lezajlott már. Az éjfélig közlekedő buszjárat jó- szerint azt a két kilométer.. .és az ikrek — Éva, Szilvia — Tollár Bélánéval nyi távolságot is megszünteti, ami Hatvan-külső, illetve a város között van ... Kercsikék három kislánya közül a legnagyobb Hatvanban, a Rákóczi úti általános iskola ötödik osztályában koptatja már a padot. Reggelente társaival együtt díákbusz szállítja be, majd hozza vissza őket Hatvankülsőre. Az ikrek, Szilvia és Éva viszont itthon másodikosok a Csongovai Péterné vezette iskolában, amelynek ajtajából a kis Stuhár Tamás, vagy ahogy házon belül becézik, Veréb lesi jöttünket. Szünet lévén van kevéske idő, hogy mércét állítsunk a jelennek. — Húsz esztendeje itt tanítok, tíz éve pedig már Kerekharaszton is élünk — mondja, miközben feketével kínál. — Milyennek látom kezdő éveimet? Annak idején Móra Ferenc tollára illő kép fogadott ebben az épületben. Olajos padló, nyi- szorgó padok, mezítlábas gyerekek, összevont osztályok szaktanárok nélkül. Tartalmában is minőségi változást a körzetesítés hozott, amikortól a felső tagoo Végül a gyár. Amivel talán kezdeni lehetett volna, hiszen a kerekharasztiak lassan jószerint ennek a letelepülésétől mérik az időt. Gábor András igazgatóhelyettest idézzük: — Igen, ötszáz dolgozónk van, akiknek egynegyede biztosan helybeli. Természetes, hogy áldozunk érettük, hiszen nélkülük nem mertünk volna ez évre 960 ezer pár cipőt tervezni, amiben, Ahol a „rendszeres helyettessel” találkoztunk hagyatottabb lenne a falu. Az érkező küldeményeket már Hatvan kézbesíti, azzal a százötven újsággal együtt, amelynek előfizetői közül hatvanketten lapunkat olvassák legszívesebben. Emlegettük az áfész nemrég átadott kis üzletházát, amely ugyancsak sokat lendített a településen. Persze, létrehívói, a „fogyasztásiak” sem jártak rosszul vele, meg Vankó István boltvezetővel. Nem ám, mert havi átlagban 650 ezer forint körül forgalmaz! El is hiszem a boltosnak, mert mit meg nem tesz a kuncsaftért. Tőkehús kell a gyáriaknak? Bemondják reggel, ő mér, csomagol, és műszak végén, amikor a munkásember indulna haza, csak fizetnie kell az áruért. Ha van! Tegyük ezt is hozzá. Mert füstölt áruból például a heti kvantum négyszerese kellene! o Sokan úgy tartják, hogy a jó közérzethez elkel némi italocska, amit itt-ott beránt az ember. No, ha ez így igaz, akkor Kerekharaszton, pardon Hatvan-külsőn igenzatosok, majd a harmadik és negyedik osztályosok is reggelente városi iskolába buszoznak. Persze, ezáltal vált ideálissá a mi itteni munkánk. Tavaly óta már húszfős, szóló osztályokkal foglalkozunk. Én az egyik csoporttal, Tollár Béláné a másikkal, Rozmaring Pista bácsi pedig délutánonként, a napköziben, együtt készíti elő az elsősöket, másodikosokat a következő napra. Egyébként a közművelődésnek sem maradunk adósai! Gyakorta készítünk elő különböző rendezvényeket a település lakóinak, sőt van olyan 40—50 főnyi törzsgárdánk, amellyel rendszeresen színházi előadásokra utazunk a fővárosba. Rékasi Mari néni, vagy Homonnai Róza mama például el nem maradna egyetlen ilyen kiruccanásról. e Rendszeres helyettes. Hallották már ezt a hivatalbéli titulust? Nohát most, Hatvan-külsőn, ennek a tulajdonosával is megismerkedtünk az egyszemélyes postán, mégpedig Berecz Judit személyében, ő az, aki gyöngyösi székhellyel, afféle mindentudóként, a szabad- ságos kollégákat helyettesíti. Most errefelé, a jövő héten talán Rózsaszentmártonban, vagy más kis postahivatalban. Négy éve csinálja már fáradhatatlanul, olykor éppen egy másik „rendszeres helyettes” kisebb-nagyobb bajtevéseit korrigálva. Hogy kell-e postahivatal Hatvankülsőn? Igaz, nincs megerőltető munkája. De azért csak mindenki jól érezheti magát. Mert a „Büfé-Fala- tozó”-ban ugyan fogára valót nem kap senki (Mindenki otthon eszik, jegyzi meg Takács Józsefné üzletvezető) — ám különösképpen a vegyespálinka, meg a sör annál kelendőbb. Jobb hónapokban csaknem 400 ezer forintnyi folyik-csurdogál le az itt lakók torkán. Kovács Zoltán szerelő, segédoktató, a maga tizennyolc esztendejével viszont már másra, már többre vágyik. Öt a pár hónapja létrehozott ifjúsági klub sem tudja lekötni, megfogni. Napi munkája után tehát, amit a Lenin Tsz gépüzemében, tanműhelyében tud le, vagy beugrik Hatvanba, vagy pedig otthon a televízió elé ül. Családi házuk a falu új részén, a Gagarin utcában áll, ahová nyolc esztendeje építették, amikor a városból kiköltöztek. Hogy miért hagyták ott a lakótelepi kényelmet? Mert épp enhogy kényelmetlen volt. Vagy inkább szűk, levegőtlen, ahol Veréb, a folyton csiripelő lám, USA-export is van. Igaz, csak 30 ezer pár, négy színben előállítandó női velúrcsizmáról szól az egyezség. De piackutatás szempontjából mi fontosnak tartjuk ezt a mennyiséget! Mint ahogyan munkaszervezés, technikai fejlesztés tekintetében sem maradunk le a kortól, a korszerűtől. Közben a tanácsnak is re- vanzsálunk valamit a kapott támogatásért. Gyermekintézményekre például másfél milliót készpénzben adtunk, a régi vegyesboltot ifjúsági klubbá alakítottuk, üzemépületünk végén pedig Lukács doktor fogadhatja hetente kétszer a település lakóit. Szóval van itt élet, lehet itt élni, csak képesség kell hozzá. És az itt élők, az ide települők szép dolgokra képesek. Ha félni kell valamitől, az a terjeszkedés. Nehogy egyszer Hatvan alá érjenek a kerekharaszti házak...! Vankó István: Ezt a desszertet ajánlhatom! sem egy sornyi zöldség, sem egy gyümölcsfa nem ereszt gyökeret, ahol jószágot tartani nem lehet. Igen, Íren! A város egy kissé aláuyúlt a településnek, megajándékozta ezzel-azzal. Kiterebélyesedett a cipőgyár. Eltűnt Juhász Zoltánék is a városból költöztek Hatvan-külsőre (Szabó Sándor felvételei) a két kilométernyi distancia. Hát persze hogy inkább itt ül meg az ember, és teremt magának otthont, lakályos környezetet. Mint Hostyánsz- ki Istvánék is, meg a Kiss Gáborék. Tíz esztendő alatt a hatszáz lelkes városrészből, Hatvan-külsőből, Kerek- harasztból — minek nevezzük? — így lett nagyobb, népesebb, hogy már a nyolcszázat közelíti az itteniek száma. Vagyis a huszonötezres Hatvannak nincs különösebb varázsa, vonzása. Aki nyugalmat remél, odébb kereskedik. Csongovai Péterné: Húsz esztendeje itt tanítok.. Kerekharaszton élni Keresik Lajosné a cipőgyárból... posta nélkül süketebb, elKi pohárból, ki üvegből — a „Falatozó”-ban G. Molnár Ferenc
