Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-14 / 113. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. május 14., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Kovács Attila: Elugró bika s z E K F ét* u G Y U L A Tudományos ülésszakon emlékeztek- meg nemrégiben az idén száz éve született Szekfü Gyuláról, a magyar történettudomány kiemelkedő alakjáról. Az emlékülésen elhangzott előadások tárgya Szekfű Gyula ellentmondásos, de mindig a valósághoz, a jelen aktuális problémáihoz kötődő életútja volt, amelynek során a tudós a korai iajvédő, neokon- zervatív, keresztény-nemzeti Ideológiától a haladó, a fasizmus „újpogányságával” szembeforduló, majd a felszabadulást követő korszak társadalmi változásait magáénak valló szemléletig eljutott. Az életút felvázolására — Szekfű Gyula születésének közelgő 100. évfordulója alkalmából — az emlékülés előadóját, Glatz Ferencet, a történettudományok kandidátusát, a História című folyóirat főszerkesztőjét kértük fel. Szekíű Gyula 1883. május 23-án született Székesfehérvárott. A helyi cisztercita gimnázium elvégzése után (1900) a pesti bölcsészettudományi kar hallgatója történelem-latin szakon, az Eötvös Kollégium tagja. A Nemzeti Múzeum Levéltára majd az Országos Levéltár tisztviselőjeként kerül 1908- ban Bécsbe, a közös külügyminisztérium hatókörébe tartozó és Thalloczi Lajos igazgatása alatt álló Hofkammer- archivba, majd 1910-ben II. osztályú fogalmazói minőségben az udvari levéltárhoz, a Haus-Hof und Staatsarchiv- hoz. Első tanulmányai a Monarchia közösügyis igazgatási szerveinek történetével foglalkoznak. Nézete szerint a magyarságnak a központi, azaz a Monarchia egész igazgatására hatókörrel bíró intézményekben kell növelni súyát, s ezáltal az örökös (Lajtán-túli) tartományokkal szemben erősíteni befolyását a birodalom ügyeinek intézésében. A budapesti parlamentben a függetlenségi ellenzék harcát eredménytelennek ítéli, mivel az csupán a közjogi kérdésekben harcol, ugyanakkor az elmaradott magyar dzsentri szempontjából nézi a magyar társadalom problémáit. A száműzött Rákóczi című műve (1913) —, amelyben a franciaországi száműzetésben élő Rákóczit és környezetét mutatja be —, annak történeti elbeszélése, hogy az emigráció hogyan szakad el az itthoni valóságtól, s mennyire nem kapcsolódik a hazai politikai élethez. A közönség a száműzetésben alig két évtizede elhunyt Kossuth emlékének megbán- tását látja a könyvben. Szekfű egész életére kihat az a kampány, amelyet az újságok országszerte folytatnak ellene: kevés megértéssel kezeli a nemzeti függetlenségi hagyományokat. Bécsi levéltárosként, forradalomellenes, Habsburg-párti meggyőződéssel írja meg A magyar állam életrajza című művét, amely 1917-ben németül, majd 1918-ban magyarul is megjelent. A Tanácsköztársaság idején kinevezik a pesti egyetemen, a segédtudományi tanszék élére, de a kinevezést nem fogadja el. A Három nemzedék című munkájában (1920) — amely gyors egymásutánban háromszor jelenik meg — az újkori magyar történelem áttekintésével azt igyekszik megmutatni, hogy mi vezetett a magyar társadalom, mindenekelőtt a középrétegek belső meggyengüléséhez, s mi vezethetett a forradalmakhoz. A forradalmak bukásából levonja a következtetést: azok a nemzet történelmében semmi előrevivőt nem hoztak, az ország szétesett, az állam nem volt képes a nemzetet együtt tartani, a társadalmi változtatások, amelyeket a forradalom hozott, egyoldalúak, nem gyökereznek a magyar történelemben. A budapesti egyetemre az újkori magyar történelem tanárának nevezik ki 1925- ben. Ekkor levelező, később rendes tagja az Akadémiának. Elkészíti a magyar államnyelv története című forráskiadvány-kötetet. A Homan Bálinttal közösen írott Magyar történet című összefoglaló kötetei 1929-től jelennek meg. Ebben a műben Szekfű Mátyás korától a XV. századtól írja a fejezeteket. A szellemtörténet jegyében fogant könyvsorozat a korabeli magyar középosztályok, a művelt közönség számára szép stílusban, közérthetően tekinti át a magyar történelmet. Természetesen ugyanabban a forradalomellenes koncepció jegyében, amelyet már a Három nemzedékben kialakított. A magyar történet címadás jelenti azt, hogy a magyar szellem történelméről van szó, s jelenti azt is, hogy a mű szerzői nem mondanak le a trianoni határokra kívülire rekedt magyarokról sem (ezért nem Magyarország története a címe). Bartókkal és Kodállyal együtt 1930-ban megkapja a Horthy-rendszer legmagasabb tudományos kitüntetését, a Corvin-koronát. A Bethlen István szerkesztő bizottsági elnökletével induló Magyar Szemle című folyóiratnak 1927-től a szerkesztője. A folyóirat a magyar forradalom kérdéseit reformprogrammal kívánja feltárni. A nemzeti-állami problémákon túlmenően itt jelentkeznek az új irodalom- poitikai törekvések, megszólalnak a népiesek, itt jelentkeznek a hitleri Németország megjelenéséből következő új külpolitikai koncepciók. Szekfű a fasizálódó kormányokkal szemben ellenzéki álláspontot foglal el: 1938-ban megválik a szerkesztéstől. Tanulmánykötetet szerkeszt Mi a magyar címmel (1939), amelyben többek között Babits 'Mihály. Kodály Zoltán, Eckhardt Sándor, Horváth János írnak. Cikksorozatokat írt a Magyar Nemzet hasábjain 1944-ig. 1941-ben a Népszava híres karácsonyi számának szerzői között találjuk. Szekfű levonja a következtetést a hitleri Németország hatalmának növekedéséből, elutasítja a fasizmust, a fajelméletet, új reformprogramot sürget. A Szálasi-hatalomátvétel után a nyilasterror illegalitásba kényszeríti. A felszabadulás után elsőként csatlakozik a változást igenlőkhöz. Lektorhelyettes lesz a budapesti egyetemen, majd 1946 januárjától 1948 szeptemberéig moszkvai magyar követ. Megírja A forradalom után című könyvet (1947), amelyben a polgári Magyarország eszményeinek kritikáját adja, s a pusztulás szélére sodort magyarság számára egyetlen lehetőségként jelöli ki a forradalmat. Kimondja: a régi Magyarország elbukott, tudomásul kell venni az új szomszéd, a Szovjetunió létét, s a nemzetnek az új „keleti demokrácia” keretében kell tovább élnie. Hazatérése után (1948) mellőzöt- ten, betegen él, de utolsó éveiben ismét tisztségeket kap. A mozgásra is alig képes beteg ember 1953-tól ország- gyűlési képviselő, 1954-től az Elnöki Tanács tagja. Tudományos munkásságát 1955-ben bekövetkező haláláig folytatja. Egy mesemondó emlékezete seket . tett az elfogyasztott vacsora minőségére. — Lajosom, ne mérgelődj! Ennyi pénzért igazán nem kívánhatsz sokat! Kérlek, ne emészd magadat, drága Lajosom! — könyör- gött az asszony. Darázs Lajos megvetően mérte végig a feleségét, de nem szólalt meg. Most kell rádöbbennie, hogy az ő Li- dikéje milyen kisstílű asz- szony. Hogy ennyi pénzért? Asszonybeszéd. Egyébként egy évben kétszer kibírja az ilyen költséget. A házassági évfordulón, meg az asszony születésnapján. Újabb fogvájóért nyúlt, amikor az órájára pillantott. Késő volt. Két fogvájót eltett a mellényzsebébe, hátha szüksége lesz rá legközelebb, és lassan feltápászkodott az asztal mellől, ami nyögve, szuszogva tartotta eddig Darázs Lajost. — Na, Lidi, hát akkor menjünk! — mondta, és nagy nehezen begombolta hasán a zakót. Akart még valami felemelőt mondani a születésnap alkalmából Darázs La- josnénak, de egy hatalmas, hosszú, túláradó büfögés ebben végképp megakadályozta. — Elrohant felettünk az élet, édes Lidikém! — sóhajtotta másnap hajnalban Darázs Lajos. Darázs Lajosné lekuporodott a hokkedlira, és elkeseredetten nézte a merevedésnek indult tojásrántottát. Nem értette, hogy miért ilyen korán hajnalban mondja mély bölcsességeit az ő egyetlen Lajosa. Tulajdonképpen az élet oda rohanhat, ahová akar, de a rántotta az itt van, és merevedik. — Igazad van, Lajosom, csak gyere már enni! — Meg sem kérdezed, hogy miért jutott ez az eszembe, Lidikém? — Majd a reggeli után, Lajos! — Nem. Azt mondd meg nekem, hogy szeretsz te en- gemet? — Hát persze! Édes Lajosom! — válaszolt Darázs Lajosné megrökönyödve, és azon gondolkodott, hogy miféle badarságot mondhatott az urának, amitől annak ilyen dolgok jutnak az eszébe. — Persze, hogy szeretlek, drága Lajosom, de ha te egy csöppet is szeretsz engem, akkor most leülsz, és ezzel a rántottéval végzel, mert különben dobhatom ki az egészet. — Lidikém! Én levágom a bajszomat. — Mit? — A bajszomat. — Istenem! — sóhajtotta az asszony, és ijedtében még keresztet is vetett. — Ennek elment az esze! — Rájöttem, hogy a bajszom legalább öt évet öregít rajtam. Szerinted is? — Lajos! szólt elfúló hangon az asszony, és lelki szemei előtt már látta, ahogy a szemetesbe kotorja a merev rántottát. Darázs Lajos visszaballagott a fürdőszobába. Újra belenézett a tükörbe. — Elrohant felettünk az élet. És mi itt maradtunk agyontaposva, borostásan, öregecskén. Pedig alig múltam ötven. Csak egyszer! Mit nem adnék, ha egy fiatal nő testét érezhetném magam mellett! Még egyszer adhatná meg a sors! Egy tizenhat évest. A fogát érezhetném a húsomban. Egyáltalán. Erezném, hogy vagyok. Darázs Lajos állt a tükör előtt, és felváltva nézte bajszos arcát és az asszony riadt madárarcát. — El fogsz késni, Lajos! — Észrevétlenül rohant el felettünk az élet, Lidikém! — mondta Darázs Lajos a tükörképnek. — Hat óra, Lajos! Elkésel! — Vagy úgy — legyintett a férfi. — Tényleg elkéstem. A Karátsonyi grófok majorjának egyik cselédházában, a temesközi Kerektón Borbély András uradalmi cseléd elsőszülött fiaként látta meg a napvilágot Borbély Mihály, ö lett az elsőnek megismert nagy magyar mesemondó egyéniség. Ma Jugoszláviához tartozik ez a táj, amelyben az azóta jobbára eltűnt majorokban és falucskákban életét leélte. Iskolába hol járt, hói nem, így hát írástudatlan mariadt. De emlékezete annál elevenebbé vált. Hamarosan kis- kanász, majd juhászbojtár lett. Kerektón akadt össze egy horgosi juhásszal: tőle tanulta a mesemondást. összeállt, majd megházasodott a szomszédember 15 éves lányával. Pataki Máriával, akitől aztán 13 gyermeke született, ö még pár éve (amikor Kalapis Zoltán, az újvidéki Magyar Szó munkatársa kinyomozta a nagy mesefa élettörténetét) még élt. Borbély Mihály Bécsben katonáskodot, s már ott ő is mesélt társainak, ahogy a majorokban az árokparton, a köréje sereglő gyerekeknek, fölnőtteknek. Folyton vándorolt a maga kis világának körén belül. 1910-ben így került Feketetóra, majd valamivel később Egyházas- kérre, ma Vrbica, amely a mostani országhatártól öthat, Szegedtől alig húsz kilométerre terül el. Ezt a vidéket — Temesközt, téves történeti elnevezéssel Bánátot — a múlt században jórészt Szeged népéből kirajzott telepesek lakták. A nagy magyar folklorista, a szegedi születésű Kálmány Lajos (1852—1919) a Csanádi egyházmegye segédlelkészeként barangolta be ezt a tájat, mindenütt kutatva, gyűjtve a főként Szeged-Alsóváros népéből elszármazottak népköltészetét. Már betegen, nyugdíjasként járta a falukat, tanyákat. majorokat, amikor 1913 januárjában Egyházaskéren rálelt Borbély Mihályra. Az akkor 31 éves mesemondó Gyémánt Ferenc vrbicai tanyáján harmadosként dolgozott. Kell neki a pénz: Kálmány napiszámot fizet neki, ennek fejében egy álló héten át újabb és újabb meséket mond az álmélkodó öreg piapnak. Akkor halaszthatatlan dolga miatt meg kellett szakítania a mesé- lést, piedig már húsz terjedelmes kalandot diktált a fáradhatatlan gyűjtőnek. Végül mintegy két hét alatt mégis létrejött a gyűjtemény, mintegy ötven mesével. Ez a Hagyományok 2. köteteként 1914 tavaszán jelent meg Szegeden, Borbély Mihály mondása után alcímmel. Jelentősége óriási a magyar népiköltészeti kutatás történetében. A maga korában ennek a jélentőségnek csak kisebbik részét ismerte föl a tudomány, ám a harmincas években kibontakozó, Ortutay Gyula kezdeményezéséből „magyar népmesekutató iskolává” kiterebélyesedett tudományos irányzat Kálmányban az úttörőjét ismerte és mutatta föl. Az úgynevezett egyéniségvizsgálat. a folklorisztikai kutatás új módszere, a népköltészet naiv elméletével, a „kollektív alkotás” mitikus elképzelésével szemben a népi alkotó egyéniségeknek, tehetségeknek a közösségben munkáló szerepére irányították a figyelmet. Arra a sajátos kölcsönhatásra, amely a teremtő egyéniség és az újítást magáénak fogadó közösség, piaraszti társadalom között évezredek óta hat. Az egyéniség és közösség ebben a különleges alkotásmódban — amely a folklórt alapvetően jellemzi — a változatképződésben (variálásban), elválaszthatatlan egymástól. A népköltészet változataiban él — ez alapvető törvényszerűség Érvényes ez a népzenére, mesére. hiedelemvilágra, táncra, díszítő- művészetre egyaránt. Arasznyi módosulások szakadatlan láncolatából születik az új, benne az egyéni teremtőerő eredményeivel. Ilyen értelemben is mondotta Gorkij, hogy végső soron minden alkotás a népből támad. Kálmány maga is fölismerte „az egyéni a közösben” Pinda- rosztól származó elvének érvényét Borbély Mihály meséiben. Az ő Borbély Mihá- lya tehát típusa a temesközi népnek, de egyéniség is; híven tükrözi etnikai környezetének, közösségének száj- hagyományát. esze járását, de ugyanakkor hozzáadja a maga egyedi színét. Így a talentum is ott rejtezik e közösségi kincsekben. A folklorisztika mérlegén kimutathatók Borbély Mihály meséinek egyéni vonásai. Mesekincsében például föltűnően kevés a tündérmese, az átlagnál több a legenda és a példázat; van már-már novellává kerekedő meséje is, és ismeri az újabb betyártörténeteket. Föltűnő viszont, hogy egyetlen állatmesét sem mondott tollba. Mesemondói stílusa egyszerű, tömör; kedveli a szinte vágtató elbeszéléseket, az élénkítő párbeszédeket. Nagyon kevés viszont meséiben a leírás. Nem időz el hosszasan sehol, hanem — sok mondanivalója lévén — céltudatos gyorsasággal halad előre. Nem jellemez egyéneket, csupán típusokat ír le. Meséinek világa kegyetlen ; a legyőzöttnek nincs irgalom benne. Így is tükröződött Borbély Mihály meséiben a korabeli társadalom keménysége. A mesemondó is katonásan kemény alkat, kiérződik szavaiból a juhászra, pásztoremberre jellemző ridegség. Ugyanakkor mély családszeretet is. Jellemző az is, mennyire méltányolja a szolgálatukban hű pásztorembereket. Szókincse át van itatva a pásztorélet és a katonáskodás elemeivel. Kálmány Lajos küldött egy piéldányt Borbély Mihálynak „közös” könyvükből. A mesemondó ugyan nem tudta elolvasni, de büszkén adta kölcsön rokonainak, falubelieknek. Gyermekeinél már nem' volt meg, valaki elfelejtette visz- szaaíini. A harmincas évek végén Ortutay Gyula talált a Szabolcs megyei Bátorligeten kiváló mesemondóra, Fedics Mihályra. Az ő meséinek elemzéséből és a szovjet folklorisztikai iskola tanulságaiból dolgozta ki az új mesevizsgálati módszert. Azóta számos kiváló magyar mesefa (Pandur Péter. La- cza Mihály, Palkó Józsefné, Ámi Lajos, Tombácz János, Jakab István) tudását tette közkinccsé az új magyar népmesekutatás. A fölszabadulás után a szegedi Kálmány Lajos Kör gondolt arra, hogy a talán még életben levő Borbély Mihályt ismét meg kéne faggatni mesetudománya felől, és ezt összevetni a fél évszázaddal előbb rögzített meséivel. Sajnos, az ismeretes nemzetközi viszonyok ezt nem tették lehetővé. Pedig akkor még Borbély Mihályt életben találtuk volna: 1953. március 21-én halt meg. Mint Goethe és mint Tömörkény, utolsó szavaival ő is több fény után sóhajtott: „Halljátok, mindön sütét előttem, ha nyitva, ha csukva a szömöm ...” Vajdasági kutatókra várt életművének földerítése. 1976-ban az újvidéki Forum kiadó Pingált szobák címmel új kiadásban jelentette meg meséit. Bori Imre életrajzi és Katona Imre szakmai utószavával. Beszédes Valéria pedig függelékként közölte benne azokat a meséket, amelyeket Borbély Mihály gyermekei 1974 telén mondtak neki hangszalagra. Péter László i
