Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-14 / 113. szám
8* IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. május 14., szombat A megtartó közösség Egy paraszti élettörténet tanulságai Bedagadt térdem miatt ágyhoz kötve a Néprajzi Közlemények füzeteit lapozgattam, hogy erőt merítsek, s elszántságot egy déli bábos regényelképzelésemhez, így akadtam rá Küsmődi Bálint élettörténetére. A szövegben nyoma sincs a néprajzi gyűjtéseket jellemző alkalmiságnak. Mintha egy ismeretlen nagy író tollából folynának a szavak, s Küsmődi Bálint egyik regényalakja lenne ennek az elbeszélőnek, nem pedig egyszerélő ember. A mintegy száz oldalas szöveget Földes Lászlónak mondta magnetofonra Küsmődi Bálint 1954 február—márciusában öt alkalommal, s a Néprajzi Közlemények XXII. számában jelent meg 1979-ben ugyancsak Földes László lejegyzésében. Műfajában az elbeszélés talán Móricz Zsigmondnak A boldog emberéhez áll a legközelebb, ugyanakkor fölidézi a székely népballadák szaggatottságát is, de úgy, hogy epikus teljessége ezáltal nem szenved csorbát. Azoknak a népcsoportoknak, amelyek egyikének Küsmődi Bálint is tagja volt, az Erdélyből, Moldvából Magyar- országra menekült székelyeknek, csángóknak a sorsáról vajmi keveset tud a közvélemény. Én magam is, aki pedig Soroksárott lakván, ahova a kitelepített svábok helyére csángómagyarok érkeztek, gyerek- barátok, osztálytársak révén közelről voltam tanúja e hányattatás egyik pillanatának, s aztán egy későbbinek Egyhá- zaskozáron alkalmi néprajzi gyűjtőként — meglepődve, és némi szorongással olvastam Küsmődi Bálint élettörténetét: amit megismertem belőle, azt úgy eddig nem tudtam, pedig ez volt az érzésem mindvégig tudnom kellett volna. Földes László, aki maga is, mint Küsmődi Bálint, Buda- jenőre telepített ditrói székely család tagja volt, s néprajzosként került az egyetemre, olyan azonosulási készséggel-képes- séggel bírja szóra Küsmődi Bálintot, amire külső néprajzi gyűjtő, vagy riporter aligha lett volna képes. Zseniális, leletmentő irodalmi régészként működött, habár látszólag csak a közvetlen tegnapig nyúlt le. Tudja, ismeri és elismeri a beszélő személyének jelentőségét, az általa képviselt ügyet fontosnak tartja, s a menekülő székely ség sorsából sugárzó jelentést egyetemes érvényűnek. Az elbeszélő, s a lejegyző azonosulására volt szükség ahhoz, hogy Küsmődi Bálint élet- történetének tanulságai, elbeszélő művészetének erényei megérződhessenek a papíron is. Minden kisebb közösségben, különösen amelyek kultúráját nem olvasztotta be egészen az uralkodó írásbeliség kialakul egy sajátos, szóbeli elbeszélő stílus. Nem a népmesére gondolok, nem az anekdotára, hanem arra a módra, ahogy életük megesett, vagy megesettként előadható eseményeit mondják el egymásnak az emberek, ahogy véleményt cserélnek, vitatkoznak, gondolkoznak, mert létezik egy ilyen stílus, és ez a stílus a népi regény maga. Azonban olyan monumentális és egyszerre változékony nyelvi-szellemi képződményről van szó, ami egészében képtelen megőrződni. Ritka pillanatok azok, amikor módunk van tudomást venni róla. Németh László Tamási Áron kapcsán figyelt föl e népi elbeszélő tudat létezésére: „Milyen szerencsés az író... Ehelyett a faluja dolgozott... Mást se tesz, csak mint a kútfő, bukja a mások szegénységéből, életkedvéből fölszálló ízeket, s annyi költőnek, aki dicsőséget sose látott, minden dicsőségét ő aratja le, székely Homérosz maga”. Olvasva Küsmődi Bálint élettörténetét, aki dicsőséget sose látott, észre kell vennünk, a hangja legalább olyan tiszta, mint e hang irodalmi vetülete, ugyanakkor természetesebb, és sohasem túltelített. Azonban nemcsak a stílus természetes, visszafogott köl- tőisége figyelemre méltó, ez méig csak részben emelné ki a könyvet a néprajzi, nyelvi dokumentumok sorából. A szemlélet, a rendező elv, az életfilozófia talán még nagyobb fontosságú ebből a szempontból. A szerző megdöbbentő magabiztossággal igazodik el a világ dolgaiban. Hát így is lehet — hökken meg az ember —, ennyire egyszerűen látni, s szókimondón megnevezni azt, ami már-már nem létezőnek tűnik az iskolás gondolkodás számára? Lehet ennyire nyersen, kegyetlenül a nevén nevezni mindent, s mégsem roppanni össze? Ügy látszik, igen. Meglepően sok derű, oltha- tatlan életkedv mélyén rejtőzik a kiábrándító igazság. Mi az alapja e csöndes, de tántoríthatatlan magabízásnak? Talán a szerző nemzeti öntudata, amely mentes minden fellengzős gőgtől, romantikától; a megvertséget is vállalja érte, olyan természetesen, ahogy hétköznapi ruháját ölti föl az ember. Inkább történeti-kultúrtörténeti képződmények, semmint pusztán genetikai meghatározottságnak fogja föl magyarságát, sohase kérkedik vele, de bármikor hajlandó szolgálni, megőrzése annyira fontos neki, hogy azt már szinte nem is érzékeli, mintha magával az életösztönnel keveredne el ez a kényszer. Vállal érte minden megpróbáltatást, zokszó nélkül, egykedvűen tűri a legfölháborítóbb megaláztatást, létbizonytalanságot, s pátosz nélkül, olyan természetesen, ahogy egy pohár vizet iszik meg az ember, ha szomjas. Mintha nem is lehetne másképp. A mai, ezer téveszme által megzavart gondolkodás számára különös a Küsmődi Bálint képviselte szemlélet, pedig alighanem ez az igazán természetes. Sajnos egyre jobban eltávolodnak ettől az alapmagatartástól, ami pedig minden életrevaló, élni, létezni akaró etnikumnak elemi létfeltétele. Ahova Küsmődi Bálint az ösztöneit követve eljutott, ugyanoda ért Levi Strauss is a külső, néprajzi megfigyelő útját járva a fogalmi következtetések segítségével: „Minden társadalomnak — létszámától függetlenül — van egy utolsó ellenállási, tűrési vonala — mondja. — Ehhez élete árán is ragaszkodnia kell. Ha nem teszi, az életét veszíti el. Ez a végső határ: a közösség kapcsolata saját hagyományrendszerével”. Hozzá kell tenni, e kapcsolat nem a hagyományrendszer puszta megőrzése, annak örökös átértelmezését, újraélését, újrateremtését jelenti. Küsmődi Bálint könyvében egy eddig elhanyagolt, számtalanszor visszametszett magyar mítoszlehetőség gondolati, érzelmi csíráját látom fölsejleni, amely az önpusztító szabadságvágy Petőfi sorsában testet öltött mítoszának ellentétpárjaként ott kellene hogy munkáljon a magyar öntudatban. Ami Odüsszeusznak a görög föld, az otthon hívó szava volt, Tézeusznak Ariadne-fonala, Józsefnek, akit pedig kitaszítottak az övéi, a rokoni kötelék, az Küsmődi Bálintnak a magyarsága, ez mentette a világháborús, s az azt követő évek bolyongásaiban, ez éltette a hazatalálás reménytelen eszméjét az idegeiben. Huszonöt évi lappangás után érte meg e könyv a nyomdafestéket, de akkor is csak a Néprajzi Közlemények hasábjaiig jutott, másra kíváncsi, szűkkörű közönség elé. Pedig egy ilyen művet egészséges nemzeti közgondolkodásnak türelmetlen, izgatott, sürgető várakozással kellett volna előhívnia, akár a semmiből is. Oláh János Találkozás a természettel (Hauer Lajos reprodukciói) Kovács Attila: Glda Barta Béla: Fiatal lapátos Weöres Sándor: A szekér Szénás szekér ökrös szekér égre nem ér mélybe se tér rögös úton billeg halad sose szalad el se marad lassan viszi a sima tér s mikorra kell céljába ér. Keresztes József: Sziromhó Ősz ez a május, ősz javából: — esős, szeles —, az év kifordult sarkaiból, hiszen a fáról virágszirom hull, mintha hó hull, s viszi a szél a lucskos fűre, a sáros útra — eltapossuk —, s mintha ázott madár repülne tépett levél kereng le lassún ... Ez már az ősz, a május ősze ... Nincs kéz, ki máglyát rakna gondból. Nincs, ki a szirmot megkötözze ... — Hull a hó, a nedves sziromhó. Szűcs Mariann: Elrohant felettünk az élet — Édes Lidikém, nagy nap ez a mai, a mi meghitt életünkben! — szólt ünnepélyesen Darázs Lajos. Darázs Lajosné a konyhában mosogatott, nem értette tisztán, hogy mit mondott (esetleg neki) Lajos a szobában. Visszaejtette a húslevestől csillogó tányért a zsíros löttybe, megrázta a kezét, majd csípőjében megtörölte, és besietett a szobába, ahol apró szürke szemeit kíváncsian meresztette Darázs Lajosra. — Öltözz, Lidikém! Kimegyünk a temetőbe! Darázs Lajosné azt akarta mondani, hogy még nem végzett a mosogatással, de amikor látta, hogy az ura mennyire izgatott, sietve ráncigálta le a köpenyét, kapkodott a ruhásszekrényben, és motyogta maga elé révedve: Menjünk. Az asszony előtt nem volt teljesen világos, hogy miért olyan sürgős vasárnap délután a temetőbe menni, de azt tudta, hogy Darázs Lajos nem szokott csak úgy — a levegőbe beszélni. Hirtelen melegség öntötte el. Hát igen, az ő Lajosa minden tekintetben csodálatos, még akkor is, ha nem mosott el minden edényt, és a vizet is ott felejtette. De hiszen ő a lassú, ezért Lajosra nem mondhat semmi rosszat, még gondolatban sem. A temetőben Darázs Lajos mosolyogva állt meg egy sírbolt előtt, aminek fekete márványtábláján egy fehér galamb bóbiskolt. — Olvasd! — nyögte ki túláradó boldogsággal a férfi. — Darázs Lajos, született 1925. február 13-án, élt... évet, felesége Darázs Lajosné, Pataki Lídia, született 1930. július 15-én, élt... évet. Emléküket megőrzik az élők. Béke poraikra— betűzte Darázs Lajosné, és eszébe jutott, hogy ma van a születésnapja. Darázs Lajos csukott szemmel, áhitatosan hallgatta az asszony felolvasását. — Édes Lidikém! Ezt én a túlórákból spóroltam neked össze a születésnapodra, és itt és most kívánok még nagyon sok boldogságot, millió örömteli percet az élettől — mondta elcsukló hangon Darázs Lajos, és sűrűn pislogva tette még hozzá —, hosszú-hosszú életet jó egészségben* Homlokon csókolta a megdöbbent asszonyt, és óvatosan körbejárta a születés- napi ajándékot. Nyögve, szuszogva kitép- deste talapzata körül a gazt, a fehér galamb szárnyairól pedig lepöccintett néhány madárpiszkot. — És most elmegyünk születésnapi vacsorát enni! — De Lajosom, minek költenél annyit! — szólalt meg nagy nehezen az asz- szony, de már bánta is, hogy az urának ellent akart mondani. — Ember a sorsát el nem kerülheti, mert ahogy születik, úgy is hal meg — szólt Darázs Lajos, majd felhörpintette a negyedik pohár ásványvizet. Az asszony szomorú szürke szemekkel nézett bölcs férjére. Milyen nagy igazságokat tud az ő párja mondani! Még egy ilyen születésnapi vacsora után is! Darázs Lajos az utolsó morzsáig mindent megevett azzal a jóleső tudattal, hogy ki van fizetve. Két fogvájót harapdált széjjel, miközben a sírbolton tűnődött. A harmadik fogvájó rágicsálása közben már epés megjegyzé-
