Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-14 / 113. szám

Fűrészüzemben

Néha robot, néha szökkenés a dőlő rönkök alól, zaj, a fűrészelt fa erős illata — mindez csak együtt válik fűrészüzemmé a MEFAG gyöngyösi .fűrészüzemében. A nehéz fizikai munka viszont állandó: ebből adnak „ízelítőt” képeink.

(Kőhidi Imre képriportja)

Ékes, | édes, szép magyar nyelvünk, be érdekes is tudsz te lenni! Egyszerre tárgy és személy, az egyetlen szó, amely ráadásul a személyek olyan csoportját is jelenti, akik amellyé, azaz intézménnyé lesznek. És kikérnek. Papíron. Ezt hívják kikérőnek. Tehát a kikérők kikérőket küldenek, s, mert igen gyakran csak egyetlen név szerepel a kikérő alatt, így tehát a kikérőket, az intézményt egyetlen személye, a kikérő képviseli. Ne, ne kapj a fejedhez, olvasóm, mint tette ezt minap gyárbéli vezető ismerősöm, beletúrván erősen gyérülő hajába, és fakadva oly szövegre, amelyet itt idéznem ildomtalan lenne. Kikérné magának az olvasó.

— Tőlem a termelést kérik számon. Meg a létszámot. Meg az önköltséget. De én kitől kérjek ki jó szakmunkást az új automata géphez? És ugyan kérhetek, de úgyse kapok. Legfeljebb fegyelmit. De tőlem... itt van ni, megint... tőlem, minden héten háromszor is kikérnek valakit. Sőt, valakiket — ejtette rezignáltén a kikérőpapírt az íróasztalra. Tudta, hogy bár jogában áll, de mégsem teheti meg, hogy éljen is a jogával; nem tagadhatja meg a kikérést.

Igen: manapság már nem úgy mennek a dolgok, mint hajdanvolt régen, amikor a gyár igazgatója, az üzem vezetője, az osztály főnöke csak úgy, mentében tudta meg, hogy kit rendeltek be, át, el, különbözőbb tanfolyamokra, értekezletre, tanácskozásokra, szemináriumra és egyéb fejtágítóra. Az az idő elmúlt. Most az illetékes szervezet, legyen az párt- vagy állami, társadalmi, vagy közintézmény: kikér. Ahogyan az illem, meg a kikért feletteseinek kijáró egyszemélyi felelősség iránti tisztelet is megköveteli.

És ahogyan hallgatom a panaszt, úgy érzem, hogy valóban tehetetlen a gyárbeli ismerősöm, mert tehetetlen lennék én is, s tehetetlen voltaképpen az az intézmény, amely most a kikérő szerepében

jelentkezett a kikérőlevéllel, ám lehetséges, hogy pont ebben az időben meg oda kézbesitett a posta ugyancsak egy kikérőlevelet. Ha kedvem volna, viccelnék is: kiké- regetünk, kikéregetünk, körbe karikába. Csakhogy ez nem tréfa, vagy ha igen, meglehetősen rossz hatású tréfa.

De hát miért a tehetetlenség mindez ellen?

Mert a kikérések kül ö n-kü- lön jogosak és helyesek. Valóban szükség van például az ifjúsági vezetők továbbképzésére? Valóban szükség van. Vöröskeresztes értekezlet, vagy tanfolyam, szükséges? Ki tagadhatná, hogy bár ez i s egy tanfolyam a sok közül, de elvégzése mások számára, az embertársak számára adott esetben az életet jelentheti. Pártbéli továbbképzés a propagandisták számára, kelletik-e? Feltétlenül, ök az eszme, a marxista gondolat, egy vagy több csillagos zászlóvivői, seregüktől függ, milyenné válik, lesz az ország közgondolkodása. Tanácsi továbbképzés a tűzvédelemre, szakszervezeti oktatás a munkavédelemre — nem folytatom a sort.

Ezek mind külön-külön, de együtt is elválaszthatatlanok az élettől, a mi életünktől minden bizonnyal.

Kereshettem volna persze, nem is nagyon kellett volna erőlködnöm, olyan kikéréseket is, amelyek joggal utasíthatók el, vagy amelyek témájuk, céljuk miatt megmosolyogtatók, — de szánt- szándékkal nem teszem. Nem akarom ugyanis jelentéktelen ügyecs- kévé süllyeszteni ezt az ugyan nem világrengető, de mégiscsak meggondolandó gondot.

A kikérést.

Amelyet nem lehet megtagadni, amely eseteiben mind jogos, okos és hasznos, de amely összességében mégiscsak gondot, fejtörést okoz a kisebb vagy nagyobb kollektívákban.

— ... és még nem is a kiesett munkanapok a lényegesek, bár amikor amúgy is létszámhiánnyal bajlódom, ez sem papírkosárba való. .. De hogy is mondjam, hogy félre ne értsék, és meg se sértsek bárkit is? — kínlódott a lényeget keresve panaszkodó partnerem — .. .Szóval, én tudom, hogy jogos a kikérés és okos is, el is engedem a dolgozót. Tudja ezt a

társa is, de nem biztos, hogy o ugyanúgy érti és érzi, mint én... Gyakran bizony inkább morog magában, hogy az most elmegy flangálni valahová, a bért megkapja, míg ő itt olajosán, piszkosan és még az órabére is alacsonyabb...

— De hát zavarja a munkafegyelmet a kikérés?

— Igen. Zavarja. Ezt bátran kijelenthetem.

— ... és akkor mit lehet tenni? Mindent nem szervezhetnek munkaidőn túl, vagy a szabadság terhére. .. A közösségért dolgozni és még a szabadságát is rendre feláldozni. .. Ez igazságtalan lenne, nemde?

— Az. Kétségkívül igazságtalan. De bizonyisten nem tudok mit tanácsolni. .. Egyébként engem is kikértek most egy néhány napos továbbképzésre — húzott elő a zsebéből egy papírt, jót kuncogva hozzá.

Ebben maradtunk.

Illetőleg abban, hogy a kikérés gondokat okoz a munkahelyen és abban, hogy a kikérés, az esetek döntő többségében egy társadalmi szükségletet, igényt fejez ki. Tehát nem megszüntethető. És ezzel a kör bezárul. Nem kellene, de van, és azért van., mert mégiscsak kell.

Ezek után joggal teheti fel a kérdést az olvasó, hogy valóban ilyen nagy gond ez az üzemek számára? Hiszen, ahogyan fölényes és nem mindig hozzáértő megjegyzéssel kísérni szokták a legyintést, lógnak ott úgyis eleget? Azt hiszem, erre tudok válaszolni'.nem olyan nagy gond. de van ilyen gond. S mert a legkülönbözőbb társadalmi szervezeteket, pártszerveket, állami testületeket is érinti, hát eleddig inkább csak a morgás, a dünnyögés szintjéig jutott el emiatt a panasz, mintsem a nyílt beszédig.

A következő ugyancsak jogosnak tűnhető kérdés: de mit ajánlok én, az újságíró, aki talán nagyobb port vert fel a soraival, mint amilyen széles nyomot hagy ez a probléma a szocializmus országútiján. Mit ajánlok? Bevallom töredelmesen: semmit sem tudok ajánlani. Bár többször végiggondoltam, hogy e bűvös körből hogy és hol lehet kitörni, sőt azt is, hogy valóban annyira bűvös-e ez a kör, avagy sem? — képtelen voltam a bölcs megoldás nyitjára jutni. Ám úgy vélem, ez nem is az én dolgom. Az enyém csak annyi volt és lehet ebben, az ügyben, hogy felvettem az egyébként útszélre hullt volt volna panaszt, s mert úgy éreztem, van benne odafigyelésre való, hát közreadtam.

Aki, vagy akik illetékesek, majd továbbviszik, hogy el is jussanak a bölcs megoldásig. Amely persze az élet törvényei értelmében, majd megint új és más gondokat vet fel. S ez az igazi körbe-körbe...

V