Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-30 / 101. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. április 30., szombat HIÁNYCIKK: AZ ÖTLET, ÍZLÉS, EREDETISÉG Szuvenír-kultúra Vörösmajori gondok ünnep küszöbén Beleznai Ferenc szakoktató tanítványainak egy kotrógép makettjét mutatja be (Fotó: Szabó Sándor) MINDENNAPI NYELVÜNK Simfel: zsémbel A címül adott két szóalakkal kapcsolatban sokan azt hiszik, hogy egy idegen szóforma áll szemben használati értékében is a vele azonos magyar megfelelővel. Nem olyan egyértelmű ez a hiedelem: mindkét szóalak egy tőről fakadt. A német schimpfen (ócsárol, szid, korhol, pocskondiáz) átvételével kerültek nyelvünkbe. A korábbi átvétel a zsémbel. Hangsorában is bele- szervült nyelvünkbe, és szócsaládja is kitágult: zsémb, zsémbes, zsémbel, zsémbeskedik, zsémbesség, zsémbe- lődik, zsémbelődő stb. A mai nyelvérzék szerint kerülnünk kell a simfel, simfelés idegen szókat, s helyettük a magyar megfelelőket kell felhasználnunk, annál is inkább, mert igen gazdag példatárból válogathatunk. A jelentéstartalmat és a használati értéket tekintve a simfel jó magyar megfelelőinek tekinthetjük ezeket a szóalakokat: leszól, korhol, gyaláz, ócsárol, szid, szidalmaz stb. Az alábbi szövegrészletben bármelyikkel felcserélhetjük a simfel igealakot: „Bebizonyította, hogy fővárosunk, a sokat szidott, pontosabban agyonsimfölt Budapest, nemcsak kupiéba való” (Élet és Irodalom, 1983. jan. 28.). A testvér jövevény, a zsémbel nem helyettesítheti a simfelt, mert inkább ebbe a rokon értelmű szósorba illeszkedik bele szervesen: civakodik, perlekedik, zsörtölődik, patvarkodik, tor- zsalkodik, fenekedik, veszekedik; duzzog, dohog, elégedetlenkedik, virrog stb. Arany Tompának írt levélrészlete is ezt bizonyítja: „Te szuszogsz, neheztelsz, duzzogsz, morogsz, zsém- belsz, porolsz, osztozol, ci- vakodol, veszekedel” (Arany — Tompának, 1854). Arany különben versbeli kulcsszóként is gyakran élt a zsémbel igével: „Ide-oda zsémbel, zörög, mint a haraszt” Hogy a zsémbel ige származéka egy mai szövegben is jól teljesítheti nyelvi szerepét, arról ez a szöveg- összefüggés bizonykodik: „örülök, hogy zsörtölődik, s kívánom, hogy mindaddig zsémbeskedjék, amíg dolgozik” (Magyar Hírlap, 1983. ápr. 9.). A címbeli két német átvétel természetesen a megfelelő beszédhelyzetekben más-más stílusértéket képvisel: a simfel inkább alacsony stílusszintű, városi nyelvi forma, a zsémbel általánosabb használati értékű, s minden stílusszinten jól teljesítheti a neki szánt közlő, kifejező szerepet. Dr. Bakos József A lassan beköszöntő jó időnek Egerben és a megye számos pontján is legmegbízhatóbb jele a napról napra növekvő turizmus. A szokásos és néhány újabb idengenforgalmi látnivaló mellett pedig szintén a tavaszt jelzik a zsúfolt kirakataikkal, polcaikkal az állami vagy kiskereskedői szuvenír- és ajándékboltok, valamint az úgynevezett bazárárudák. Kínálatuk: a „helyi” vagy „tájjellegű” úti emléktárgyak köre azonban úgy tűnik, ebben az évben is változatlan marad. Igaz, a fából és műanyagból barkácsolt égetett, préselt, mázolt és lakkozott) hordó, minaret, borospalack, ágyú, kerekes kút, őzike stb. utánzatok és gyakorta primitív tákolmányok mellett nemrégiben egy (legalábbis ezen a tájékon) eddig ismeretlen típus is megjelent: „falikép”, amelyen néhány bambusznád mellett egy fa- ragott-festett-lakkozott vitorláshajó díszeleg!!!). A szemlélő és a gyanútlan vásárló értetlenségét feloldandó pedig a fumírlap alján olvasható a mindent magyarázó (?) felirat: „Eger” ... Lám, az egykor vízimalmairól és halállományáról is híres Éger-patak, vagy maga a megyeszékhely e téren is egy szebb jövőnek néz elébe — gondolhatnánk. De hagyva a „kikötői optimizmus”-*;, felvetődik, hogy kinek az agyában jött létre ez a tudatzavar?! A merendelők és forgalmazók körében már annyira elharapózott volna az igénytelenség vagy finomabban szólva: a figyelmetlenség, hogy szerintük ez már fel sem tűnik? E szélsőséges példa magában is jelzi, hogy tárgy- kultúránknak egy sajátos, de szemérmességből vagy éppen a pallérozottabb ízlés szemszögéből ez idáig kellően nemigen átgondolt szeletét jelenti a szuvenirjelen- ség. Való igaz, hogy ezek az úti emléktárgyak egy valós emberi igény szülöttei: lévén az utánzás maga is egyfajta ünnep és szeretnénk, ha erre valamilyen szimbolikus tárgy otthon is emlékeztetne minket. De úgy véljük, amennyire öröm az utazónak, turistának egy-egy híres hazai vagy külföldi nevezetesség felkeresése, úgy az adott helynek is kötelessége (kellene legyen), hogy megbecsüléssel fogadja az oda el- zarándoklót. Így a látható vagy csupán érzékelhető szellemiséget oly módon is maradandóvá teheti, ha önmagáról színvonalas képmást teremt és nyújt. Az emléktárgyak eredeti- tiségét, ötletes mivoltát és ízléses jellegét szerte a világon, így hazánkban is igen kritikusan lehet és kell vizsgálni. Sokan úgy vélik, az egész kérdést egy tollvonás egy csapásra megszünteti. Bizonyos, hogy ebből semmi jó nem születne, sőt a kér(Fotó: Tóth Gizella) dés, miszerint mit vigyünk emlékül egy-egy utunkról, ugyanígy megmaradna. A reálisabb lehetőség inkább afelé mutathatna, hogy kellő támogatással bővíteni lehessen az emléktárgyak kínálatát; színvonaluk akár a mai versenyszellem ilyetén kiaknázásával emelhető volna. Tudjuk, a gondolat megyénkben sem új, — legutóbb a megyei tanács kereskedelmi osztálya szervezett egy olyan tanácskozást, ahol az ízléses, értékes tájjellegű ajándéktárgyak hiánya is gondként merült fel. Ügy véljük, megfelelő szervezéssel (ideértve a szükséges anyagiakat is) pályázat, vagy kritikusabb tárgybírálat, netán bizonyos kedvezmény vagy dotáció formájában mind az alkotókat, egyaránt serkenteni lehetne egy igényesebb és színvonalasabb tárgyi együttes kialakítására. Az ízléses és a maga nemében stílusos emléktárgy mind pedig a kereskedőket igen kelendő portéka. A belé fektetett szellemi energia és anyagi ráfordítás — főként olyan helyen, mint a Mátra—Eger—Bükk vidéke — gyorsan megtérül, sőt újabb hasznot is hajthat. Már csak azért sem lehet érdektelen figyelmet szentelni ennek a kérdésnek. Kriston Vízi József Vörösmajor, szakmunkás- képző intézet! A selypi medence, Hatvan és Gyöngyös környéke, valamint Nógrád, Szolnok megyék jó néhány üzeme innen nyer szakember-utánpótlást két évizede. Tíz szakmában folyik itt a képzés, és a fő profilt a vasipar, utóbb pedig a bányaművelő, bányagépszerelő szakmák jelentették. A Tho- rez Külfejtéses Bányaüzemhez például Vörösmajorból kerülnek ki az ifjú kotrómesterek, gépkezelők. Jelenleg 360 növendéke van a tanintézetnek, ami nem éppen megnyugtató. — Jó néhány fontos szakmában évek óta nem tudjuk kellően, az igényekhez igazodva feltölteni az évfolyamokat — mondja Tóth Mihály igazgató. — Például épp a bányaművelő, bányagépszerelő szakmában mindössze 34 fiatal képzi magát, holott csak a külfejtésnek legalább a duplája kellene. Most összegeztük a jelentkezéseket, amiből kiderül továbbá, hogy öten akarnak szerkezetlakatos szakmunkásbizonyítványt szerezni, holott a CSŐSZER, az apci Metalloglobus, a Mátraalji Szénbányák Vállalat üzemei ennek tízszeresét is alkalmaznák, mégpedig jó bérezéssel. És ami országos gond, nálunk is mutatkozik: az esztergályosság iránti teljes érdektelenség. Beszélgetésünk során kerestük az ifjú szakemberutánpótlás terén megnyilvánuló probléma okát. Az igazgató véleménye szerint néhány divatszakma előretörése billentette fel a korábbi jó egyensúlyt, a pályák iránti érdeklődés kellő megoszlását. Az autószerelő szakmában például olyan mérvű a túljelentkezés, hogy a fiatalok egyharmadát vettük csak fel a következő tanévre. Majdnem így állunk a központifűtés-szerelőkkel. Az ifjak, vagy talán a szüleik nyilván úgy gondolkoznak, hogy e mesterségek tudói, itt-ott vállalt munkaidő utáni ügyködéssel, jelentős többletjövedelemhez jutnak, köny- nyebben élnek — mondotta Tóth Mihály. — Nekünk azonban a népgazdaság érdekeire kell elsősorban figyelnünk. Mert nyilván valameny- nyien innánk a levét, ha az emlegetett divatszakmákban túltengés áll be, máshol pedig lehetetlenné válik a gyárak, üzemek, bányák normális termelőmunkája. A vörösmajori szakmunkásképző intézet vezetői természetesen arra törekszenek, hogy a szakemberutánpótlás ügyét jó mederbe tereljék. És bár ezúttal nem tűnt eredményesnek, de mindenképpen alkalmazni kívánják korábbi módszereiket. Gondos terv alapján keresik fel a környék községeinek általános iskoláit, ahol osztályfőnöki órákon, szülői értekezleteken próbálnak érdeklődést kelteni a hiányszakmák iránt. Húsznál több iskola nyolcadikosait meg is invitálták tanintézetükbe, hogy a helyszínen ismerkedjenek meg a jelentős utánpótlást igénylő mesterségekkel. Most egyébként, éppen az iskola fontosságát is méltányolva, a szakmunkásképző gyönyörű parkjában rendezik meg Lőrinci nagyközség és a selypi medence dolgozóinak majálisát, A munkásság ünnepének, május elsejének délelőttiére, illetve az egész napos . programra több ezer vendéget várnak a rendező szervek. Közöttük lesz Barta Alajos, a megyei pártbizottság első titkára is, akinek köszöntője után zajlanak majd le az ünnepi események. (moldvay) K i tudná pontosan megmondani, mire képes az ember? De hát hogyan is volna ez lehetséges, amikor az emberek a legmagasabb csúcsokat ostromolják, ahol a szél sem tud semmibe belekapaszkodni, gyalogszerrel indulnak a sarkvidékre, vagy parányi lélekvesztőben hányódnak az óceánon és közben a bőr nadrágszíjukkal táplálkoznak? Valóban lehetetlen elsorolni az emberi kitartás, szívósság, akaraterő valamennyi példáját és az élet mindennap újabb bizonyítékokkal szolgál erre. Én most egy olyan emberről zengek dicshimnuszt, aki arra kényszerítette önmagát, hogy dohányozzon. S hogy ez a himnusz meggyőzően csengjen, közlöm: ez az ember — én magam vagyok. Korunk fiatalembere már nem áll választás előtt abban a tekintetben, hogy hozzá kell-e szoknia a füsthöz vagy nem. A mai fiatalember dohányosnak születik. Első lélegzete egyúttal az első szippantás is. Az első, amit lát, nem a világosság, hanem a cigaretta sötét füstkarikái. Az első hang számára — nem édesanyja bűvös bölcsődala, hanem egy dohányző nő fuldokló köhögése. Én pedig kisgyermekkoromban annyira elmaradott voltam, hogy sokáig nem is gyanítottam, micsoda élvezet a cigarettafüst. És így volt ez mindaddig, amíg falunkban megnyílt az első mozi. Ezzel a filmek valóságos özöne zúdult rám, és minden film tele volt cigarettafüsttel. Különösen jók voltak ebben a tekintetben a francia filmek. Ezekben mindenki dohányzott: a gengszterek és a rendőrbiztosok, a taxivezetők és a testőrök, a sok-sok Lajosról nem is beszélve. Elbűvölő hölgyek, akiknek szemében bűnös fény csillogott, utánozhatatlan kecsességgel emelték ajkukhoz a füstölgő cigarettát — c’est la vie, o la, la! Mutassanak nekem egyetlen embert is, aki mindezek láttán ne nyúlt volna legott cigarettáért? Jómagam első próbálkozásomat a ma már nem létező „speciális keverék”-kel végeztem, amelyre ha egyáltalán emlékszik valaki, akkor bizonyára mélységes undorral. Szervezetem tőle telhetőén ellenállt. Heves köhögés rázta meg egész testemet. A görcsös hányingertől hétrét görnyedtem, de bátran küzdöttem önmagámmal, és erőnek erejével nyeltem a büdös füstöt. És győztem! Nehezen kaptam levegőt — erről azelőtt azt sem tudtam, mi fán terem —, szemem gyulladásos lett a füsttől, esténként álmatlanság kínzott, reggel viszont alig tudtam felnyitni a szememet. Ha gyengébb, kishitűbb ember vagyok, akkor természetesen felhagyok ezzel az önkínzással, én'azonban állhatatosan haladtam célom felé, és roppant bátorsággal tovább mérgeztem magam nikotinnal. És néhány hónap múlva majdnem elértem a célomat: kardio- grammomon különös zegzugos vonalak jelentek meg, amelyek a Mount Everest csipkés ormaihoz hasonlítottak, vérnyomásom, úgy rémlett, felkúszott erre a hegycsúcsra és a vizsgáló orvos csodálkozva csóválta a fejét: ilyen fiatal és már ilyen nyavalyás. Én azonban továbbra sem adtam be a derekamat, ösz- szeszorított foggal növeltem mindennapi adagomat. Harmincéves koromban hatvanötnek néztem ki, de büszkén mondhatom, hogy egyetlenegyszer sem éltem vissza ezzel. Igaz ugyan, a nők és a gyerekek átadták nekem a helyüket, én pedig csak a fejemet csóváltam és görcsösen köhögtem, a szenvedélyes dohányos hörghurutos, kéjes köhögésével. És egyszer csak eljött az idő, amikor az orvos közölte: vagy abbahagyja a dohányzást, vagy tovább füstölhet —, de a másvilágon. És én abbahagytam a dohányzást. Két hosszú napig. Azóta sok minden megváltozott. Ma már nem látszom hatvanöt évesnek. Sokan hetvenöt esztendősnek tartanak. Most egy cél lebeg előttem: el kell érnem, hogy százévesnek nézzek ki! Ami a közérzetemet illeti, már réges-régen elértem ezt. És van, aki még azt kérdezi, mire képes az ember! (Ford.: Gellér György) Az ember mindenre képes Társadalomkutatás Új folyóirat Társadalomkutatás címmel új folyóiratot indít az MTA gazdaság- és jogtudományok osztálya. Az első szám megjelenése alkalmából pénteken Kulcsár Kálmán, az MTA főtitkárhelyettese, az új lap főszerkesztője, az Akadémia Roosevelt téri épületében tájékoztatta a sajtó képviselőit. A folyóirat évente négy alkalommal, mintegy 500 oldalon jelenik meg. Szerkesztői arra törekednek, hogy a lapban a társadalom folyamatait feltáró cikkek és tanulmányok, vagyis a társadalomkutatás új eredményeit tükröző anyagok jelenjenek meg. A folyóirat igyekszik gyorsan reagálni a társadalom életében jelentkező problémákra.
