Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-23 / 95. szám
I Romantika? (Perl Márton képriportja) Történet egy szerkesztőségből. De nem szerkesztőségi történet. Sőt, valójában nem is történet, mint majd az a továbbiakban amúgyis kiviláglik. Egyszóval a színihely egy szerkesztőség, melynek folyosóra nyíló szerkesztői szoba ajtaján halk, de határozott kopogás jelzi: valaki kívülről, belülre óhajt kerülni. A kopogtatás — amúgy — nem szokás a szerkesztőségi ajtókon. Legfeljebb az írógépeken, így hát a bentülő tökéletesen tisztáiban van azzal, hogy „civil” kér bebocsátást. Megkapja. A középkorú férfi szerény, de magabiztos mozdulattal kéziratot vesz elő és miközben a szerkesztői asztalra teszi, hozzáfűzi az ilyenkor szokásos kommentárt, miszerint: —... a város szülötte volt, keltsen tudnak róla, pedig megérdemli. .. Ügy gondoltam, a szerkesztőségben is, de az olvasókon <is segítek, amikor közreadom ezt a néhány soros megemlékezést róla. .. A kézirat szerencsére nem terjedelmes, a szerző nem tolakodó, a téma meg minden bizonnyal aktuális — lehet. Lehet, hogy az, lehet hogy nem, de csak úgy, áta- botában beleolvasva is, a feldolgozás precízségről vall, tömörségről és hátha érdekli az embereket. Vagy legalábbis az olvasók egy részét. A kézirat elfogadtatik és néhány nap múlva a lap hasábjain leközöltetik. Másnap, vagy harmadnap, avagy éppen negyed nap újabb kopogtatás és újabb szerző, sőt szerzők sorjáznak1, ha nem is nap mint nap, de hét, mint hét a legkülönbözőbb ötletekkel, témákkal. Bélyeggyűjtés és kiskert, madártan és horgászat, területi labdarúgóbajnokság és földrajzi kislexikon. Szerzők, ötletek a szerkesztői asztalnál, és az asztalon olyan ötletek, amelyek beválhatnak is meg nem is, de amelyekért, hogy azokat maga írja, szerkessze sohasem lelkesedett az újságíró. Mert ki kapott még például Rózsa Ferene-díjat a Horgász-sarokért, vagy az Autósélet című rovat összeállításáért? Senki. Ezeknek a „mellékes” rovatoknak a megírása, összeállítása két dolgot biztosan ígér az újságíróknak: rendkívüli precízséget és cserébe érte a névtelen szürkeséget. Legalábbis jómagam még nem láttam az utcán azért kezet rázni egy szerzővel, hogy az olvasó így juttassa kifejezésre elismerését a krumpli házi vermeléséről szóló, irodalminak nem tekinthető alkotásért. Az újságíró fellengzős, alkotó lélek, hiú is az istenadta, meg bizony néha lusta is, hogy bele- borzong még a gondolatba is, miszerint rendszeresen arról írjon például, hogyan is kell méltó lenni az akvarisztika nemes hagyományaihoz. De ott az olvasó, hátha kell neki, meg kell próbálni — így a szerkesztő és rendre-sorra napvilágot látnak az iménti és még más rovatok is, olyan levelek, amelyek érdekes statisztikákat közölnek, levelek, amelyek hozzászólnak valamihez, amihez már hozzászóltak ugyan egyszer, de az helytelen hozzászólás volt. És a szerkesztő meghökkenve veszi észre, hogy az asztalára kerülő levelek gyarapodó száma nem a vezércikkekre való olvasóreagálásokból adódik, hanem ezekből a mellékesen, külső szerzők precíz lelkesedéséből fogant nem irodalmi, de zsurnalisztikái miniatűrök jóvoltából. Azoknak köszönhetően, akik névtelenül, vagy alig ,nevesen”, jóformám egyetlen fillér nélkül vagy igencsak szerény, inkább csak jelképes honoráriumért, hob- biból-é, avagy megszállottságuk miatt, de hangyái lettek egy monumentális építménynek. Annak, amit úgy hívnak: tömegtájékoztatás. Hangyák, akik kopogni is tudnak a szerkesztőségi szobák ajtaján, de ráérezni is tudnak, mi kell még az olvasónak, miben lehet segíteni, szolgálni őket, hogy kellemesebb legyen az életük. Aki gyanakvó, az már eddig is kiérezhette, hogy a történetkék, ugyan egy szerkesztőségi folyosóról valók, ám az életet példázzák. Azokról és azok miatt szólnak e gondolatok, akik névtelenül, önzetlenül, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, csak a megbecsülést elvárva hangyáskodnak ama építmény körül és érte, amit úgy hívnak: haza. Közelebbről: ház, utca, városrész, falu, üzem, közösség. Azokról a megszállottakról lehetne száznyinál is ezerrel több történetet elmondani — igaz, e történetek felettébb hasonlítanának egymásra —, akik körbejárják a szomszédokat, hogy fogjanak össze, ültessenek virágot. Azokról lehet — és nem feltételes módon, sőt — kell is szót hirdetni, akik a Vörös- kereszt aktivistái például, vagy a népfront helyi szerveiben ügyködnek a közösségért. Akik nem hivatásosak, de akik nélkül a hivatásosak elhatározni tudnának igencsak sokat, de azokból megvalósítani valamit is igencsak nehezen és keveset lennének képesek őnélkülük. Megszállottak bizony a tanácstagok, aiknek abból haszna, hogy a közösségért dolgoznak legföljebb csak annyi, hogy megharagszanak rájuk, mert képtelenek voltak elintézni, legyen mindenütt járda az utcában. És megszállottak bizony a munkásőrök, akik munka után, munka mellett kemény kiképzésben vesznek részt és cserébe vigyázzállásban kell végighallgatni- ok, ha valami parancsot nem a legjobban hajtottak végre. És vajon nem megszállott-e az önkéntes tűzoltó, aki az életét kockáztatja, vagy a testnevelő tanár, aki csapatot szervez, hogy legyen jobb a gyerekeknek, s legyen több gondja önmagának? Bizony azok mind: megszállottak. Akik nélkül sem egy szerkesztőség, sem egy testület, sem egy ország meglenni képtelen lenne, akik életet vivő sejtjei az építendő holnapnak. Akik teszik a dolgukat, de azt is, ami voltaképpen nem is lenne a dolguk, ám a közösségért nem tenni, arra képtelenek. Az emberi faj egy sajátos specieséről van szó, akik szemre ugyan lehetnek mind mások, de egyben mind azonosak: ebben a szent megszállottságban. Profán litánia zsolozsmázik bennem : .. .uram irgalmazz mindazoknak, akik így cselekednek és uram az atyaistenért se könyörülj azokon, akik csakis pénzért tesznek, ha egyáltalán tesznek valamit a közösségért. Uram könyörülj azokon, akik e szent düh megszállottjai, de könyörtelenül vesd el magadtól azokat, akik inkább gúnyolják, mintsem követik a megszállottak tiszteletre méltó és gyarapodó seregét. Ámen. Így legyen. — Tessék...! — szólok ki az ajtón, válaszul a szerény, de határozott kopogtatásra. Hadseregünk egy újabb közkatonával gyarapodott. Üdvözlet néki! left
