Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-23 / 95. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság,iím.április23.,szombat Bátrabb igazságokért! Egy gazdag élet zárult le Illyés Gyula halálával. Nemcsak írói munkássága avatta jelképpé, hanem az is, hogy csaknem egyidős volt századunkkal, végigélte azokat a jelentős fordulókat, amelyek megszabták Magyarország sorsát. Mindig értő szemmel figyelte az eseményeket, tudásával és tollával szolgálta a magyarságot. Mint egy kiapadhatatlan forrás, olyan munkássága, verseivel, esszéivel, drámáival, regényeivel önálló világot teremtett. Minden írása mögött határozott arcéi villan föl, a másokért felelősséget érző, a köz ügyeiért harcoló személyiség rajzolódik ki. „Bátrabb igazságokért” harcolt világéletében, azért, hogy a nemzetet összekötő szálak erősebbek legyenek, őszintébb és tisztább kapcsolat alakuljon ki az emberek között. Sokáig viselte súlyos betegségét, de még az utolsó hónapokban is volt néhány olyan fontos megnyilatkozása, amely eligazodásul szolgálhat a fiatalabb nemzedékek számára. Tudta: a halálfélelem legjobb orvossága, hogy egyengeti az utánajárok lépéseit, hiszen bennük folytatódik: megtartó közösségében, népében. Összeállításunkat Illyés Gyulának szenteljük, nem a szinte kötelező emlékezés miatt, hanem azért, mert mindent sorsával valami lényegeset közvetít mindany- nyiunk számára. Illyés Gyula hitvallásaiból Sose akartam író lenni. Nagyon szegény, de műveltségre, tisztaságra, igényre sokat adó, tehát elég jó családból származom. Íróvá az erkölcsi felháborodás tett. Kamaszkorban az ember feltaláló vagy utazó akar lenni. Én hadvezér szerettem volna lenni, forradalmi, népi felkelt hadak élén, nem fővezérként, hanem másokkal, együttesben, kollektív harcba szállni, megszervezni a kizsákmányolt, megtiport, meggyalázott népet. S mert ez nem volt lehetséges, írni kezdtem azért, hogy az írással ugyanazt szolgáljam, amit egyébként akartam szolgálni. ★ Itt állok proletár-paraszt származásommal. írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen életemben nem is írtam mást, mint népről szóló műveket ... ★ Feladatom csökkenteni az emberi szenvedést. Nem tudom megszüntetni, de csökkenteni igen. Szépet írsz, elringatod, megnyugtatod az idegeket! A másik, ami ehhez kezdettől fogva társadalmilag is járul: enyhíteni az emberi butaságot és a szadizmust. Soha nem voltam megelégedve a munkámmal. Apám felhúzta a kerékre a ráfot, az munka volt. A pusztán learattak, az is munka volt, elvégeztek valamit. Én ilyen érzést nem kaptam a munkámtól. Ezért irigyeltem a szobrászokat, festőket, akiknek anyaguk van legalább. önbizalmat nem kaptam a műveimből, még kevesebb önhittséget. ★ Magyar költőnek lenni mindig is, most is egyet jelentett, és egyet jelent az őrző, a virrasztó gyötrelmes tisztével. ★ ... nem szeretnék mást hátrahagyni, mint egy kötet verset vagy ötszáz oldalnyit, és mondjuk három kötet prózát, három színdarabot — ez szinte sok js. A versírás az egyetlen komoly munka. A szomorúságot gyűri le! A vers vezet. ★ Olyan dolgokat mondtak el íróink, ami elsődlegesen nem esztétika. A múzsát le kell foglalni, munkát kell neki adni. ★ Ha egy közép vagy negyed tehetség elviseli, hogy eltartsák, szinte semmiért, az nagy baj. Erkölcsi felelőssége van mindenkinek. Meg kell szolgálni, amit a közösség ad. ★ Hogy az idő hűtlenül gyorsan halad, hogy nem köti magát a hajdani megállapodáshoz, tudomásul veszem. Unom, de ráhagyom a rigolyáit, a gyors számolási bűvészkedéseit; a fizetőpincérek ceruzavillámlásait sem ellenenőrzöm. Megbízhatatlan ügyfélnek tartom az időt, de alkalmazkodom gyanús algebrájához, hogy annál jobban megvethessem. ★ Elménk minél pallérozot- tabb, annál kevésbé értheti a halált. A halál könyörtelen ellenség szemben vele az ösztön áll. még könyörtelenebben. Summásan elutasítja az olcsó értelmezéseket. Műveltségünk arányában vagyunk képesek elnézni az elmúlás csárdái tré- fálkodásait, ordenáré bizalmaskodásait testünkkel. * Meg fogok halni. Az örök életet hiányolom. Nem vagyok megelégedve magammal. Arany Jánosként „megemészt az örök kétely”. Ha nem lenne kétely, ott maradtunk volna a fán. Nem haladt volna előre a világ. ★ Engedjétek meg. hogy saját lábamon vonuljak a háttérbe. Ne nógassatok további teljesítményre. Ne csapjatok be; ne kapassatok el. Ne komprom ittáltassátok egy tolakodó aggastyánnal azt a friss lángú fiatalembert, azt a szívós férfit, akinek emlékét én is jó szívvel őrzöm. Tegyetek elém egv pohár bort, de hadd köszönjem meg csak egy kézmozdulattal, arcomat se kelljen felétek fordítanom. Higgyétek, hogy a halál: legyőzhető, ha én, lám, elestem is. A reprodukciókat Perl Márton készítette Illyés Gyula: Beatrice apródjai (Részlet) A magyar anyanyelvű népegység eladdig legvégzetesebb szétdarabolásának békeszerződését — o triano- nit —, amikor végre elkövetkezett, mindenki örömmel üdvözölte a lelke alján. Már azok, akik a népek ügyének intézésére szerepet kaptak, vagy erre hivatást éreztek. Nem véve ki közülük a magyar anyanyelvűeket sem. A „törvényességért” mindaddig veszélyek közt küzdő pesti kormányrendszer ezzel kapott világelismerésű hivatalosságot. Megindulhattak, meg is indultak a nemzetközi banktárgyalások, az immár „utód”-államokban maradt magyar tulajdonosú nagybirtokok, nagyüzemek jogi és jövedelmi helyzetének szabályozása. A pesti rendszer legradikálisabb, s már emiatt külföldre szorult ellenzéke elsősorban az ellenforradalmi rezsimet ért csapásként mérlegelte ezt a már történelmi csapást: mint olyat, amitől az a rendszer most végleg összeomlik. Mert abban mindnyájan megegyeztek, hogy az ország így gazdaságilag is végzetesen életképtelen E Duna menti méretű guelf-ghibellin viszály ekkori fordulópontjait néhány dátum puszta kiejtése kiáltóan érzékelteti. A fegyveresei őrtállásával kormányzóvá ütött Horthy 1929. április 1-én költözik át a Gellért Szállóból a királyi várba. Visszaütésként a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség május 27-én teljesíti az emigráció sürgetését: minden ország szakszervezetével bojkottot mondat ki Magyarországra. A magyar békeküldöttség halasztás nélkül június 4-én írja alá Trianonban a békét. Június 20.: a szállítómunkások világbojkottja. A pesti bíróság világszenzációs látványossággal július 5-én kezdi meg a népbiztosok pőrét. A szovjet Vörös Hadsereg most tör Lembergig. A még mindig megbízhatatlannak denunciált Magyarországnak most már kettős indokú bekerítésére és megbénítására sebtiben csehszlovák-ju- goszláv, majd csehszlovákromán szövetségi tárgyalások indulnak; megszerkesz- tődik az úgynevezett kisan- tant. Bécsben a Kommunisták Magyarországi Pártja végre külön emigráns folyóiratot ad ki, az egyetlent, mely élesen elítélte a békediktátumot. Megteremtődik ugyanakkor a „Vera-akció", a polgári emigráció napilapját elindító pénzalap, melybe nem jelentéktelen összegek Prágából és Belgrádból érkeznek, azzal a flastrommal, hogy „kölcsönként” (melyet majd egy nyilvánvalóan kisantantbarát pesti kormány fog visszafizetni): Károlyi rááll, hogy ő legyen a kezes. Csupa remény és ellenremény tehát. Minden inog még. Az események hatására az elvek is cseppfolyósak. Folyhat még tinta, milyen természetű volt a radikális polgári ellenzéknek az a hiedelme, hogy Trianon lesz a hurok, amely a valóban tántorgó bikacsökös pesti rezsimet lerántja a lábáról. Tábor és ellentábor az egész néppel azonosította magát, s mivel politikájuk teljesen a mához volt kötve, háttal fordultak az ország jövője felé. Valószínű a balodal vádja: ha Trianonban a Dunántúlról is le kellett volna mondani, Horthyék éppúgy aláírják. Aláírván azt a békét, melyet Károlyi nem írt ailá. Éppígy valószínű azonban: ha ugyanazt a Dunántúlt a szerbek igénylik, az emigráció, mint már Pécs esetében, melléjük áll. S ha az ország teljes fölosztását kérik tőlük? Föltéve, hogy saját uralmuknak legalább akkora területet megkapnak, mint a tihanyi félsziget, ezek is, azok is végül — kellő mérlegelés után — ráállnák. A haza nem olyan dolog, amit rá lehet bízni csak a politikusokra. A nemzeti tudat ellenőrzése nélkül. Az pedig Ady hü- déses erőlködése óta, hogy kimondja azt: Erdély addig akadozott, mígnem teljesen elnémult. Más-más minőségű volt eszerint az a trianoni határozat sugallta, de mély tudatilag valószínűsített öröm, lelki alapjaiban egy eredőjű lehetett: ki-ki a maga múltbeli és eljövendő igazolását látta benne, azzal a nehezen gyógyítható vaksággal, melyet annyi esetben okoz már kisfokú erkölcsi vitaminhiány. Minderről Dembiczeel tudtam legtanulékonyabban beszélni. Hozta válogatás nélkül — a tárgyilagosság hűvösségével — az anyagot. De kínálta hozzá azonnal a rostát is. Ellenségem ellensége szükségszerűen a barátom: ez a szemlélőpont is okozhat legalább átmeneti farkasvakságot. De nem árt tán — a pör oly óriási arányú lévén — fölidézni más hagyományos magyarázatát sem. A gyűlölet és megvetés mérlegjátékát. Ezt nemcsak a hagyomány tanítja. A bűntettek elkövetésének oknyomozó lélektana annak idején (amikor én ifjan több időt szentelhettem neki) például a gyilkosság közvetlen kipattanó szikráját a sűrűsödő gyűlölet egyféle rövidzárlatával magyarázható. Ez akár az előre megfontolt ölésben fölfedezhető. Az utolsó pillanatban a tudat — ez a meghatározás — elvakul, „eszét veszti”. Nincs erkölcspróbálóbb történeti korszak, mint amikor a gyűlölet elszabadul, sőt tüzesí- tést kap. Le Bon szociálpszichológiája inkább lektűr, mint tudomány. De tetszetős képe, hogy a tömeg szemmértéke s így ítélőképessége a gyermekekével egy törvényű, nemegyszer elgondolkodtat. Valahányszor a tömegeket tudatosan túl primitiv, gyermekeknek való izgató anyaggal táplálják. Ez történt világméretben az első világháború kezdetén, történelmileg eladdig páratlanul. Mert hisz alig-alig megállíthatóan.
