Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-23 / 95. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1983. április 23., szombat Magister optimus A legnagyobb elismerés: a diákok rokonszenve Egy főiskolai tanár számvetése Megnyerő, közvetlen, őszinte alkat, olyan pedagógusegyéniség dr. Muszély János, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem gyöngyösi Főiskolai Karának tanszékvezető-helyettese, aki hamar elbűvöli hallgatóságát, aki tudományos sikerei ellenére is megmaradt vérbeli nevelőnek. Hamarosan búcsúzik a katedrától, s ilyenkor ösztön- szerűen is számvetést készít az ember, visszapillant eseményekben bővelkedő pályájának állomásaira, nevezetes fordulóira. o Sorsa a mezőgazdasághoz kötődött annak ellenére, hogy Pesterzsébeten nőtt fel. — Mindig szerettem az állatokat, s ezt az érzést csak erősítették a vidéki, a baranyai nyaralások. Szüleim javaslatára — apám nemcsak festőművész volt, hanem polgáriskolai tanárként is tevékenykedett — gimnáziumba iratkoztam. Az ötödik osztály után azonban módosítottam elhatározásomat, s a zuglói mezőgazdasági középiskolába mentem át. Nem bántam meg döntésemet, hiszen ennek köszönhetem, hogy eddigi életem során cscak azzal foglalkozhattam, ami közel áll hozzám, amit különösképp kedvelek. 1950-ben szereztem diplomát Budapesten, s fiatal szakemberként a magyaróvári Április 4. Állami Gazdaságba kerültem. Az alma mater nagyszerű útravalót adott, mert viszonylag könnyen boldogultam. Annak ellenére, hogy igazgatóm komoly feladatokkal bízott meg. Az én dolgom lett az egész állattenyésztés irányítása. Jól mondja a latin közmondás, hogy teher alatt nő a pálma, mert a tennivalók nem riasztottak, hanem felvillanyoztak. Meg akartam mutatni, hogy mire vagyok képes. Utólag jó érzés, arról beszélni, hogy törekvéseimet siker koronázta. Nevemhez fűződött egy országos mozgalom rajtoltatása. Meghirdettük a négyezer literes éves tejtermelési akciót, s a versenyt mi nyertük, méghozzá 4200-as szinttel. © Maradt volna, de csábított — valószínűleg az otthoni környezet hatására — a lehetőségek sorát kínáló oktatás. Először a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre ment, majd Zsámbékon kamatoztatta sokrétű tájékozottságát. — Nagyszerű időszak volt ez. Itt — többek között — a tsz-elnökképző akadémián tanítottam, méghozzá zömében idősebbeket, olyanokat, akik sokkal több gyakorlati tapasztalattal rendelkeztek mint én. Szomjúhoztak az ismeretekre, de — s ez természetes — olykor „vizsgáztattak” is. Mi tagadás jó • néhányszor zavarba hozhattak volna, ha nem vagyok nyílt, ha nem vallom be, hogy egyes kérdésekben felkészületlenebb vagyok náluk. Ez a megközelítés azonban megbecsülést szerzett számomra. így aztán kitűnő légkörben dolgoztunk együtt s köztem és tanítványaim között máig is csorbítatlan barátság formálódott. Diákom volt — többek között — Szabó István, a nádudvari tsz vezetője, a TOT elnöke —, s hogy megyei példát is említsek — Frecska Sándor, a nagyrédei közös gazdaság irányítója. 1977 szeptemberében érkezett Gyöngyösre, a termelés-technológiai tanszékre. Az itt töltött idő mindig emlékezetes marad számára. —^ Segítőkész, alkotó kollektíva fogadott be, ezzel magyarázható, hogy munkakedvem hatványozódott. Eddig mintegy 1800 oldalnyi terjedelemben publikáltam, jegyzeteket, illetve tanulmányokat. Az anyag 90 százaléka az utolsó tizenegy évben született, több mint fele pedig a Mátra fővárosában. Fő területem a szarvasmarhatenyésztés. Kutatómunkám lényege az, hogy megállapításaimat mindig a gyakorlat jelzéseire alapozom. Hiszek abban, hogy nem hiába munkálkodtunk, mert javaslataink csak meghallgatásra találnak. Ügy vélem, sok még a tennivaló, hiszen — hogy csak egy mozzanatot említsek — a magyar tarka fajta genetikai képességeit az Utóbbi két évtized során még egyáltalán nem aknázták ki a mezőgazdaságban tevékenykedők. Csak ott léptek előbbre, ahol a termelési összhangot megteremtették, ahol biztosították a siker nélkülözhetetlen feltételeit. o Elsősorban pedagógusnak vallja magát, épp ezért készséggel szól ars poétikájáról, amely sokak számára lehet tanulságos. — Az ember soha nem lehet elégedett önmagával. Még az utóbbi években is gondosan figyeltem előadásaim hatását, és ha kellett módosítottam elképzeléseimet, menet közben javítottam az általam vélt hibákat. Jegyzeteimben, írásaimban — mindig kedveltem az effajta közlésmódot — az olvasmányosságra, a színességre, a közérthetőségre törekedtem. Állítom, hogy minden bonyolult gondolatsort meg lehet fogalmazni világosan, szabatosan, magyarosan. Az újságíró nem véletlenül tamáskodott, ám ő tényekkel érvelt, elém tette a köteteket, gyorsan meggyőzött, hiszen gördülékeny, szakkifejezésekkel, tudományoskodó fontoskodással egyáltalán nem „fűszerezett” stílusa rögvest megnyerte tetszésemet. Szerencsések azok a hallgatók, akiknek ilyen könyvekből kell felkészülniük leendő teendőik ellátására. A nyugdíj foglalkoztatja, ám azt hangsúlyozza, hogy törést nem jelent életében. — A katedrától ugyan búcsút veszek, de a kutatásról, a publikálásról egyáltalán nem mondok le. Legfeljebb több időm jut a családra, az unokákra. Átlagon felüli helytállását többször méltatták kitüntetésekkel, ezeket elégedetten említi, de a legbüszkébb a Magister optimus címre, amellyel a főiskola diáksága 1980-ban méltatta pedagógiai tevékenységét. — Számomra legtöbbet mindig a fiatalok elismerése jelentette, ez adott erőt ahhoz, hogy túljussak a pillanatnyi buktatókon, hogy nap mint nap töretlen lendülettel álljak tanítványaim elé... Pécsi István Kunhegyesi díszkiirtök Faragott ivókürtöket és dísztülköket készít a Kunhegyesen élő Lengyel Andor. E szép mesterséget a hortobágyi pásztoroktól tanulta. A faragott kürtök alapanyagát adó szürkemagyar szarvas- marhából már kevés él hazánkban, így alapanyaghoz jutni nem könnyű. Talán ezért is művelik ma már oly kevesen ezt a nagy kézügyességet és képzelőerőt igénylő műfajt (Fotó: MTI — Csikós Ferenc felv — KS) A szabin nők elrablása Egerben Ripacsok, kispolgárok és szerelmesek Miért is tagadnánk, hogy kellemes perceket, órákat szereznek nekünk a zenés komédiák. Igaz, legtöbbjükben nincs szó magvas társadalmi kérdésekről, jellem- ábrázolásuk is sántít, mégis — ha nem igyekeznek többnek látszani — üdítő színházi látványosságnak számítanak. Nincs másként ez A szabin nők elrablásának egri előadásában sem: a játék, a kellemes muzsika most is megtette a magáét. Igaz, már Miskolcon kipróbálhatták a színészek összes fogásukat, így valóban „profi” módon lubickoltak a darab egyáltalán nem mély, de kellemes, langyos vizet kínáló „medencéjében”. Schönthan és Kellér darabjának alaphelyzete: egy unalmas kisváros szürke latin tanárához közönségszervező szándékkal betoppan Rettegi Fridolin színigazgató, egy vándortársulat sokat próbált igazgatója. Kapóra jönne neki, hogy a szelíd lelkű pedagógus ifjúkori botlásként „elkövetett” egy tragédiát. Kicsalja a botcsinálta író kezéből a „remekművet”, s kemény háromnapos felkészüléssel színre viszi szegényes truppjával. Ebből adódnak a bonyodalmak, hiszen a szerző saját családja elől is igyekszik eltitkolni valamikori „vétkét”. Egyébként is: itt minden valamire való férfi rejteget diákkorából valamilyen titkot, s ha nem vallja be — talán mert nincs mit — az még gyanú- sabb. Hiába, mielőtt filisz-> térré válik az ember, ki kell magát tombolnia, könnyűvérű színházi hölgyecskék kegyeit keresve. Így hát a két látszólag igen-igen különböző világ voltaképpen csak a szemfényvesztésben válik szét: aki beilleszkedett a „normális” polgári létbe, az igyekszik távoltartani magát valamikori vonzódásától. Fridolin barátunk, a jó kedvű ripacs ezt a gátat igyekszik jó érzékkel áttörni akkor, mikor a „helyi kiválóság” művét viszi színre. Ezzel valóban sikerül becsalni a nézőtérre a polgármestert, az iskolaigazgatót, a kántort és a tiszteletest. Különös fordulatokhoz vezet a kispolgári család és a színtársulat kapcsolata, a titkolózás félreértéseket szül, s a képtelenségek fokozódnak egészen az abszurditásig. Tudniillik félelmetes érzékkel fokozzák a színészek az ártatlan füllentéseket iszonyú képtelenségekké. Ilyen szálakon fut a cselekmény, s a rendező — Bor József — hatásos eszközökkel mutatja be a két oldal jellemzőit. Péva Ibolya és Abrahám István remek kettőse — középkorú házastársakként — egyensúlyozza az idős házaspár és a „kezdő szerelmesek” szembeötlő különbségeit. Ezzel röntgenképét adja a szerzőpáros és a darab színreállítója a polgári házasságnak: az apró, ártatlan füllentéseken keresztül hogy vezet az út a megkopott, egymást kerülgető viszonyig. Persze — ebből indultunk ki — kár volna különböző jel- és korábrázoló szándékot keresgélni a műben, mégis a társulat könnyed megközelítése közvetített néhány hét. köznapi használatra, mindennapi fogyasztásra alkalmas bölcsességet. Nagyon egyszerű gesztusokkal, hatásos — néha hatásvadászatba átcsúszó — módon játszottak a színészek, de összhatásában megelevenedett a darab, a figurák arcot kaptak: Var- ga Gyula kedves jámborsággal formálja meg a latin tanár alakját, Komáromy Éva — a hárpia felesége — bájosan keménykezű, Simon GVörgy Rettegi Fridolin szerepében elsöprően ripacs. De megemlíthetjük még Piri si Edit és Major Zsolt kettősét isi, akik csodálatos naivság- gal és elegánsan alakították az ifjú szerelmespárt. De kár lenne bárkit külön kiemelni, a „csapat” összeszokott, egységes benyomást tesz a nézőre. A zene és a tánc jól szolgálja a cselekményt: kiemelésükre rivaldát tettek az úttörőház színpadának a szélére, amely alulról jövő fényével a vándor- színészek játéktereit idézi. Az előadás a maga közvetlenségével, könnyedségével végül is elérte célját, kár, hogy közönségét kevésbé találja meg. A rendszertelen egri bemutatók miatt a színház- barátok elbizonytalanodtak, s érdemtelenül kevesen ülnek a nézőtéren. Pedig ez a zenés komédia bizonyára sokak ízlésével, kikapcsolódási vágyával találkozna. Gábor László Pintér István dokumentum-riportja MacLtan átja Cambridge-! Moszkváig „Ez nem volt közönséges átállás’ A szovjet felderítést Berzin, a legendás hírűvé vált forradalmár alapította, még az intervenciós időkben. A szolgálat felderítők egész sorát toborozta az akkor még egyedülálló, a kapitalista országoktól állandó fenyegetettségben élő szovjet állam zászlaja alá. Ezt az ügyet szolgálta bátran és tisztességesen MacLean is. Vannak ennek a szolgálatnak olyan személyiségei, akiknek harcait részletesen megismerhettük már részben a saját maguk által írt emlékirataikból (mint például Dóráét, a magyar Radó Sándorét), a Szovjetunióban kiadott részletes dokumentációkból (dr. Richard Sorge), vagy esetleg külföldön megjelentetett, s az eseményeknek csak egy részét tartalmazó emlékiratokból, mint amilyen Kim Philbyé. Kim és nemrég elhunyt hősünk, MacLean annak idején Cambridge-ben együtt tanultak. Igaz, a két esztendővel idősebb Philby ott legfeljebb futólag ismerhette az alsóbb évfolyamba járó, s éppen ezért a diák-ranglétrán jóval alacsonyabban álló Do- naldot. Később titkos tevékenységük során azonban döntő pillanatokban mégis összefonódott kettőjük sorsa, amelyben nem jelentéktelen szerepet játszott egy harmadik egykori Trinity Hall-beli növendék, Guy Burgess is. A „cambridge-i hármas”-ról könyvek, újságcikkek százait írták. Valóságos tények keverednek ezekben az írásokban fantázia szülte eseményekkel, sőt fantazmagóriákkal. Amit Philby Az én csendes háborúm címmel közreadott, az kétségtelenül hiteles, bár kíváncsiságunkat nem elégíthette ki teljes mértékben. A hatvanas évek közepén, amikor könyve készült, még sok mindenről hallgatnia kellett és sok mindenről még ma is hallgatnia kell. Minden bizonnyal ez az oka annak is, hogy Donald MacLean visszaemlékezései (bár százat lehet tenni egy ellen, hogy elkészültek) még nem jelentek meg. Viszont egyszer eljön a nap, amikor részletesen megtudhatja a világ, a történelemírás, hogy az 1983 márciusában Moszkvában eltemetett férfiú miként szolgálta a humanizmus és a béke ügyét. Amit ma tudunk, az sem kevés. Allen Dulles, az amerikai hírszerzés egykori vezetője, a szovjetellenes kémkedés és felforgatás hírhedt alakja A hírszerzés mestersége című könyvében újra és újra visszatér a „MacLean—Burgess esetre”, mint annak bizonyítékára, „milyen ügyesen tudott a szovjet hírszerző szolgálat kedvező kapcsolatokat létesíteni és fenntartani magas szintű hírforrásokkal, és hogyan tudta őket a maga igényeinek megfelelően irányítani”. És dühösen állapítja meg: „A Burgess—MacLean esetet, amely 1951-ben robbant ki, amikor a két brit tisztviselő hirtelen Szovjet-Oroszország- ba repült, úgy találták, mintha teljes egészében át- pártolásról lett volna szó”. Pedig: „Az ügy szenzációs tálalása eltakarta a lényeget. Ez nem volt közönséges átállás. A két férfi azért ^menekült el, mert a harmadik férfi, Harold (Kim) Philby időben figyelmeztette őket, hogy a brit állambiztonsági szolgálat erősen a nyomukban van”. ö, Allen Dulles, a felforgatás, a kémkedés egykori atyja, mennyire nem volt képes beismerni a nagy kudarcokat ! Azon bosszankodott csupán, hogy sikerült elmenekülnie MacLeanék- nek akkor, amikor a Secret Service már „nyomukban volt”, de képtelen volt elismerni, hogy Moszkva, a Központ, mestermunkát végzett felderítői érdekében. Már, ami a szakmai teljesítményt illeti. Mert — MacLean egész élete is ezt bizonyítja —, a hírszerzésre is áll az, hogy ha ketten teszik ugyanazt, az nem ugyanaz. A Szovjetunió ellen megszületése pillanatától titkos háborút folytattak, a megsemmisítésére törekedtek, jogos önvédelemből vette fel tehát a harcot a titkos háború frontján. Nem tudjuk, hogy 1935- től egészen 1941 szeptemberéig, Hitler szovjetellenes támadásáig milyen jelentéseket küldött az akkoriban a londoni külügyminisztériumban, majd a párizsi brit követségeken dolgozó MacLean, de azt tudjuk, hogy az angol uralkodó körök (lásd csak a müncheni egyezményt) mindent megtettek, hogy a Harmadik Bi-“ rodalom növekvő katonai erejét egyedül a szovjet állam ellen tereljék. És a hitleri Németország bizonyos köreinek is voltak olyan szándékai, hogy a Lengyel- ország megtámadása után akaratuk, számításuk ellenére kitört német—angol háborút közös megegyezéssel befejezik, hogy aztán a Vehrmacht zavartalanul leszámolhasson a Vörös Hadsereggel. S bár ma, több mint négy évtized múltán sem hajlandók a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tenni Hitler helyettesének, Rudolf Hessnek 1941 májusában, Angliában hivatalos személyiségekkel folytatott tárgyalásainak teljes iratanyagát, nyilvánvaló, hogy „a szökevény” már tudott a Barbarossa-tervről, s egy szovjetellenes különbéke terve nem is állt olyan messze a felelős londoni politikusoktól, mint amilyennek a győzelmesen befejezett, közös Hitler-ellenes háború után tűnt és tűnhet ma is. Nem vitás: a szovjet vezetés számára létfontosságú lehetett minden, a brit politikai központokból származó, a szándékokat tudtul adó információ. És ahogyan közeledett a második világháború vége, úgy igazolódott be annak a moszkvai döntésnek a helyessége, amelynek értelmében a szovjet felderítés — noha fő célpontja természetesen a hitleri Németország volt és maradt — nem számolta fel hálózatát sem Angliában, sem az Egyesült Államokban. Ma már ismert tény, hogy Los Alamosban akkor már készült az atombomba. (Folytatjuk)
