Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-21 / 93. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. április 21., csütörtök MEGELŐZTÉK A RENDELETET Nemcsak formálisan Társadalmi vezetőség. Ha a fogalmat halljuk, megtörténhet, hogy nem a legjobb véleményt alakítjuk ki magunkban róla. Mit érhet egy olyan tevékenység egy intézménnyel kapcsolatban, amelyet társadalmi alapon végeznek néhányan a „hivatásosok” ellenőrzésére, irányítására? Csakugyan, van ebben valami alapvető ellentmondás. Ha valaki „profi”, miért kell afölé még a laikusok csapatát is odatenni? Korábban kezdték Példánk arra is jó, hogy bizonyítsa, a szükséglet szüli meg a rendeletet. Gyöngyösön ugyanis úgy alakult, hogy még nerri látott nyomdát a Minisztertanács 3/1979. sz. rendelete, amikor már megválasztották a tekintélyes létszámú és összetételű társadalmi vezetőséget az intézmény élére. Kimondottan azt a célt szerették volna ezzel elérni, hogy demokratikussá tegyék a művelődési központ elvi és gyakorlati irányítását. Ha már lúd, legyen kövér: érvényes a mondás a kezdeményező szándékra is. A „demokratizmust” olyannyira igyekeztek teljesíteni, hogy a testületnek harmincöt tagja lett. Nem csekély szám. Még leültetni őket egy helyiségben is... ! De nem ezen múlott a munkájuk. Rendező elvként jól jött a már említett rendelet, amely végül tisztázott bizonyos kérdéseket. Évenként négyszer üléseztek, megvitatták a művelődési központ éves munkatér, vét és költségvetését, illetve javaslatokat fogalmaztak meg, intézkedéseket véleményeztek és ellenőriztek is különböző tevékenységeket. Ment minden tehát a maga rendje szerint. Ésszerűsítettek is A társadalmi vezetőség elnökévé Katona Istvánnét választották, aki egyébként a városi pártbizottság politikai munkatársa. — A vezetőség tagjainak többsége olyan személyekből állt, akik a saját munkahelyükön is közművelődési ügyekkel foglalkoztak, többször választott tisztségük következtében — mondta a kérdésünkre válaszolva. — Az is jellemezte a munkánkat, hogy élénk aktivitás alakult ki az egyes napirendekkel összefüggésben. — Átvették a művelődési központ dolgozóinak a feladatait? — Erről szó sem volt. Mi elveket, feladatokat fogalmaztunk meg, amelyeknek gyakorlati végrehajtása a központ dolgozóira várt. Nem ülésezni, nem papírokat, kimutatásokat gyártani akartunk, de nem is a mindennapi tevékenységet vettük át. — Mennyire ismerték a művelődési központ tevékenységét? — Mondhatom, részleteiben. Eljártunk a különböző rendezvényekre és- az ott tapasztaltakat megtárgyaltuk. — Milyen következtetéseket tudtak így megfogalmazni? — Például azt, hogy a város környékének a közművelődési igényeit is jobban szem előtt kell tartani. Ez nagyon fontos dolog. Ezt mondta az elnök. Túlméretezték A művelődési központ igazgatója, Szívós József a társadalmi vezetőségben a titkári funkciót töltötte be. — Kezdetben azt hittük, hogy minél szélesebb körű a vezetőség összetétele, annál jobb. — A magas létszám azt sugallja, mintha nem bíztak volna eléggé önmagukban. — Azt akartuk, hogy mindenki ott legyen a vezetőségben. Később beláttuk, hogy bizonyos funkcióban le. vő személyeknek egyébként is foglalkozniuk kell a közművelődéssel, tehát semmi sem követeli meg, hogy még egy testületnek legyenek a tagjai. A vezetőség létszámát később közmegegyezéssel módosítottuk. — Hogyan fogadta az igazgató a vezetőség „beleszólását”? — Tisztázzunk valamit: a társadalmi vezetőség mindig segíteni akart. Ezt pedig csak köszönettel lehet tudomásul venni. Ahogy azt is, hogy a városi tanács végrehajtó bizottsága önálló napirendi pontban tárgyalta meg nemrég a vezetőség tevékenységét. Ezek szerint az igazgató is fejet hajt a társadalmi vezetőség tevékenysége előtt. Lám, így van ez jól. A mandátum lejárt Az államigazgatási szervet hivatalból képviseli a köz- művelődési ügyekben Kalocsai Miklós felügyelő. — Most már odajutottunk, hogy a társadalmi vezetőség mandátuma lejár. Újjá kell választani. Miután ez a testület még a vonatkozó rendelet előtt létrejött, ösz- szetétele nem is felel meg az előírásoknak. A művelődési központ igazgatója tagja volt annak idején a rendeletet előkészítő országos bizottságnak és az ottani vélemények alapján hívta életre a testületet. Ez jó is volt, nem is. — Mi az eltelt évek tanulsága? — Az, ami az eddigi vezetőségnek is egyik jó vonása volt: a kisebb szakcsoportokat kell kialakítani a vezetőségen belül. Ezek egy- egy területtel elmélyültebben tudnak foglalkozni. A vezetőség tagjai közé olyan személyeket kell beválasztani, akik egy-egy lakóterület képviseletét látják el közvetlenül, tehát nem a saját társadalmi szervezetüknek áttétele útján. Mondjuk a KISZ-titkár vagy a Népfront titkára egyébként is foglalkozik ezekkel a kérdésekkel a maga beosztásában. — Végül is mi lehet az összegzés? — A kezdeti nehézségek ellenére is: hasznos tevékenységet folytatott a művelődési központ társadalmi vezetősége. Ha a vége jó... G. Molnár Ferenc A Kijevi Trió Egerben Az Országos Filharmónia idei hangverseny-sorozatának egyik legszebb estjét köszönhettük hétfőn az Egri Dohánygyár dísztermében a Kijevi Triónak. Az Anton Melnyikov (hegedű), Vja- cseszlav Ponomarjov (gordonka) és Vjacseszlav Novikov (zongora) összeállítású együttes a Müncheni Baryton Trio helyére érkezett Egerbe. Nemcsak a váratlan váltás, hanem a nagyszerű játék is a meglepetés erejével hatott. A három fiatalember elkápráztatta az egri közönséget. Az utóbbi években egyre több kamarazenekar lép fel hazai pódiumainkon. Most ismét megszólaltak az inti- mebb hatású, bennsősége- sebb, meghittebb hangvételű alkotások. A műsor három száma közül kettő jószerivel ismeretlen a hazai közönség előtt. Glinka művészi örökségéből inkább az operákat ismerjük, Sosztakovics nevének említésekor szimfóniákra gondolunk elsősorban. S most, amikor az est első számaként felhangzott Glinka Patetikus triója, az jutott eszünkbe: mennyire egységes is az európai zenetörténet. Glinka tisztelettel igazodik a formához, amit Nyugat adott neki, de romantikája és érzelemvilága átüt a vállalt formán. Sosztakovics műve minden ízében XX. századi zene: kiki a maga egyéniségét teszi mércéül, mit használ fel a hagyományokból, mi az, amivel meg akarja lépni a közönséget. A hétfőn este hallott trió együttesként is kiváló. Három olyan muzsikusról beszélhetünk, akik a szó legjobb értelmében mesterei az együttzenélésnek: határozott, pontos intonációk, a játék közben tanúsított belső fegyelem, a dallam- és érzelemegyüttes míves kifejtése. Ha mégis sorrendet kellene keresnünk a három művész között, rokonszenvünkre hallgatva a zongoristát tennénk első helyre. Mintha motorja, spiritus rectora lenne a triónak. De nem marad el mögötte Novikov sem, akinek gordonkajátéka nem egy tételben vezérszólammá nemesedik. Melnyikov a legfiatalabb ebben a trióban, hegedűjátéka mégis csatlakozott a másik két dinamikus egyéniséghez. Farkas András Néprajzi csoportok-nemzetiségi csoportok A Magyar Néprajzi Társaság nemzetiségi szakosztálya szerdán ülést tartott a Néprajzi Múzeumban. Andrásfal- vy Bertalan, a Pécsi Janus Pannonius Múzeum tudományos tanácsadója Gondolatok a néprajzi csoportok — nemzetiségi csoportok összekapcsolódásáról című előadásában a különböző etnikumok egymásra hatását elemezte. Előadta és egyetemes európai és magyar példákkal igazolta: bár a néprajzi csoportok kulturálisan egységesek, létrejöttük és fennmaradásuk más csoportok közreműködése nélkül lehetetlen. Ilyen szerepvállalás árán maradhatnak életképesek egyes néprajzi közösségek, melyek csakúgy lehetnek politikai, mint gazdasági vagy kulturális jellegűek. Az ilyen szerepvállalások nélkül pédám ma ismeretlen volna a szövés, a hímzés, vagy a faragás népszerű hagyománya. A néprajzi-nemzetiségi csoportok léte, s megőrzése biztosíthatja csak az egyetemes értékek fennmaradását — összegezte kutatásának lényegét az előadó. Nógrádi Gábor: Mányoki halála A technológián mindenki azt gondolta, hogy valami magas, fő-főhatósági beosztása lehetett a pasasnak, mert alkalmanként, ha megfeledkezett magáról, kibukott belőle egy-egy éles, parancsoló hangsúly — „kilógott a lószerszám”, ahogy Bogdán Pista mondaná. Ilyenkor kidüllesztette a hasát, és úgy nézett ránk, hogy az embernek tele szaladt a tüdeje levegővel, mielőtt visszavághatott volna. Eiz attól a bárgyú ijedelemtől van, amit már az iskolában megtanultunk. Tudjuk, hogyan beszél, aki felül van és hogyan, aki alul. Aztán persze észbe kapott az Isten barma, poca- koskám, és barátságot mímelve vigyorogni kezdett. De már későn. Kreáltak neki egy fal-státuszt. Az volt a féladata, hogy a főmérnöki megbeszélések után a terveket ellenőrizze — végrehajtottuk-e rajtuk a kért módosításokat? Amit eddig hárman ellenőriztek. — Elvették tőle az író- asztalocskáját — fejtegette Bogdán —, és idenyomták nekünk a régi fizetésével együtt merő jóságból: majd csak kihúzza itt a nyugdíjig. Ki tudja, milyen érdemei vannak? A főnökök nem mutatták be az osztálynak, nem vitték körbe, mint az új munkatársakat szokás. Csak a főmérnök jegyezte meg, amikor Kara Jancsi elkapta a folyóson, és rákérdezett: minek kellett ez a púp a hátunkra? — Mányoki elvtársra szükség van. Egy tervet sohasem lehet eléggé ellenőrizni. Valamelyik nap is észrevette, hogy az egyik méret hibás. Rossz helyre tettétek a tizedesvesszőt. Mányoki tehát járkált az asztalok között és azt mondta: neki adjuk oda a rajzokat, ha elkészülnek. Pocakját hozzányomta a rajztáblához, ésazujjávala tervekre meg a mellünk felé bökdösött. Kezdetben csak morogtunk, ha ott téblábolt. „Még nincs kész!” — vetettük oda. — Majd szólok, ha viheti”. Később azonban már egy-egy káromkodás is felröppent, amikor megjelent az ajtóban, hallhatta, ha nem volt süket. De csak vigyorgott Mint a kutya, ha a gazda kirúg felé és a bolond állatja azt hiszi: csak játék. Az ember ül egész nap abban a rohadt melegben a rajzasztala felett, egyik cigarettáról a másikra gyújt, egyik rajzát a másik után szúrják le a főnökei; már utálja a többieket is, a szagukat, a hülye szokásaikat, az unalmas beköpéseiket, és akkor jön egy ilyen elefánt, aki többet keres, mint te, és olyan felesleges, mint őserdőben a gyeptégla. Kara kelt ki ellene először szemtől szemben. Harminc éve dolgozott a szakmában, volt már főmérnök is, az egyik építőipari vállalatnál, csak valami nőügy miatt menesztették. — Nem látja, hogy zavar? — mordult rá. — Vagy magát hátramozdítónak tették ide? Erre persze mindenki felnézett. Mányokit figyeltük, aki heherészni kezdett és úgy körözött a mutatóujjával, mintha kerekecske-dombocs- kát játszana a levegőben. A szemöldöke külső szélén egy izzadtságcsepp elindult lefelé. — Azt hittem, tegeződünk — mondta az ipse és körülnézett. — Persze, még nem hoztam belépőt. Mit szokás itt? Konyakot? Vagy pezsgőt? Választhatnak az urak! Tessék! És meglendítte a karját, mint aki táncra kéri a társaságot. A verejtékcsepp be- csurrant az ajkai közé. Lenyalta. — Holnap lesz a napja! — emelgette a szemöldökét, de csak néztük mozdulatlanul. Aztán Kara az asztala fölé hajolt és dolgoztunk tovább mi is. Amikor a hólyag kiment, igazat adtunk Karának: itt volt az ideje, hogy valaki helyre tegye ezt az embert. Csak Mártika, a műszaki rajzolónk támadt ránk azzal, hogy vadállatok vagyunk. „Ez a pasas nem tehet róla, hogy éppen ide tették — kiabálta —, nem látják, hogy szenved?” De látjuk. És akkor mi van? Nekünk kötelező mindent megérteni és elviselni, miközben minket senki sem ért meg? Ilyenek a nők. (Másnap reggel, még fel sem vettük a köpenyünket, Mányoki beállított egy üveg cseresznyepálinkával. — Hát akkor itt az ideje — mondta fénylő arccal, és lecsavarta a kupakot. — Kérem a poharakat! Megint az éles hangsúly! összenéztünk. Ez a pasas nem normális. Mit erőszakoskodik? — Kocsival vagyok — mondta Kara és hátrament a rajzasztalához. Mártika előszedett a szekrényből néhány kávéspoharat. — Köszönjük, nagyon kedves — rakosgatta ki az asztalra, de akkor már csak Bogdán volt ott meg ő. Bogdán, aki sohasem tudott lemondani a potyáról. Ügy tűnt, Mányokit nem lehet zavarba hozni. — Éppen ma kellett kocsival jönni? — Felénk bökött. — No, nem baj. Az itóka itt lesz holnap is. És ha megengeditek az idősebb jogán: szervusztok. Kezitcsókolom Mártika! Akik közelebb álltak, morogtak valamit. Szerencsére én az ablaknál dolgozom, hallgattam nyugodtan. Aztán csend lett. Bogdán is a helyére ment, Mártika meg kivitte a három poharat elmosogatni. A pasas még vigyorgott néhány pillanatig, körbenézett, hátha valaki visszapillant, aztán kiol'dalgott. Ettől kezdve ritkán láttuk, s ha néha beóvakodott, egyre görcsösebben vigyorgott. Vizes volt az arca, verítékes, elég kellemetlen látvány. Végül már be sem jött. Ha valakitől el akarta kérni a rajzát, üzent, vagy megpróbálta a delikvenst elkapni a folyosón, mintha csak véletlenül találkoznának. Úgyhogy kialakult egy gyakorlat: ha valaki, a büféből vagy a vécéről visszatérve azt mondta, hogy légiveszély, akkor egy ideig nem mentünk ki, mert tudtuk, hogy a hólyag a folyosón bóklászik. Már vagy öt hónapja élt a nyakunkon (talán hat? senki sem számolta), amikor egy hétfő délelőtt a folyosóról kiáltozás hallatszott, hogy a Mányoki a vécében, vagy micsoda. Kirohantunk. Ott találtuk szerencsétlent a vizelde csészéje mellett, a földön. Persze valahol mindig csorog a víz, a feje egy tócsában volt, és alig lehetett megismerni, úgy eltorzult az arca. Igaz, mi mindig csak vigyorogni láttuk. Még hallottuk a mentősök szirénáját, amikor Mártika zokogva a rajztáblájára dőlt. „Gyilkosok — kiáltozta. — Gyilkosok!” — Nono! — emelte fel a kezét Bogdán. — Lassan, asszonykám'! Csak véletlen, hogy nem mi fekszünk ott! Tetszik tudni t — (Miután pedig húzott a cseresznyés- üvegből, hozzátette: — Mi legfeljebb ítéletvégrehajtók voltunk. Azokkal tessék kiabálni, akik az ítéletet hozták. Mindig csodáltam ezt a Bogdán Pistát: mik nem jui- nak az eszébe?! Heyerdahl naptemploma A Bábel-toronyhoz hasonlít_ ható romokkal, egy eddig isi meretlen, hallatlanul fejlett ókori civilizáció emlékeinek felfedezésével szolgált a világnak Thor Heyerdahl, a legendás hírű norvég tudós. Kutatócsoportja a Maldiv- szigetek őserdejének mélyén az ókori Mezopotámia városállamaihoz hasonlatos kultúra nyomaira bukkant. Az ókori csillagászati ismeretek tanulmányozása arra a feltételezésre indította Heyer- dahlt, hogy az egyenlítő közelében levő szigeteket felkereshették és be is népesíthették az ókori hajósok, akik az egyenlítő vonalát követve viszonylag jól tudtak tájékozódni: a csillagok megbízható támpontul szolgáltak számukra. Az óceánok összekötő szerepének elmélete vezette el He- yerdahlt a Maldiv-szigetekre. A tavaly novemberben kezdődött ásatások egy Zikkurat- szerü naptemplom maradványait hozták napvilágra. A Zikkurat négyszögletes tömbökből álló, felfelé lépcsőzetesen keskenyedő torony. Legfelső helyiségében őrizték az istenség szobrát. A feljárók pontosan a négy égtáj irányába mutatnak, ami azt bizonyítja, hogy fejlett csillagászati ismeretekkel rendelkeztek az építők. A további ásatások során újabb templomok romjai kerültek elő. Rengeteg kultikus tárgyat is talált Heyerdahl kutatócsoportja. Heyerdahlék találtak egy törött táblát is, amelyen ugyanolyan képírásos jelek láthatók, mint egy Indus-völgyi, í. sz. előtt 2000-ből származó, mindeddig megfejtetlen iraton. Szerinte: „ha történetesen Mexikóban bukkanunk ilyen templomokra, akkor ezen ma már senki sem csodálkozott volna". A Maldivi-leletek „alátámasztják azt a meggyőződésemet, hogy az óceán nem választja szét az embereket".
