Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-17 / 90. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. április 17., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK „A vesszőparipa másik oldala...?!“ atásvadászok Új magyar film A címbeli nyelvi formát ebből a szövegrészletből emeltük ki: „Átlendültünk a vesszőparipa másik oldalára” (Magyar Nemzet, 1983. márc. 10.). Először meghökkentett ez a megfogalmazás, azután elgondolkoztatott bennünket. Azt eddig is tudtuk, hogy egy-egy szólásnak több alak- változata keletkezik, s az is nyilvánvaló, hogy az idézett és szólásként felhasznált nyelvi alakulatnak ismertebb változata így hangzik: Át' esik a ló másik vagy túlsó oldalára. Eddig olyan válto-r zatról nem tudunk, amelyben a lovat a vesszőparipa helyettesítené. Nem is oly régén sokkal gyakrabban éltünk a szólásnak azzal a változatával, amelyben a Zó játssza a kulcsszerepet, s átesik ige fejezi ki a szólás mondanivalójának a lényegét. Hogy napjaink nyelvhasználatában is jelentkezik, erről ez a szövegrészlet bizonykodik: „Arra ügyelnünk kell, hogy ne- essünk a ló másik oldalára” (Népújság, 1983. márc. 19.). Itt is módosult a szólás nyelvi formája, az olvasó mégis tudja, mi a jelentése és használati értéke: Ne essünk a másik végletbe, az ellenkező végletbe! Az átesik, a túlesik ige utal a lényegi mondanivalóra, mint pl. ebben a régi szóláshasonlatunkban is: Túlesik rajta, mint az egyszeri pap a lován. Jelentése: Túljut Valamin, de nincs köszönet benne. A látszólag rostára tett szólással kapcsolatban nem tartjuk megfelelőnek az átesik igének az átlendül szóalakkal való he- helyettesítését. A hirtelen mozgással, és ívelő mozdulattal végrehatott cselekvés nem erősíti a szólás lényegi mondanivalóját. A vesszőparipa szóösszetétel is szokatlan számunkra, különösen akkor, ha a szó eredeti jelentésére vagyunk csak tekintettel. A vesszőparipát vagy nádparipát a gye. rekek használják lovacská- zásra. De átvitt értelemben ezzel a nyelvi formával nevezzük meg valakinek kedvenc, sokszor emlegetett gon. dolatát, véleményét stb. Ezek a szólásszerű alakulatok utalnak erre: Ez a vesszőparipája. Egy vesszőparipán lovagol. Ugyanazon a vesszőparipán nyargal stb. Arany is ilyen használati értékben él vele: „Mindenik egy csalfa vesszőparipán lovagol". Rosz- szalló hangulati tartalma is szerepet játszott abban, hogy a szokatlannak tűnő szólásban szerepet kapott: a humorba is oltott elítélő kritika is megfogalmazódik tehát abban a szólásban, amely e két ismertebb szólásváltozatot szerkesztett egybe: Átesik a ló túlsó oldalára, ez a vesz- szőparipája. így vehetjük gúnyoroskodó elítélésnek ép. pen úgy, mint szellemeske- dő megjegyzésnek és nyelvi formának. Dr. Bakos József Vaszil Conev: A falusi tyúkólba vendég érkezett a városból — egy vörös fajkakas. Körülnézett, bólogatott és ezt mondta: — Jó itt. A levegő tiszta, a föld pedig bővelkedik vitamindús kukacokban. A tyúkok körbeszaladozták, és titokban vörös taréja után epedeztek. — El tudjátok képzelni, hogy tud kukorékolni? — suttogták. — Valami bámulatos és csodálatos lehet. Másnap reggel, még hajnalhasadás előtt, már mindenki a fülét hegyezte, hogy Sántító sztori, életizü él' ményekkel társítva. így lehetne tömören jellemezni Szurdi Miklós első filmjét, a Hatásvadászokatamely az alkotói hibák és erények sajátos ötvözete. A rendező vállalkozott a forgatókönyv megírására is. E kettős szerepkör néha a siker aranyfedezete, máskor viszont alkalom a tévedések hatványozására. Most ilyesmi történt, ugyanis a cselekmény botladozik. Eredetileg két szálon szövődne, ám a szerző menet közben az egyiket elhanyagolja, majd. hogy megfeledkezik róla. A Kossuth-díjas Gál Szabó Endre a kórházban viaskodik a halállal, s csak abban reménykedik, hagy első színházi bemutatója, Jakobinusok című drámájának szín- revitele bearanyozza hátralevő heteit. Kíváncsi a részletekre, s ezért a helyszínre utazik. Megjelenése meghök- kentést kelt, ugyanis művét — ez a felettes szervek döntése — nem adhatják elő. Barátja, Horkai Ádám, a fiatal rendező, munkatársaival együtt kegyes csalást határoz el: a látszat kedvéért A tanárképző zenetermében rendezték meg Aryné Hencz Irén (ének) és Marik Erzsébet (zongora) hangversenyét, csütörtök este, Egerben. A műsor érdeklődést ^ váltott ki . és nemcsak a főiskolán, mert a két művésztanár az egész estét betöltő zenei anyaggal jóval többet árult el törekvéseiből, mint az eddigi fellépéseikkor. Aryné Hencz Irén nyolc számot énekelt, Marik Erzsébet Haydn G-dúr szonátáját, Chopin polonaise-fantáziá- ját (Op. 81.) és Debussy Boldog szigetét adta elő. A zenepedagógusok szerepléseire már eddig is odafigyelt a főiskola fiatalsága. Az ünnepi alkalmakkor egy-egy számra felkért Hencz Irén azért így még nem mutatta meg. hogy érzelmileg is milyen széles skálán mozog. A műsort Hanna áriájával kezdte a bukolikus hangulatot árasztó műből, Haydn Évszakok- jából; talán azért iSs hogy atmoszférát teremtsen Haydn G-dúr szonátájához. Majd Mozart Motettáját énekelte. Ez a nagyobb lélegzetű mű (Exsultate, jubilate — Kv. 165.) valódi alkalmat kínált arra, hogy az énekes azt a himnikus lírát, a dallamvezetésnek azt a senki máséval össze nem téveszthető báhallja a városi kakas hangját. A falusi kakasok, mint nyájas házigazdák, várták a becses vendég kukorékolását', hogy megcsattogtathassák a szárnyaikat és hogy utána kukorékolhassanak. Az idő azonban telt-múlt, de a vendég hallgatott. A falusi kakasok zavarodottan összenéztek, de a végén felháborodtak. Kiterjesztették szárnyaikat, és harsány hangon az emberek tudomására hozták, hogy hamarosan föltűnik a hatalmas aranyló napkorong, próbákat rendel el, hogy ne csalatkozzon illúzióiban az egyáltalán nem várt vendég, aki — s ez újabb meglepetés — hosszabb tartózkodásra szánja el magát, mintegy kényszerítve a színészgárdát a hazug helyzet konzerválására. Eddig rendben is lenne minden, hiszen az ötlet kitűnő, a baj csak az, hogy a kivitelezés során torzó lett belőle. Semmit sem tudunk pieg arról, hogy miért „üldö. zik” ezt a drámát, holott kíváncsiságunk egyre erőteljesebb. Ráadásul érdekes társadalmi összefüggésekre is fény derülne, ha feloldódna a teljesen indokolatlan titoktartás, amely szürkíti, csorbítja, esetenként vonta- tottá teszi a cselekményt. Szerencsére a kárpótlás — legalábbis részben — nem marad el, ugyanis a másik lényeges mozzanat, a vidéki színházi légkör viszonylag sokrétű jellemzése leköti a figyelmet. Akkor is, ha ezek az „intimitások” többek számára nem ismeretlenek. Kaphattunk volna ebből az atmoszférából tökéletesebb ízelítőt is, még sincs hiányHAYDN-TŐL DEBUSSYIG Hangverseny a főiskolán ját, ami Mozartnak annyira sajátja, életre keltse. A két Brahms-dal, majd Mendelssohn szerelmi áradása és Richard Strauss Szerenádja mutatták, rajzolták meg azt az érzelmi kört, amelyben Hencz Irén otthon mozog. A legtisztább hatást mégis Muszorgszkij Gyermekszoba- dalciklusának két számával érte el. A változatos és hatásos műsor arról tanúskodik, hogy az énekesnő komoly belső igénnyel és igényességgel készült fellépésére. S hal sűrítené ezeket a „profi módjára” bennmaradna a művészi munka zajlásában, felsőbb regiszterei is finom árnyalatokra, még hajlékonyabbakra idomulnának. Marik Erzsébet, ahogy mi nyomon követjük műsorait évek óta, nagy buzgalomlmal és kitartással búvárkodik a zeneirodalomban. Mindig új szerzőket, új műveket vesz amely elűzi a sötét éjszakát, és fényt permetez a világra. Felébredtek az emberek, és mixe a mező fölött felragyogott a nap, már munkához láttak. * Csak ekkor áradt szét a városi kakas hangja. Felugrott a legmagasabb palánkra, szétterjesztette a szárnyait, és mindenki tudtára adta, hogy az imént kelt föl a hatalmas aranyló napkorong, amely elűzte a sötét éjszakát, és fényt permetez a világra. A tyúkok eltátották a szájukat és összenéztek. — Ez valami új divat — döntötték el, és befogták a csőrüket. De amikor másnap reggel mindez megismétlődött — néhány fiatalabb jószág elkezdett kuncogni. Harmadnapra pedig már az egész tyúkól csak úgy rázkódott a kacagástól. Bármennyire is rájuk riérzetünk, mert arról mindenképp meggyőzött bennünket Szurdi, hogy tapasztalatainak regimentjéből fűzte csokorba a szerinte legmarkánsabbnak minősített vonásokat. Ebből fakad az, hogy a figurák hús-vérből mintá- zottak, nem légüres, hanem nagyon is valóságos térben mozognak. Külön érdem a színészek megválogatása, hiszen valamennyien a tőlük remélhető szintet nyújtották. Szakácsi Sándor Horkai Ádámként re. mekelt, ez az alkatával, egyéniségével harmonizáló szerepkör szinte felvillanyozta, olyannyira, hogy gazdag eszköztára révén árnyaltabbá, sokrétűbbé gyúrta ezt a karaktert, mint a forgatókönyvíró megálmodta. Persze, kifogásokat is sorolhatnánk, beszédes érveket állítva hadrendbe. Elsőműves rendezőnél azonban szőrszálhasogatásnak tűnne az ilyesmi. Ennél sokkal fon. tosabb az, hogy egy élményekben bővelkedő, ám gondolatokban sem szegény alkotó lépett a porondra, olyan személyiség, aki később még sokat hallat magáról, akinek sztorijait is épkézlábakká formálja majd a gyakorlat, aki a művészi hatáskeltés terén még számos babért szerezhet. Pécsi István célba. Liszt és Beethoven után most egyszerre három alkotót is szerepeltet ezen az egy műsorán. Mintha az előadói egyéniség akarna megmártózni az újabb és újabb alkotások titkaiban. O is tudjam amit már Chopin is figyelmeztetésként mondott a zongoristáknak, hogy nemcsak a kottafejeket kell megszólaltatni a hangszeren, hanem azt is, ami azok mögött van; ezért kezdi el a küzdelmet újra a művekben a zene lelkének a meghódításáért. Ezen az estén Debussy Boldog szigetét éreztük legsikerültebb produkciójának. Temperamentuma itt állt legközelebb a műhöz. A Haydn- szonáta középső szakaszában mintha jól tört volna be a hangok felszíne alá. Itt értékes pillanatai voltak. Chopin Polonaise-fantáziá- ja (Op. 61.) ennél a most megszólaltatott hangzásnál éteribb a md szemléletünkben. És ez megint egyszer az előadói egyéniség, — ha úgy tetszik —, a belső hőfok alázatos megregulázásának a kérdése is. Hencz Irént Ary Tibor kísérte zongorán. A hangszer és gazdája egy-két markánsabb résztől eltekintve jól idomult az énekesnő kolo- ritjához. Farkas András pakodtak a falusi kakasok, bárhogy is kergették őket, csipkedték taréjukat, a tyúkok nem hagyták abba a kotkodácsolást, és majd megpukkadtak a nevetéstől. Ekkor a falusi kakasok fölkeresték a városi kakast, aki büszkén és rendíthetetlenül álldogált, és megkérdezték tőle: — Bocsáss meg, bátya, de nem értünk valamit. Miért napfelkelte után kukorékolsz? Nem veszed észre, hogy az egész tyúkól rajtad nevet? — Hát mikor kukorékoljak? — Mikor? Mikor? Napfelkelte előtt! — Hohó! — kacagott fel a városi kakas. — És ha nem kel föl a nap? Akkor ki lesz a felelős? (Fordította: Adamecz Kálmán) Városi vendég Nem tudhattam, hogy másként kellett volna fölolvasnom a Nem volt elég című versét. Nem tudhattam, hogy az egész nemzetet annyiszor indítózó motor éppen az utolsókat lükteti, amikor érettségire készülő fiatal lányoknak és fiúknak, április 14-én, elmondtam a verset. Nem tudtam, hogy fájdalmasabban, messzi-- hangzóbban kellett volna kiáltani: „Nem volt elég”! Nem tudtam, hogy halandóról beszélek, nem is gondoltam rá. Akkor se gondoltam volna, ha száz esztendős. Róla sose jutott eszembe a halál. Verseiben szólhatott akár az elmúlásról is — meg is tette kápráztató fölénnyel — mindig az élet győzelmét idézte. A bölcs és megszakithatatlan emberi életét. Erről sem úgy szóltam, talán éppen azokban a pillanatokban, amikor az emberi arc napnyugta utániba haloványodott, ahogyan most szólnék. Fájdalmasan, virrasztósan-sirató- san kellett volna mondani-zengeni a verset? Nem! Konokon, az ő hitével. Azt a verset, amelyben — mint annyi másikban is! — elmondta hitvallását. De nem tudhattam, hogy nem volt elég a nyolc évtized! Nem volt elég belőle egy és nem elég, nem elég soha a hasonlókból! Ezt se mondtam el, hiszen közöttünk lévőről beszéltem, örök életükről szóltam — életfölöttiről. A hírre, ami váratlanul csapott le ránk, nem is figyeltem oda. Nem és nem! Az emberi fül gyarló, elhall szavakat... „Meghalt Illyés Gyula..., mondta valaki a szerkesztőségi folyosón. Mentem tovább. De aztán, mintha meginogtak volna a falak, mintha kürtök zengtek volna, de süket kürtök és elhalványodtak a világ színei. írók, költők jöttek, telefonáltak. „Igaz?" .. .igaz, válaszoltam, és nem hittem el. Most már tudom, hogy így nem is igaz. A rögtön fölcsapott könyvoldalakról hallom a szavait: „Mert nem volt hazánk elég, / Hogy emésztésed vacsorára / E dombok aszúját kívánta, / És e lapályok kenyerét.” Kell mormolnom újra hangosan vele. Néz rám, már az emberi idő mögül, a mű! Néz és kényszerít. Szelíd akarattal, hogy tudjam: Nem elég! És nem úgy kell mondani mostantól e verset sem, mint eddig. Nem úgy, ahogy az önfeledten figyelő fiataloknak fölolvastam. Másként. Irgalmatlan elszántsággal, arcukba vesszőzve a szavakkal, hogy beleparázsosuljanak, hogy belesápadjak magam is. De hát nap sütött. A hír bár már megfogam- zott, még nem ért el hozzánk. Nem volt elég. motyogom, mormogom a vakítóan fehérlő könyvlapok fölött, ahol országos hosszúságban vonulnak a gyászfekete betűk. Igazán nem volt elég annyi mű, hogy méltón befogadjuk, megfogadjuk, hú- sunkká-vérünkké változtassuk. Nem volt elég, és nem lesz elég még mennyi vers, dráma, regény, tanulmány, a szellem pengéit villogtató esszé, hány átható tekintet, népben-nemzetben gondolkodó agy, hogy fölfogjuk: „Nem volt elég, nem volt elég / Sem a hűség, sem a szívósság, f Mitől egybeáll egy-egy ország /. S nemzet is lesz a nemzedék”. A hír rezegve áll a lélekben. Még visszafénylenek rám a tizennyolcévesek tekintetei. Még azokra emlékszem, még az élőre gondolok és talán nem is lesz másaként sokáig. De a verset, igen, a művet más módon kell értelmezni, akár akarjuk, akár nem. Ott van rajt a bennünket kötelező pecsét, a visszavonhatatlan paranccsal: „Mert sem erő, sem bölcsesség / Nem lehet elég; hogy megrójja / A házat, amelyben lakója / Nem lelheti meg a helyét.” ö meglelte! A házat is, a hazát is. Mindörökre. Nap süt. Tavasz van. Nem temetésre gondolok. Inkább arra, hogy magunk erősítésére kell másként mondanunk, kiáltanunk: Nem volt elég! Sosem elég! Nap süt. Tavasz van. KISS DfiNES Sosem elég! Emlékezés Illyés Gyulára
