Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-12 / 60. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. március 12., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Benedek Elek: Széchenyi István (Részlet) A nagy nemzeti tragédiát csaknem egy évvel előzte meg a legnagyobb magyar tragédiájának — első felvonása. Széchenyi forradalmat látott és jövendölt már akkor, amikor az ő eszméin nevelődött nemzet gyorsabb tempóban akarta megvalósítani az ő saját eszméit, s most, hogy az események szédítő gyorsasággal rohantak, kavarogtak, teste, lelke egyszerre elvesztette ellent- álló erejét, vért és vért látott mindenütt, s a fényes elme mely még nem oly rég egy egész nemzetnek világított, hirtelen elborult. Látta, világosan látta, hogy a nemzet forradalomba sodródik, s tehetetlenül nézte a rohanó áradatot. „Gyakran — írja bizalmas embere, Kovács Lajos — az ország- gyűlési teremben Kossuth fényes szónoklataira felharsanván a közhelyeslés rengeteg zaja, midőn minden arc az elragadtatás hevétől sugárzott, a gróf fölkelve helyéről, kisietett az erkélyre, mintha szabad levegőt keresne forró agyának nyo-j mása ellen. Kezeit fejéhez szorítva, „Istenem — mondó —, mintha őrültek házába jutottam volna, mintha pokoli bűvölet űzné velünk gonosz játékát, hogy vesztünk felett tomboljunk. S ezt senki, de senki nem akarja látni, csak én, szerencsétlen. Ennyi okos és belátó ember mind vak legyen és ne lásson? Nem, nem — nekem őrültnek kell lennem!” — ,,.A minisztertanács üléseiből — írja szintén Kovács Lajos — mindig fokozódó levertséggel, betegesen láttam hazaérkezni; semmisem bírta már kétségbeesését enyhíteni. Istenre kértem, vonuljon vissza, ne jöjjön a miniszteri ülésekbe, hol úgy sem használhat már semmit, magát pedig tönkreteszi. De nem használt kérésem. Benne vagyok, mondd nekem leírhatatlan fájdalommal, és viszem a terhet, míg leroskadok alatta.” Mikor arról értesült, hogy Kossuth hirtelen megroha- nással el akarja foglalni Buda várát, könnyezve mondta Kemény Zsigmondinak: „Ah én csak a csillagokból olvasok, vér és vér mindenütt. A testvér a testvért, a népfaj a népfajt fogja mészárolni, őrülten, engesztelhetetlenül. Pest odavan. Ah, az én füstbe ment életem! Az ég boltozatán lángbetükkel vonul végig a Kossuth neve, flagellum dei (isten ostora).” Napról napra nőtt lelkének nyugtalansága, mind mélyebb és mélyebb barázdákat szántott arcán a testet, lelket sorvasztó gond, tépelődés. Fejébe vette, hogy sem az ő élete, sem családjáé nincs biztonságban, s ebbéli félelmében családját Cenkre küldötte. Természetesen, magára maradván, még jobban hatalmukba kerítették a gyötrelmes, emésztő gondolatok. Maguk minisztertársai is tanácsolták, hogy ne járjon el a miniszteri tanácskozásokra, pihenjen, óvja magát az izgalmaktól. „Bárcsak pihenhetnék — sóhajtott fel — s gondolataim rohamaitól menekülhetnék!” De nem tudott pihenni. Sem nem evett, sem nem aludott, egész éjjel fel s alá szaladgált a szobába, nem volt maradása egy helyben. „Ég minden az agyamban — panaszkodott Kovács Lajosnak —, amint leülni próbálok, pokoli forróságot érzek, mintha agyam lángot vetne!” S néha nekiszalad a falnak, hogy szétzúzza a koponyáját. Végre is háziorvosa és bizalmas embere, Almási Balogh Pál közölte a nagy beteggel, hogy el kell utaznia Pestről. Együtt ültek kocsiba szeptember 5-én, s az orvos már útközben meggyőződött, hogy betegét Döb- lingbe kell kísérnie... A fényes elme elhomályosult. A legnagyobb magyart mint dühöngő őrültet kellett Döb- lingbe szállítani... A húszas évek közepétől a negyvenes évek végéig dolgozott egri műtermében Ferrari fényképész. Tiszte, szándékkal, polgári megrendelésekre készítette máig fennmaradó üveglemezeit. Az 1941 október—1942. szeptember között készültekből válogattunk mai kulturális mellékletünk illusztrációsaiként. Mutatva, bogy a történelem hogyan tud utólag is politikai tartalmat adni az oly teljesen politika nélküli képeknek, mint a Don mellé induló katona portréjának, az itthon maradt anyagyerekek születésnapi fényképének, és a karlendítést tanuló, több számmal nagyobb cipőt bordó kisfú képének, vagy a halálhírt messze vivő ravatal képnek is. A válogatást Győri Győző szívességéből közöltük, a reprodukciókat Köhidi Imre készítette. Szécsi Margit: Március 15. Zsír fogytán, bor apadtán tengtek a jobbágyfalvak. Füsttelen tűzhelyeken főzték a forradalmat. Nemzetiszín lobogó röpült a szemek előtt, behasadt fecskefarka verte a zöld levegőt. Félelmes tavaszidő láttatott seregeket... Gyönyörű elgondolni azt, ami nem lehetett. Egry József centenáriuma Partra lépünk a Badacsonyi kikötőben s a móló végén Egry József fogad. A maga módján magányosan, bronz alakban, ahogy Marton László szoborba álmodta. Talán így is él majd bennünk az idők végezetéig, mezítlábasán, feltűrt nadrággal, lábujjaival görcsösen kapaszkodva a horgászpallóba, hóna alatt kisszék, s ő mered előre, hunyorgó szemmel a semmi nagy víz felé. Konokul kemény vonásé arcán megtörik a napfény, mint a hegy bazaltján. De lehet, hogy úgy, ahogy Borsos Miklós emlékezetből vörös márványba faragott Egry-portréja. Fényképről néz rám asztalom mellől, naponta most is, hogy születésének századik évére emlékeztetek. Olyan ez a fej, akár Egry képei: a vésővel ütött barázdák úgy metszik át az emberi test formáit, s fogják végül is egybe, mint amilyen könyörtelenül belerajzolja a hegyet, a fát, az embert,. jószágot a Balaton szivárványos vizébe, partjába, egébe. „A Balaton párás fényei átalakítják a reális formákat, tárgyakat. A távlatok, perspektívák szüntelenül változnak, alakulnak, és a fények maguk is képi formát kapnak” — jegyezte fel. Első gyűjteményes kiállítását Medgyessy Ferenccel rendezte, 1928-ban. Már előtte is jó barátságban voltak: amikor Egry József 1918-ban nősülni akart, Medgyessyt elhívta Badacsonyba, nézné meg: milyen a menyasszony és a hozomány. Egry hozzászokott a világbolyongáshoz, a fővárosi szabad legényélethez, de háborúban megromlott tüdejének kellett a jó levegő, nyugalom. Megszerette a badacsonyi katonakórházban nemcsak a Balaton világát („Én nem a Balatont, hanem annak világát festem” — írta), de Pauler Juliskát is, aki valóban a jóban és főleg a nehéz időkben kitartott mellette, vagyonát rááldozta. Medgyessy a derűs, kerekded menyasszonyt rokonszenvesnek találta, a balatonparti szőlőt, házat elégnek, s rábeszélte: „Maradj csak nyugodtan az ülepeden, meghosszabbítod az életed itt, a Balaton mellett!” Csak azután árulta el Egry: félt, hogy lebeszéli a házasságról. De a jó barát kitalálta kívánságát, s Egry hű feleséget és kitűnő ápolót kapott. Így beszélte el nekem Medgyessy Ferenc, én is így adom tovább. Egry József a zalai Újlakon született 1883. március 15-én, Apja napszámossá lett, kevés földjéből kiforgatott parasztember volt, s együtt járták a földönfutók útját. „Homályosan emlékszem az akkori világunkra. Különböző vándorlásainkra (apám nyakába kapaszkodva), nagy havazásokra — vizekre — idegen falukra — templomokra, ízentkiépekre. Uradalmi I érés lakásokra, bi- valyokr i, vályogtetőkre, füstös odi era, büdös trágya- dombo! ra. Ordítozásokra, sírások a, veszekedésekre. (Elhag ott macskánkra, kis fekete kutyánkra — rókánkra.) I :eszről lecsüngő jégcsapol ra, miket szopogattunk. Búcsúra, édes márcra, bábol -a, húsvéti hímes tojásc era. Szarvasbogarakra, made akra.” Milyen szemléletes tiszta képek — s máskor s mindég! — annak a tollá.jól, aki arról panaszkodott, hogy kín számára az írás. Kosarat hord fillérekért, népkonyhára jár, vizet árul a ligetben, s megcsinálja az ügyetlenek rajzait. Csoda-e, hogy mindég a szegények zászlaját hordozta? Szegények között élt Párizsban, Münchenben, Belgiumban s a Balaton-parti házra is többször borult a sors árnyéka, mint vidította a jó napok melege. Talán ezért sóvárgott Egry úgy a fény után, a szürke hétköznapokból a természet ünnepébe. „A Balatonnak nincs hétköznapja” s „terében minden figura valamilyen ünnepi megjelenésben magasztosul”. Szívéből jött, hogy: „A Balatont a szegény halászok avatták szentté”. Senkit sem szeretett jobban a halászoknál, kikötőmunkásoknál, szőlőművelőknél, és semmi mást, mint a fényt, a vizet. Mikor az állam aranyérmét vitték el hozzá, éppen horgászott, s dühösen intette csendre a lelkes küldöttséget: „Pszt! Harap!” A megálmodott nagy halra gondolt, vagy éppen a ná- dást, az elszánó madarat, a fény íveit, függönyeit figyelte, a minden percben más színű vizet, a levegő rezzenéseit. Mert ezt senki más úgy nem látta meg a festészetben, mint Egry. Azt mondta ő el a festészet nyelvén, amit a természettudomány jól tud, hogy: a mi földünk élőlényeit a nap táplálja, a nap sugarait viszont a földünket körülvevő levegőréteg szűri át fénnyé, alakítja világossá, sok ezernyi néven nevezhető színné. Amikor Egry a Balatont festette: szivárványban és a levegő moccanásaiban az élet lényege foglalkoztatta, s ha kétkezi munkásokat festett, akkor a természettel viaskodó és barátkozó, a mindenségben élő alkotó embert. Halála előtti utolsó bejegyzésével naplójában is a természettől búcsúzik: „Nem tudok igazán gyönyörködni a természet májusi szépségében sem. Minden fáraszt, minden fáj.” A brüsszeli Világkiállításon aratott sikerét 1957-ben már nem érte meg, de az elsők között kapott Kossuth- díjat, még 1948-ban. A barátok, műértők megbecsülték életében, igazi közönségsikere az emlékét is szorító csönd után mégiscsak tihanyi kiállítása volt, 1966-ban. Akkor már készülődött az emlékbizottság, hogy házát múzeummá alakítsák. Néhány lépésre a szobrától, túl az országúton tíz éve áll az Egry Múzeum. Sarkán terebélyes fügefa ontja termését évről évre, szinte jelképül a napra, fényre tárulkodó természetnek. A kirándulók zaja ide nem hallatszik. A múzeum fehér falai áhítatra intenék, s a képek szótlanul tanítanak meg látni a kimondhatatlant, azt, amit szóval megfogalmazni valóban kín és képtelenség. Egry a legnagyobb festők egyike. Szemlélete a sajátja, nem hasonlítható senkihez. Koczogh Ákos Balatoni halászok (1923)
