Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-12 / 60. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1»S3. március 12„ szombat

Ünnep és emlékezés

1848. március 15. Ez a nap a vértelen forradalomé, de mögötte már ott érezzük a következő esztendők történéseit, a nemzet élet-halál harcát, a remények meghiúsulását. Két arcot, két politikust idézünk most fel, az egyik Széchenyi István, a másik Kossuth Lajos. A reformok útján haladó Széchenyi, vagy a radikális Kossuth képviselte-e jóbban a magyarság érdekeit? A bukott szabadságharc fényében persze kissé megváltozik a kép.

Mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen elvek nevében mérkőztek meg egymással. A Kossuth vezette ellenzék 1848 januárjától a pozsonyi országgyűlésen a polgáriasuk Magyarországért harcolt. Nehéz helyzetben, de az európai változások - az olasz válság, majd a párizsi és a bécsi forradalom — megbontották a politikai egyensúlyt). Ezután következtek a pesti események, s ami mögöttük sejlett: a parasztság feszítő erejének növekedése.

1848 vihara elsöpörte a vitát. Eddig a reform mikéntjéről volt szó, ezután úgy vetődött föl a kérdés, hogy átalakulás, vagy anarchia. Széchenyi is, Kossuth is az előbbi védelmében csatlakozott a forradalom első kormányához.

KOSSUTH LAJOS

Mi, magyarok a védelem harcát folytatjuk

(Kiáltvány Európa népeihez, 1848. december 4.)

.. .Európa népei! A harc, mely Magyarország ellen megkezdett, az abszolutizmus harca a népszabadság ellen, a reactió harca az 1848-ki európai eszmék ellen. Mi tudjuk azt hogy ez nem példa nélküli az emberiség történetében, s békésen keresztülvitt forradalmunk után hamar kieszméltünk azon édes hitből, mintha mi istennek egyedüli vá- lasztottai lennénk, kik az egyenlőség s testvériség alapjaira fektetett szabadság malasztihoz vér- és vdgyon- áldozat nélkül juthatnánk: de ha bízván ügyünk igazságában s diadalmas kimenetelében, komoly polgári resignatióval vesszük is fel a kesztyűt, mely lábainkhoz dobatott, nem hallgathatjuk el a sors ama könyörtelenségét, miként nincs példa a történetben, hogy egy nemzet ellen annyi ármány s árulás és annyi erőszak tétetett volna mozgásba, a külmegtámadás annyi oldalról, a belháború annyi iszonyatossággal intéztetett volna, mint ellenünk, s mind ennek magyarázatát csak abban leljük,, hogy Magyarország az, mely az ausztriai birodalom részei között századok óta egyedül birt akarattal s erővel szabadságát fenntartani, mely ha igába hajtatik, a ma már megtámadott ausztriai alkotmányos élet is könnyen alá- áshatik.

Mi, magyarok a védelem harcát folytatjuk, áprilisi törvényeink által biztosított önállásurbk a szabadságunk mellett s Európa népeihez azon erős hittel fordulunk, hogy ha az abszolút fejedelmek annyi századokon keresztül közös érdekeink mellett, ha azok bárhol veszélyeztetve valónak, mindent elkövettek, az 1848- ki események által új életre ébresztett európai népek is kormányaik nem nézhetik közönyösen a veszélyt, melybe egy szabad nemzet döntetik, s jelesül nem nézhetik közönyösen azt, miként sodortatik vissza a absolút- tizmus ösvényére az ausztriai birodalom azon katonai zsarnokság által, mely ott most egyedüli hatalmat képezvén, a legkiáltóbb ellentétben áll a polgári renddel.

Windischgrätz herceg Bécs ágyúztatása s leigázása után határszéleinken áll; mi meg fogunk vele küzdeni; de legyen a kimenet szerencsés vagy szerencsétlen, mielőtt ez megtörtént, figyelmeztetjük Európa népeit azon veszélyes következményekre, melyek az európai állapotokra származhatnak, ha e háborúnak szabadságunk s önállóságunk érdeke szerint mielőbb vége nem vettetik. A reactio semmit sem ha- gyand megkísérletlen és az európai béke annál nagyobb veszélynek indul, minél na-1 gyobb keseredéssel folytat- tatik a harc a fejedelem és népe között, s minél inkább ugyanazonosíttatnak az abszolutizmus és a reactio érdekei a fejedelmek érdekeivel a népszabadság ellenében; és megtörténhetik, hogy azalatt, míg a csatázás folyni fog, újra s nagyobban megkísértetnek a galliciai-féle mészárlások, .. ,a nemzetiségi igények túlcsigáztatnak s irtóháború álland elő a népfajok közt, s mindez féktelen árral hatánd ki az európai állapotok összezavarására, és megtörténendik bizonyosan, ha fegyvereinknek isten nem nyújtand diadalt, hogy .. .az ausztriai külpolitika vaskezekkel fog nyúlni amaz európai bonyodalmak megoldásához, melyek nélküle bizonyosan a világbéke s a népszabadság érdekei szerint fognak kifejlődni, — másfelől pedig szolgája s eszköze lesz ama hatalom terjeszkedésének,

melynek kelet felé nyomulása már is majdnem lehetetlenné tette a keleti kérdések oly megoldását, minőt az európai súlyegyen, a világbéke, a civilisatio s a népszabadság érdeke megkíván.

Mi készek vagyunk igazságos ügyünk mellett a védelem harcának minden nehézségeit és áldozatait elviselni; de valmint új erőt merítünk azon hitből, hogy e harcban rokonszen-vetöket s közbenjárástokat tőlünk meg nem vonandjátok: úgy ti lássátok, hogy a világbéke s az európai állapotok veszélybe ne sodortassanak.

Bálint Gyula György:

Boriska az Ég utcát keresi

Az Ég utcát kereste. Falujában azt mondták neki a szomszédok, hogy az állomáson ahol leszáll, a vonattól nem kell sokat gyalogolni, s talál majd egy taxit, azzal eljut oda. De nem volt taxi. Ment az örvénylő tömeg után, és felült az ütött-ko- pott sárga villamosra, menet közben az Ég utcáról érdeklődött, de azt mondták neki, az nagyon új lehet, és valahol a város szélén keresse. Legjobb, ha átszáll az X vonalra, az megy a lakótelepek felé. Aztán egy idős, sok dioptriás szemüveget viselő férfi azt tanácsolta, hogy a Feketeföld városrészbe menjen, ő úgy tudja, hogy a 69/Y- os busz végállomásánál lesz az az utca, az újság nemrég írta, ott adtak át újabban lakásokat, a tehertaxik mind arra járnak mostanában ... Persze ne olyan utcát keressen ott, mint egy községben, vagy a régi városokban. Ott össze-vissza kanyarog ... Az már a jövő század ... vagy ki tudja? Boriska szépen megköszönte a jótanácsot, az öreg még beszélt volna, de jött a kék busz, amelyen szédült, hányinger kerülgette, mert folyton kanyargott, hirtelen fékezett, és a kosarai miatt szidták az asszonyok. Egyre jobban félt attól, hogy végképp eltéved, és nem fog visszatalálni az állomásra, a rokonok se keresik, nem várhatnak rá, mert nem írta

4

meg, hogy jön. A végállomáson se ismerték az Ég utcát. Elindult a tízemeletes pontházak irányába, többen úgy vélték, és ő hitt nekik, hogy az ott lévő téren túl bizonyára megtalálja. A teret elérve, érezte, hogy nehezednek és fájnak a lábai. Talált egy padot, leült és kibontotta egyik kosarát, megevett két piros almát. A játszótér felől két kislány jött, észrevették, és az egyik odafutott hozzá. „Néni. adjál almát!” Talán kérek? — monda neki, de a gyerek csak azt mondta; „adjál, adjál!” És ő szétosztotta a kosár tartalmát. Egy pöttömnyi koromfekete hajú kisfiú, akinek nem jutott már alma, a másikat kezdte bontogatni. Ezt nem! — csattant föl a hangja, és indult tovább. Merre is? Ügy érezte, hogy veszedelmes betonerdőben jár. Építési terület szélén haladt el, behemót gépeket csodált meg, de a dohogásuk nem tetszett neki. Valamikor, gyermekkorában járt utoljára a városi rokonoknál, akkor egészen más volt ez a sűrített világ. Sokkal barátságosabb, rámosolyogtak az ismeretlen emberek is, az utcasarkon kút. Asszonyok állják körül. Kezükben kék, fehér, piros kannák. Folydogál a víz, a beszéd. az idő. Ezek az utcák sehol. Szétverték. semmivé tették mindet. Elképzelni se tudta már pontosan az otthonarcú Szilva utcát, pedig álmában járt ott nem is olyan régen. Tiszta fehérben volt. Az akác éppen virágzott, tele volt a levegő hódító illatával. Különös álom. Nem jár senki azon az utcán. Nem ugatnak a legvadabb kutyák se. Mennyire hiányoznának itt, ebben a kalickákra osztott betonvilágban a kutyák, a tyúkok, meg a dörgölődző cicák. Ezen töri haladtában a fejét, és lassan egy másik terecskén találja magát, körös körül hunyorgó ablakszemű házóriások, s az egyik pad mellől bozontos kutya ugrik felé, ugatja, de a póráz jó rövid. Tudja, hogy nem szabad félnie az állattól, megérez az mindent, ö sose ütötte a kutyát, mert az olyan, mint a gyerek. Nagyon hálás, ha szeretik. S ezt biztosan megérzi. Azt is, ha gyűlölik. A kutya szemét szokta figyelni, abban benne csillog az értelem. Beszélgetni szokott velük. Megértik. El se tudja képzelni, hogy van olyan ember, aki elzavar a háztól egy hű őrzőt. Odahaza azt is beszélték, ő nem hitte el. amikor lebontották a városi családi házakat, s a lakók magas házba költöztek, akkor sokan szélnek eresztették a szegény házőrzőket. Borzasztó lehetett. Az éhes kivert kutya nagyon magányos. Kóborol, eszik, amit tud és aztán elvadul. Újból próbálkozik: a kutyás kislánytól szeretné megtudni, merre is az Ég utca. Rázza szőke fejét a gyermek, és nézi a két kosarat. Az egyik üres, mi lehetett benne? A kislány alig múlt hétesztendős, sose járt falun. Félénken megkérdezi, a néni honnan jött? Kislányom, nagyon messziről, az én falumból és eltévedtem. De szerencsétlen is vagyok! Segítsél nekem, hogy eltaláljak a buszállomáshoz. Már sötétedik, és nekem meg kellene találni az Ég utcát. Jöjjön el hozzánk néni! — mondja a kislány. Nekem nincsen nagyanyám. Boriska a kutyát nézi, csóválja a farkát. Érti minden szavát, nagyon okos állat. A kislány megfogja a jobb kezét, és elindulnak hármasban. Ellenkezni szeretne, de mintha varázslat bénítaná. Gon- dalatai szárnyaszegett galambok: nem tehetem, nem! Az Ég utcában, nekem ott lenne a helyem, a családi körben ... Péter sógor csodálkozva nézne rám, nagy úr lett belőle a kötélgyárban, talán még szégyellné is a buta, kevés beszédű vidéki rokont? Húgára sem emlékszik pontosan. Eta kicsi korában is válogatós és szeszélyes volt, amikor foltozott szoknyát akart anyánk ránkadni. sikoltozott, elkékült és - földre vetette magát... Apám, szegény, nagyon szerette ... Nem verte meg.

Mi ezért nem szerettük, mert kivételezett vele... Belőle titkárnő lett valamelyik hivatalban ... Egyszer, nagyon régen azt írta haza néhány mondatos levélben: „Nincs semmi értelme a firkálgatás- nak, nagyon messzire gurultunk mi a családi fészektől... Nincs témánk! Jó kenyeret sütnek itt is, kukoricán nevelt tyúkot meg hoz a takarítónő, mivel tanyájuk van...” Ezt írta. Bezzeg régen milyen örömmel fogadták az ötkilós fehér kenyeret és a kétpár tyúkot. Majd leszakadt a keze, de hozta ... Nem köszönték meg, leültették, s ő leróva a testvéri adót még aznap az éjjeli személlyel mindig visszautazott, mert a szobakonyhás lakásban nem volt fölösleges fekvőhely. Húga gépírónő, sógora szerelő volt akkor. Soványak, szegények, falusi rokonok csomagjaira szorulók. Kár nekem erre emlékezni! Nem kellett volna elindulnom, de nem hallgattam senkire, mert nem hittem el, hogy ennyire kifordult önmagából ez a város ... Ég «utca? Egy szűk ajtóiú emeletes ház előtt megálltak. Itt lakunk mi, mondta a kutyás kislány. Zöld utca 7/b. Lifttel megyük, a kilencedikre Kihúzta kezét a gyerekéből, és nem sikerült félelmét fekete kendőjével eltakarni. Tessék jönni. Bogár se fél — szólt rá a gyerek, mert nem akart belépni. Megérkeztek. Anyuka nyitott ajtót, s rögtön azt kérdezte: kit tetszik keresni? Az Ég utcát... Azt nem tudom ...

A kislány megfogta a zavarával bajlódó idős asz- szonyt. és bevezette a szűk előszobába. Ekkor határozottan édesanyja elé állt: ö lesz a nagyanyám! Nekem is kell!'Jó — mondta anyuka — pihenjen egy kicsit a

néni, mi is a neve? Boriska! Majd megpróbálunk segíteni. Férjem a városházán dolgozik, ő ma,jd kiigazodik a házdzsungelben... Megkínálhatom valamivel? Nem, aranyos, hogy nem dobott ki, de nagyon eltévedtem. Fáztam is már, a lábaim se jók és... Ha ez a kislány nem szán meg... Nagyon jó gyerek!... Az persze, gyerek ő is, mint a többi — mondta anyuka, és visszakérdezett: a néninek van gyereke, unokája? Nincs, öreglány család cselédje lettem. .. Egyedül maradtam. A faluban nincs már rokon, csak itt a városban, de ők se szívesen látnak, érzem és tudom, mégis eljöttem. Nem írtam nekik, nem tudnak semmit, alkatnak nyugodtan. .. Megjött apuka, de ő se tudott az Ég utcáról semmit. Kikapcsolták a tévét, elmúlt már tíz óra. Egy könyvben keresgélt, aztán telefonált... Tanácstalanok voltak. Nem lehet az hogy Ék vagy Kék utcát keres? Boriska a fejét rázta, és sírni kezdett, akár a gyerek. „Nincs Ég?” Becsapták szegényt, gondolta felnőttes komolysággal a kislány, akit elkerült az álom. Vigasztalta Boriskát, és anyját kérlelte: velem alszik ugye? Velem! Hogy gondolod kislányom! — aggályoskodott anyuka. A kislány átölelte apja lábait: engedd meg apuci,

hogy ő legyen a nagyanyám! Legyen!

Boriska sokáig nem tudott aludni a két nagy fotelből és egy székből tákolt ágyban. Végül jóval éjfél után, amikor az utcai zaj teljesen elült, legyűrte az összesűrűsödött fáradtság. Ragyogóan tiszta kék eget látott, felhőtlent, s azt motyogta : de távoli az ég... S végleg elaludt...