Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-12 / 60. szám

József, Mária, ölében a kisdeddel. Csend, béke, harmónia, szelíd derű. Bibliai kép. Így rögződött bennem évtizedek óta az egykori olajnyomat, amely A szent család címet viselte és mintegy azt példázta, milyennek is kell lennie egy családnak. A téma biblikus, a „festői” szándék nagyon is reális: egyfajta családmodell állítása a hívők elé. A festő voltaképpen megfesthette volna azokat a zilált pillanatokat is, amikor e család menekül a Bibliabéli, de valóságos Herodes és katonái elől, vagy amikor kínban vajúdva szülte meg Jézusát Mária egy sterilnek, vagy higiénikusnak aligha nevezhető ka- ravánszeráj istállójában, lévén ott csak a barmok szálláshelye és nem a férfinépség tekintete. Tehette volna, festhette volna, de más volt a célja és szándéka: a békét és harmóniát, a családi erőt és összetartozás ihletét akarta felkelteni a nézőben.

Egyszóval: tendenciózus festmény volt az. Nem tematikus, tendenciózus. Az előbbi témák is igazak lettek volna, csak nem lettek volna politikusak. Tényszerűbbek lettek volna, talán elementárisabb hatásúak is, de semmiképpen sem az egyházi gondolatot szolgálók, amely gondolat a szent család példáját kívánta a korántsem szent családok elé állítani: ezt kövesd!

József, Mária, ölében a kisdeddel, valamiféle ligetes, bokros idilli táj előtt: csend, béke, harmónia, szelíd derű. Így rögződött bennem a hajdanvolt olajnyomat emléke.

Lapozok korábbi, tegnapi, tegnapelőtti emlékeim egyre vastagodó fóliánsaiban: film, színház, regény, vers, novella, riport. Képek, sorok, rímek, villanások. És keresem bennük a család, nem a szent, a ma családjának, ha nem is biblikus, de igazi, valós képét. Keresem, de sehol sem lelem. Iszákos apa, véresre vert anya, elhagyott gyerek, szétzüllött családok, válás, amelyben lassan világelsők leszünk, csalások és megcsalattatások. Ha összerakom a száznyi mozaikot, egy félelmetes vízió pannója áll össze előttem: a család válsága, meg egy társadalomé. Amelyben élek, amelyben hiszek és amelyért hiszek.

Közhely? De igaz. Amilyen a család, olyan a társadalom és fordítva is igaz, amilyen a társadalom, olyanná lesz a család. Hát ilyen lenne a társadalom, a miénk? Családjaiban is atomjaira hullóan készül az új ezredévre? Mindaz, amiről olvasok, általában mindaz, amit a filmen, a televízióban nézek, általában, mind ezt látszik igazolni: a család széthullóban van nálunk. És még vigasznak is otromba lenne, hogy nemcsak nálunk: nálunk i s.

Így igaz.

Így igaz?

Hát lehet azon vitatkozni, hogy a ma házasságra lépők majd fele néhány év múlva elválik a párjától, azaz hogy potenciálisan válásra ítélt emberek ígérnek rendre örök hűséget egymásnak? Hát hazudnak az újságok, nem mondanak

igazat a novellák, hamis a film, a színpad szava, képe, amikor a család válságát idézi, amikor szót emel, néha jajgatót inkább, mint világosan érthetőt, a gyerekekért, kiknek a családi környezete olyan, hogy minden órájuk tragédiaköltő tollára való?

Nem. A tényeken nem lehet vitatkozni. És nem is szabad. A tényeket fel kell tárni, meg kell vizsgálni, le kell vonni belőlük politikusnak, közgazdásznak, szociológusnak, minden rendű és rangú vezetőnek és minden egyes embernek általában is a — levonandó- kat. A tényeken ne, csak miattuk vitatkozzunk.

De csak a felbomló házasságok jelentik a tényeket?

Az utcára vert gyerekek?

A válások és a válóokok?

Nem „sztori” a „szent” családról írni manapság, sem riportot, sem fimet, sem verset, sem drámát. Nem emlékszem, hogy az anyaságról, a családról az elmúlt években bárhol is láttam volna egyetlen kiállításon is egyetlen festményt is. Még vízfestékkel készített „nyomatot” sem. Nem emlékszem, hogy olvastam volna olyan regényt, novellát, riportot a közelmúltban az újságban, amely a család harmóniájáról szólt volna, amely a szelíd-szolíd családi életnek állított volna „bibliai” képet, maradandót. Vagy legalábbis az emlékekben megmaradót. A tények valóban makacs dolgok, s

hogy nálunk, Magyarországon milyen magas a válások aránya és mértéke, azt számszerű adatok mutatják és igazolják. Persze nincs ebben semmi fátum, magyar sorstragédia, társadalmi hamis tükröződés. Egyszerűen (?) arról van szó — nyilván több más, most és itt nem részletezendő ok mellett —, hogy a felszabadult nő nem kiszolgáltatottja többé a férfinak, nemcsak joga, de immár lehetősége is van, hogy megtegye azt, amire azelőtt sem gazdaságilag, sem társadalmilag nem volt lehetősége: szabad legyen. Maga döntsön saját sorsáról. -Mindez persze „mellékízként” módot ad arra is, hogy e joggal élés átbillenjék egyfajta visszaéléssé, gyengébbé vált így a házassági kötöttség és megkötöttség szakítószilárdsága.

E szilárdságot lenne hivatott szolgálva erősíteni és erősítve szolgálni annak a társadalmi közhangulatnak, közgondolkodásnak, amely lényegesen családcentriku- sabb a mainál, s amely lényegileg tükrözi társadalmi berendezésünket. Pontosabban: a társadalom forradalmi úton történt átalakítása után itt az ideje és lehetősége e szocialista családmodell — nem kialakítására, mert az már régen megtörtént — erősítésére, népszerűsítésére. Azzal a tudatos, korunkat és céljainkat szolgáló eltökéltséggel, egyértelműen kinyilvánított szándékkal, amivel a maga módján, és a maga képére az egyház formálta és próbálja formálni ma is „a” családot.

Tudniillik egyszerűen nem igaz, hogy korunk családja, mint a legalapvetőbb „szerződéses kötelék”, zsákutcába jutott volna. Az ugyan igaz, hogy a dolgozó nő, az egyenjogú nő szerepének színrelépésével megváltozott a család szerkezete, de ez a változás csakis az előnyét szolgálja, belső szerkezetében történt és nem a társadalomban, az utódnevelésben betöltött szerepét, alapvető fontosságát érintően. És az sem igaz, hogy a magyar családokra az lenne a jellemző, hogy zömük szétesőben van, hogy képtelen lennének betölteni biológiai, társadalmi, gazdasági, sőt politikai funkcióikat. A bibliai szent család festője tudatosan azt a pillanatot ragadta meg, amely a számára és a közösség élete, szerepe számára jelentősen fontos. A biztonság, az ihletettség, a meghittség, a szeretet, az összetartozás és a derű pillanatát!

Mi miért tesszük ezt megfordítva, szándékaink és céljaink ellenére? Miért csak a széthullót mutatjuk be, s miért nem az ösz- szetartót i s, miért csak a bizonytalanságot jelentőt, és miért nem a biztonságot hozót, miért rendre a felbomlót és miért nem a gondok között is a szilárdan ki- és megtartót? Ahol lakom, ahol dolgozom, ismerőseim és barátaim körében alig, vagy egyáltalán nem találkozom a család bomlásának jeleivel. Vitával, uram bocsá’, egészséges veszekedéssel, lévén, hogy önálló emberek mindvalamennyien, azzal igen. A jó kis veszekedés utáni édes megbékéléssel, azzal is, igen. De utcára vetett gyerekekkel, részegen hazatán- torgó férjekkel, öngyilkossággal, avagy a válás gondolatával foglalkozó asszonyokkal, férjekkel kevés alkalommal volt szerencsére találkozóm.

Ám róluk, a fenntartókról, a fennmaradókról, az utóbbi időben még egy ola j nyomat sem készült. Meg kellene pedig festeni őket végre. Még a „klasszikus” cím is maradhatna, egy kis szórendi változtatással csupán: nekünk szent a család...

Messzebbre, gyorsabban, magasabbra

Szántó György felvételei az elmúlt hét végi fedettpályás atlétikai Európa-bajnokságon készültek