Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-05 / 54. szám

(Manöken) nők -egymás között

Aki épp a dobogón van: arca, lénye a csillogásé. A többiek, a „szolgálaton” kívüliek: „csak” nők. Akiknek atrcára kiülnek érzelmeik, a dobogón dolgozók kiváltotta hatások — ezeket próbálta tettenérni a fotós.

Kőhidi Imre képriportja

Ez az olasz zenei műkifejezés számomra, azon túl, hogy olasz és zenei műkifejezés, semmit sem jelent. Adhattam volna- címnek mást is a zene világából, majd mindvalamennyiükkel kapcsolatban, ha kérdeznének, nem tudnék válaszolni, pontosan mit is jelent. A számomra. Nem azért, mintha nem tudnám szó szerinti fordításukat, vagy ha nem, hát nem állhatna módomban megnézni jelentésüket bármely zenei lexikonban, — ám akkor is mi van? Tudom, hogy miről van szó, de még sincs fogalmam róla, mert nem értem és nem is érzem. A zenei instrumentumok számomra tárgyak, a kotta, az összhangzattan, a kontrapunkt, a divertimento és társai világos szavak, de mély, sötét fogalmak.

Én ugyanis egyfajta sajátos süketségben szenvedek. És talán bénaságiban is? Nem játszom semmilyen hangszeren, s a kiművelt emberfők sokasága között én ki- műveletlen zenei fülekkel rendelkezem. Hogy finoman fejezzem ki magam. Egyszóval a világ egy

minden bizonnyal lenyűgöző szépségű szelete, nem jut el hozzám, erre a tájékára a művészeteknek, csak vaksin pislogok. Nézek, nézek de nem látok. Bár a zenét amúgy szeretem, a ritmus a mindenem, ám miután zenei világom nem több, illetőleg nem mélyebb, mint a vízfelszín, ahonnan ugyan le lehet látni... de meddig? — a mélybe, de annak titkait megfejteni, felfejteni, magamévá tenni már képtelenség.

Tehát: concerto grosso.

Nem tanítottak meg rá. Nem tanultam meg. Ma már egyre megy. Ám kedves olvasóm, itt azért abba ne hagyd a sorokat! A panaszkodásom a zenére és a zenével ugyanis csak jó ürügy, hogy figyelmeztesselek — magamat is! —: az élet más, praktikusabb oldalán (nem is tudom, miért ne lehetne a zene is praktikus ? !) egy re másra jelentkeznek a különböző szakterületek oktatói, hogy megtanítsanak bennünket, hogy megtanuljuk tőlük általuk és miattuk1 új és változó korunk hangszerein való játszás mesterségét. Megtanuljuk, s jó kis „ca- pelle”-t, zenekart szervezünk. Amely természetesen ismeri a kottát, az instrumentumait, tud harsányan és halkan, fortissimo és piano játszani, s amely zenekar nem óhajtja megtanulni ama zenei műszót pontosabban e műszót gyakorolni: andante. Lassacskán.

Hát persze, hogy megint a gazdaságról van szó.

A világgazdaságról és benne a hazairól, amely az utóbbi években, mint valami könnyed és kellemes menüett lebegett át egy egész korszakot, rózsaszínt festve, és könnyűnek éreztetve mindent táncos léptű leikeinkben, de amely váratlanul és keményen beleütött néhány esztendeje az üstdobba: félre a rózsaszín illúziókkal! Meg kell tanulnunk „új hangszereken” és új hangszereléssel dolgozni, meg kell tanulnunk felnőtt és érett (gazdasági) fővel. És milyen nevük van ezeknek az új hangszereknek? : innováció, rentabilitás, hatékonyság export, import. És nincs közöttük egy finom hangú fuvola, éteri tisztaságú hárfa: bőgők, harsonák, üstdobok, mélyhegedűk ...

Concerto grosso.

Szó szerint (?) fordítva, nagy zene, hatalmas zene. Műfajilag olyan zene. ahol a hangszerek váltakozva szólóznak, hogy aztán teljes együttest alkossanak. Ez a zenei műfaj, ez a concerto grosso nem kerül be a közgazdasági szakkifejezések, a politika szótárába. De a „szóló” és az „együttes” fogalma bízvást beleérthető. Meg kell tanulnunk külön külön és együttesen is válaszolni a kornak, amely nem könnyű küzdelemre hívott ki bennünket. S meg kell tanulnunk hallani, érteni, a világgazdaság kottájából „játszani”, mert a gazdaság semmilyen sávjában nem engedhetjük meg hogy csak nézzünk és ne értsünk.

Tennünk is kell.

Igaz, nem nagyon tanítottak meg bennünket egykoron a piaci gondolkodásra. Illúziók, elő- és előre- ítéletek körében nőttünk fel mi magunk, s nőtt fel általunk azzá ez az egész ország amivé lett. Képzeteink lelkesek, ám naivak voltak a szocializmus építésének módozatait, időtartamát és tartamát illetően. Aztán most ott állunk — szerencsére már nem állunk, haladunk is! — az egykor meg nem tanult készségtelenségünkkel a magunk és a világ jelenlegi dolgai intézendőn — néha még mindig tanácstalanul. Egy ország egy társadalom ám nem tárhatja szét a karját, hogy kérem én sajnos annak idején ezt nem tanultam meg erre nem tanítottak meg nem volt ró szükség sem — úgy tűnt —, hogy sajátunk legyen mindaz és mindoly gazdasági, politikai, társadalmi magatartás, amelyet a kor most kíméletlenül megkövetel tőlünk.

■ Magyarázkodni lehet.

(Mentegetőzni is.

Csak belenyugodni nem.

Ki kell nyitni füleinket az új hangszereken új műveket és új módon játszani. Mégha fenn is áll az a valós veszély hogy: nem lesz mindig tökéletes a harmónia, a szólók gyakran nem állnak össze teljes együttessé.

A rádióban közgazdasági híreket olvasnak fel. Száraz, precíz, tényszerű, nem lelket andalító, de agyat koptatóak a szavak. A bemondó hangja is oly korrekt, amilyet csak a statisztika tényei megkövetelhetnek, vagyhogy inkább elvárnak. Olyan fogalmak röpködnek az éterben, amelyeket egy évtizede talán még a honi közgazdasági szótárakban sem leltünk volna fel. Recesszió, likviditás, volumen és társaik zümmögik körül követelődzőén az ember fejét, hogy mind beljebb és beljebb mind mélyebbre és mélyebbre fúrják be magukat gondolataink világába. Ma már jobbára értem, értjük ezeket az egykor sohasem volt és sohasem lesz fogalmakat.

Ha Kánaán nem is lesz itt, mert arra még jócskán várhatunk, de messze előbbre járunk majd akkor, ha nemcsak értjük de meg is értjük e szavak lényegét. A fogalmak tartalmát. Ha lényünkké, gondolkodásunk alapjává, sőt ha alapszókincsünkké válnak. Akkor!

A közgazdasági hírek után a bemondó hangja zengővé válik, mint az orgona ... concerto grosso... közli áhítattal velem, a hallgatóval, hogy a reális élet világából a művészetek, a zene szférájába emelkedünk, vagy oda merülünk alá. Jó lett volna, ma már tudom, hogy örök és kimeríthetetlen örömömre szolgált volna, ha egykor hajdanán befogadtatást nyerek a zene világába, s nemcsak perioi- kori, — körül és kívülálló lennék, mint most. Ezt már nem tudom pótolni és mások sem, akik számára a violinkulcs szintúgy a „kizárás” egyfajta szimbólumát jelenti a zene országából. De azori tudok, tudunk és kell is változtatni, hogy ne csak megtanuljuk az egész élet, a mai társadalom új fogalmait, de velük, általuk és szerintük éljünk is.

Concerto grosso... innováció ... divertimento... likviditás.

Lám, megférnek a papíron egymás mellett. És nem egymás ellen.