Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-26 / 72. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. március 26., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM EGY KARIKATURISTA VALLOMÁSAI A Hatvani Galériában két termet tölt be Szűr- Szabó József kétszeres Munkácsy-díjas festőművész és szatirikus rajzoló csaknem száz alkotásából rendezett kiállítás. A művész így vall: Egyik szemmel a látható világot, a másikkal a képzelet birodalmát figyelem. Munkái közül karikatúrákat mutatunk be Barcsay-anatómia Memoárok ideje Pesti LSD (Szabó Sándor reprodukciói) A József Attila Kör Új füzetsorozat •A Fiatal Írók József Attila Köre — új nevén a József Attila Kör — a Magyar írók Szövetsége mellett működő szervezet, amely a harmincöt éven aluli írókat, költőket, kritikusokat, irodalomtörténészeket fogja össze, és segíti át a pályakezdés buktatóin. A támogatás egyik leghatékonyabb formája a nyilvánossághoz, a fórumhoz való juttatás. A JAK vitákat is rendez az irodalom, a fiatalság legkülönbözőbb kérdéseiről. Legújabb kezdeményezése a JAK-füzetek sorozatának megindítása a Magvető Könyvkiadó gondozásában. Két első kötete a minap hagyta el a nyomdát. Az 1. füzet Fasírt avagy viták a „fiatal irodalomról” címet viseli, s lényegében annak a vitának a gyűjteménye, amely 1980-ban az Élet és Irodalomban s más orgánumokban folyt, illetve a Fiatal Írók József Attila Körének 1980 októberi, Szentendrén megtartott tanácskozásán lezajlott. Ezért találhatók a kötetben olyan nevek, akik fiatalnak, s főként induló írónak, költőnek nem mondhatók, mint például Csoóri Sándor, Sükösd Mihály, Mezei András, Ungvári Tamás, Fekete Gyula, Mocsár Gábor. Az indító, nem éppen szenvedélyektől mentes írás azé a Spiró Györgyé, aki azóta az Ik- szek című regényével már hírnévre tett szert. A meghatározó írásokat az Arctalan nemzedék című fejezet foglalja egybe, amelyben Zalán Tibor azonos című tanulmánya a meghatározó, s azóta ez a meghatározás, ez a fogalom szinte már irodalomtörténetivé vált. Szerinte az arctalanság módozatai: „A legfiatalabb nemzedék”, mivel a.) az irodalmi köztudatba nem vagy csak alig beépült, b.) nem tömörül csoportokba, iskolákba, c.) nem csoportosul irodalmi lapok, folyóiratok köré, d.) nem jelentkezik önmaga által létre segített minőségi antológiákkal, egyelőre elhelyezetten, elhelyezhetetlen a mai magyar irodalom értékhierarchiájában’’. A JAK-füzetek 2. számában csupa ultramodern verset, vers-, képvers-, fotóvers- kísérletet olvashatunk. Címe: Ver(s)ziók. Formák és kísérletek a legújabb magyar lírában. Szerkesztette és válogatta Kulcsár Szabó Ernő és Zalán Tibor. A költő és az idő Beszélgetés Csorba Győzővel Csorba Győző Pécsen él. 1959-ben jelent meg A szó ünnepe című verseskötete: ez volt a költő első olyan könyve, amely fővárosi kiadónál látott napvilágot. Azóta több mint tíz verseskötete jelent meg, közte egy gyűjteményes kötet és két válogatás. Rengeteget fordít. Nagyvilágot látott válogatott fordításainak gyűjteménye is. A szó ünnepe óta csaknem huszonöt év telt el. — Hogyan érzékeli ezt a negyedszázadot ? — Ami már lezárt, ami már történelem, a maga megjegesülésével, a kiválasztással, az idő szűrőmunkájával mindig szilárdabbnak, határozottabbnak, biztosabbnak látszik, mint az, amiben benne vagyunk, amit átéltünk, aminek alakításában részt vettünk. Talán még arra sem vagyunk jogosultak, hogy véleményt mondjunk róla, de ha mondunk is, a véleményünk mögött mindig bizonytalanság rejtőzik, ha az agyunk helyke akar is lenni, érzéseinket kétely kíséri, elbizonytalanodunk. Abban, amit megélünk, a szubjektivitásunk mindig benne van, de a kollektív értékítélet még hiányzik. Ha azt mondom: „József Attila 'nagy költő”, akkor abban benne van a kollektív ítélet is. De ha Babitsot vagy Kosztolányit vesszük elő, akik ugyan nagyjában József Attila kortársai voltak, de akinek az értékelése az elmúlt huszonöt évben sokat változott, akkor azt látjuk, hogy a lezárt korok ítéletében is benne rejlik a szubjektív mozzanat, a vonzalmak és ellenszenvek, ha kisebb mértékben is, mint a még le nem zárt, a nem történelmi korszakok esetében. Itt van például Szabó Lőrinc esete. Igaz, ő 57-ben már meghalt. Vagy itt van Veres Péter, Nagy László, Szabó Pál... — Milyennek látja ezt a huszonöt évet a magyar irodalom szempontjából? Értéket teremtő korszakinak? — Föltétien. Ha csak szubjektív véleményt mondhatok is, szerintem óriási dolgok történtek nálunk. Ebben a huszonöt évben nagy pályák születtek, és néhány esetben, sajnos, le is zárultak. Csak néhány nevet mondok: Nagy László, Pilinszky, Kormos István. 1958-ban, amikor Pilinszky- ből jóformán még semmi sem látszott, csak a Trapéz és korlát című vékony kötete jelent meg, még senki sem tudta volna' megmondani, még csak nem is sejthette, hogy hamarosan milyen nagy életművet alkot. Vagy Kormos István... Huszonöt éve volt egy kis füzete, a Dülöngélünk, meg néhány meséskönyve, és amikor hosszú-hosszú hallgatás után sorra megjelentek a könyvei, a Szegény Yorick, az N. N. bolyongásai, válogatott műfordításkötete, a Fehér mágia, akkor döbbent meg az ember, hogy megint itt van egy kiváló költő. És itt vannak azok, akik szerencsénkre ma is alkotnak, akiknek még nem lezárt a pályája: Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Kálnoky László, Juhász Ferenc, ök is ebben a huszonöt évben bontakoztak ki. Persze minden ilyen felsorolás példa- jellegű, a nevek csak jelzések. — A negyedszázad a magyar vers nyelvében, a kifejezésben, a formai megoldásokban is érzékelhető? — Történt valami a magyar költészetben. .. Két okot látok kirajzolódni. Az egyik a Weöres Sándor vonala, amely a szürrealizmust és a formai kísérletezést fogadtatta el. A másik a titokban ható és nagyon ritkán felszínre jutó Kassák hagyomány. Ez a két „vonal” a hatvanas években nyíltan a felszínre tört. Ekkor jelentkezett az a törekvés, ami bátorítást adott aztán a fiataloknak. Ez kapcsolatban van az irodalompolitikai változásokkal is, és nagy ellenhatás volt a sematikus lírára. Fölszabadított egy olyan általános mozgási ingert, hogy aki akkor indult, minden tekintetben igyekezett „korszerű”, „modern”, „avantgarde” hangot megütni. 1960 táján az egész magyar költészetben megindult egy bátrabb hangvétel, ami költői nyelvünket megváltoztatta, újjáteremtette. A folyamatot nem lehet mindenkire általánosítani, a változás kisebb- nagyobb mértékben érintette költőinket. Mintha lépcsőzetesen fejlődött volna líránk, egyészen odáig, hogyha valaki a most harmincévesek verseit nézi, sokszor bizony eléggé tanácstalan. — Költészete belső terein is érzékeli a változást? — Lehet ,hogy hangban én nem változtam olyan látványosan, mint ahogyan a következő generáció. Valahol azt olvastam, hogy az új magyar költészet megteremtésében az én költészetemnek is szerepe volt. Nem tudom. Igyekeztem ajtókat, ablakokat nyitogatni másoknak, talán olyanokat is, amelyeken én nem mindig mentem vagy néztem ki. Régi törekvésem az úgynevezett funkcionális versbeszéd megvalósítása. Ez azt jelenti, hogy igyekszem elkerülni a fölösleges vagy fé- lig-fölösleges jelzőket, meta- formákat, cifraságokat, szé- pelgéseket, mindazt, amit sokan, szerintem tévesen, a költészet lényegének tartanak. Én egyre kevésbé szeretem. Ha van lírámban változás, akkor az ilyen. Valami módon ez is a kifejezés megváltozása. — És mit hozott a negyedszázad a személyes életben? — Egyfelől nagyon sok minden történt velem ebben az időben, másfelől ez a hu- szonötév hihetetlen sebességgel elmúlt. Lányaim akkor még általános iskolások voltak vagy azok se, ma pedig van három felnőtt asz- szony-lányom, öt és fél unokám. „Fél”, mert júniusra várjuk a születését... Ugyanakkor mindezt nem hiszem el, ott vannak • előttem a régi fényképek, úgy érzem, mintha mostf is ott szaladgálnának a kertben, a fák alatt. Mindez olyan, mint egy rossz álom. Legutóbb is arra ébredtem, hogy egy szűk csőbe kell bebújnom, és végig kell rajta mennem, holott nem tudok benne föláll- ni. Így vagyok az idővel is. — Mit várhatnak olvasói a legközelebbi jövőben? — Készül új kötetem a Magvetőnél, a címe Simeon tűnődése. Ha valaki boncolgatná a címet, talán megint az idő problémája jönne elő. A címadó versben ugyanis arra keresem a választ, mint ama bibliabeli „agg Simeon”, vajon találkoztam- e már az én Krisztusommal, vagyis volt-e életemnek olyan pillanata, ünnepnapja, aminél nagyobb már nem lehet, vagy ezután jön el? És ha volt, az miben nyilatkozott meg: egy versben, egy könyvben* egy nőben vagy valami másban? Vajon fölismertem-e? És ha ezután következik el, fölismerem-e majd? — s — Hagyomány és megújulás Gondolatok Eiben Imréné mintakönyvét lapozgatva Ezidáig kellőképpen talán még sohasem elemzett az a folyamatos és elkötelezett tevékenység, amit a Megyei Művelődési Központ hosszú évek sora óta folytat megyénk néphagyományainak megismertetésére, alkotó szakkörök formájában annak továbbfejlesztésére. Ez a megállapítás annak ellenére (vagy éppen azzal együtt) igaz, hogy időnként hosszabb-rövidebb ideig egy-egy jellegzetes folklór- műfaj (így pl. a zene, a tánc) felkarolása és támogatása különböző okok miatt nem, vagy nem úgy történik, ahogy számosán szeretnék. (Tisztelet a kivételnek: sokkal többen felelősek azért, mert „döcög a szekér’’!) Az alapvetően közösségi — ám mégsem az egy mintára szabott bőgatyába kénysZerített — népi kultúra hagyományos, szerves életét a maga egységében megismerni igen komoly vállalkozás — lett légyen az érdeklődő, hivatásos művész, vagy kutató szakember. A látszat ellenére az sem jelent könnyebb feladatot, ha valaki a népi hagyománykincsből annak csupán egy-egy szeletét, tárgyi vagy szellemi alkotásainak néhány műfaját kívánja maga számára érthetőbbé, élvezhetőbbé tenni. A hagyományőrző csoportok, a tárgyalkotó közösségek (szakkörök), s a népzene-, néptáncmozgalom sodrában részt vevő együttesek érthető módon általában ezt az utat választották, illetve folytatják ma is. A többnyire felkészült vezetők irányításával működő csoportok azonban egyre inkább igénylik az új ismeretek és tartalmak hagyományos vagy eddig még nem alkalmazott módon való elsajátítását. Igaz* a megyei sajtó a közelmúltban már egyre gyakrabban tudósított a népművészeti mozgalom helyi eredményeiről, miközben jogos észrevételeit sem hallgatta el, újra és újra hangoztatnunk kell, hogy még mindig több az, amit Heves megye népművészetéről általában sejtünk és gondolunk, mint amennyit pontosan, alapos kutatások eredményeiként tudunk. Mivel e célból a szellemi és anyagi erők hadrendje még csak most kezd összeállni, ezért nagy öröm, hogy egy rendhagyó közművelődési vállalkozás első eredményéről szólhatunk. A Megyei Művelődési Központ Módszer című kiadványsorozatában nemrégiben jelentette meg a megye határain túl is jól ismert Eiben Imréné népi iparművész hímzésminta-gyűjteményét, közel 100 oldalon. Az ott közreadott lapokat szemlélve az évtizedek óta folytatott gyűjtő- és hagyományhű feldolgozó munka egyfajta keresztmetszetét kapjuk. Eibenné könyvéhez Szalay István megyei elnökhelyettes, a szűkebb pátria kulturális életének, így a népművészeti törekvéseknek is egyik régről ismert patrónusa írt meleg hangú, ajánló sorokat. Figyelemre méltó az is, hogy (fehér hollóként az ilyen jellegű kiadványok sorában) egy néprajzkutató, esetünkben Cs. Schwalm Edit nyújt egy rövid, ámde alapos áttekintést Heves megye népi hímzéseinek kutatásáról, az eddigi publikációkról A néprajzos szemszögéből írott olvasmányos bevezető az e téren végzett vizsgálatai eredményeinek tükrében méltatja és támasztja alá Eibenné anyagát. őszintén reméljük, hogy e kiadvány mind a hatszáz példánya olyan kezekbe kerül, amelyek nem mindjárt vitrines könyvespolcuk valamelyik zugába helyezik a mindennapos lapozgatásra és használatra szánt gyűjteményt! S talán az sem volna érdektelen, ha számos érintett és arra hajlandóságot mutató résztvevővel egyszer sor kerülhetne egy blyan műhelybeszélgetésre, ahol e kiadvány erényeit és gyengéit egyaránt figyelembe véve szó kerülne egy széles körben terjesztendő, tematikus népművészeti füzetsorozat létrehozásának feltételeiről is. Kriston Vízi József
