Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-26 / 72. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. március 26., szombat Nyugtalan idők Irodalmi nőkultusz Mi lesz veled, élővilág? A közelmúltban jelent meg Serfőző Simon Büntetlenül című verseskötete, amelyről Irodalom—művészet oldalunkon közöltünk recenziót. A megjelenés óta született leg­újabb versekből közlünk most hármat. A Miskolcon élő költő műveit a Népújságnak ajánlotta fel első közlésre. Hiába a tilalom Ami lealacsonyít Ide előregyártott vélemények kellenek. Sorozatban előállított közhelyek, szokványok kellenek. S idényjellegű hírek, szenzációk méteráru boltjai, szatócs üzletei. A divatos értesülések fogyasztói társadalma, e magas hangerővel harsogó világ kell. Nem a csend, amiben még valamit hallani lehetne. S nem emberség, szó másokért. Nem ének, költészet, zene, hanem praktika, piac, pénz. A lezüllesztő kell ide. S ami lealacsonyít, el is aljasit. Ami uniformizál, s elzsongít-andalít. E lélekszikesítő időben ahol önállótlanság tévelyeg, fásultság fáraszt, a kimosott agyak világa kell. szégyelni magunk. S eltitkolt sorsuk mára, elégtételt se kapván a sérelmekért, közönybe felejtődött, s hallgatásba. A sorsuk ingavonatain el-elszéledtek, az idegenbe, idegenségbe vetettek, eltűntek hiányától tájaink tele begyógyulatlan fekélyekkel. S tele e haza azokétól állandóan vérző sebekkel, akik után az országhatár magas figyelőtornyai már hiába fürkésznek. Az ismeretlenben szájuk idegen szavak odúja lesz. Mit számít rendelet, törvény! Akiket nem tart vissza az otthoni ajtó, kapu, mert nincs is otthonuk, kapujuk, esdeklőn kerítés sem szalad utánuk, sem falu- és városszél, kis puli domb, ismerős vidék, nem köt idetartozás, mert sehova nem is tartoznak már, nem köt érzelem, akarat, sem felelősségvállalás (hová, mihez?) azoknak nem akadály az országhatár tarka sorompói. S hiába a tilalom, a drótsövény is. Gödrök Elterpeszkedve a napon, gazok közt, a földben megülve mélyen, otthonosan mindenfelé, gödrök sütkéreznek útón-útfélen. Fölbuktatják lépteinket. A jó melegre odafészkelődtek. Kerülgettetik magukat. Ásóval se tudom kiásni őket. Zorbász, a görög írója Nikosz Kazantzakisz Ez a kis jegyzet egysze­rűen fordítói vallomás, de még ebben a minőségében is igen korlátozott lehet, hi­szen művei nagyobb részét még nem ismerhetik a ma­gyar olvasók, ezért aztán ne­héz beszélni róluk. Igaz, a nemzetközi Béke-díjas Mi- hálisz kapitány (1956), a filmként is megcsodált Aki­nek meg kell halnia és a Zorbász, a görög reflektor- fénybe vonta a szerzőt. Ám a reflektorfény, úgy tetszik, torzít. Persze, torzíthat a fordító-másoló szerzetesi gyertyája is, de mégis, hi­szem, hogy a pisla fényénél, rebegő világánál mélyebben átérezheti, s talán az olvasó is: körmére ég nemcsak a viasz, de maga az idő — tu­lajdon, fogyó élete — vilá­gánál olvassa a műveket, s faggatja, miként a fiatal festő, aki csillapíthatatlan szomjjal kérdezgette Ka- zantzakisztól, mintegy a Jelentés Grecónak megírásá­ra sarkallva őt: „Mester, honnan? Hová? Mivégre? Mit felelsz nekünk sorra az élet és művészet legnagyobb kérdéseire: isten, ember, ha­za, én, te, mi...?” És az is igaz, hogy e vallomásregé­nye és a naplóit, leveleit tar­talmazó A meg nem alkuvó ismeretében másként olvas­suk újra a gyerekkor, a kré­tai táj és emberek egy élet­re kitörölhetetlen, el nem halványuló motívumait, színfoltjait őrző alkotásait, az említett három regényt, próza-eposzt. Naplójegyzeteit, leveleit lapozva emberi-írói cseleke­detei, magatartása külső és belső indítékai tárulnak elénk, gondolatai és érzel­mei forrásvidékére jutunk követve a „véres, vörös fo­nalat”, melyet e század út­vesztőiben hagyott maga után, fehér kesztyűs kezé­ben elmaradhatatlan Dante- jával, buddhista szerzetes módjára koldulva be az em­beri múlt és kora minden jelentős szellemét, hogy ala­mizsnát gyűjtsön megépí­tendő új hitéhez: mindig is tervezett, a szellem legjobb munkásait egybegyűjtő ko­lostorához... Eklektikus, ra­gasztjuk rája a címkét be- idegzett mozdulattal, elfo­gadva élete kijelentését: ve­zérei, lelki „0imii”-Buddha, Krisztus, Lenin és Bergson voltak, névtelen krétai pa­rasztemberek, egy sziklafal- bó lelőcsörgedező friss vizű forrás, egy eleve elrendelt őseleméből, a vízből, leg­alább egyetlen pillanatra kiemelkedő knosszoszi repü­lőhal, egy tél kellős közepén virágbaborult mandulafa... De vajon nem arról akar-e meggyőzni bennünket, mind­ezzel, hogy minden értékre szükség van ezen a szegény világon, büntetlenül nem kó­tyavetyélhetünk el semmit az örökségünkből? Iraklioni sírjának kövén büszkén üzeni: „Nem remé­lek semmit. Nem félek sen­kitől. Szabad vagyok”. Papp Árpád. Mihail Zoscsenko: Próbatétel Alt a mi házunkban egy E család ; férj feleség és egy tizenkét éves fiú. A férj dolgozott, az asszony otthon maradt. Kimérten, egyformán éltek. Hétköznap dolgoztak, vasárnaponként kirándultak, vagy este mozi­ba mentek. Ám egy szép napon a férj megy haza munka után, s meglát a lépcsőházukban egy csinos leányt. Egyből megtetszett neki. A lány kihívóan ránézett, majd fellibegett a fölöttük levő emeletre. Egy hónap múlva ismét összefutottak a lépcsőházban. Szóba elegyedtek, kiderült, hogy a lány fölöttük lakik az anyjával, tizenkilenc éves, szabás-varrást tanul. Ismét eltelt egy hónap. A férfi már feljárt a lányhoz, de olyan gyakran, mintha ott is lakott volna. Egyszóval, beleszeretett, s mivel úgymond határozott ember volt, úgy döntött, hogy életében gyökeres for­dulatot hajt végre. ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Beszélt a feleségével. Az sírt, rimánkodott, átkozó- dott. Végül a férfi felköltö­zött. Az igazsághoz hozzátarto­zik, hogy igyekezett a körül­ményekhez képest becsületes maradni; csak a ruháját, s egy-két holmiját vitte magá­val, sőt, még azt is megígér­te, hogy átadja fizetése har­madrészét. Am ez csöppet sem enyhítette a felesége kínjait. Szóval, ahogy mondani szokták, a kocka el volt vet­ve. A férj a hidat is feléget­te maga mögött Aztán belevetette magát az élet örömeibe. De nem sokáig élvezhette őket. Tartalékos tiszt volt, s harminckilenc decemberé­ben megkapta behívóját, ahogy kitört a finn háború. Érzelmes búcsút vett a lánytól. Eleinte gyakran küldött rövid levélkéket a frontról, amikben a háború szörnyű­ségeiről, a gyilkos északi fa­gyokról írt; ám mégis ha­tározottságról, bátorságról tettek bizonyságot a levelei; éreztette, hogy ő bizony már nem taknyos kamasz, de nem is vén trotyli. Aztán egyre ritkábban írt, végül nem is . jött levél. El­érkezett március, véget ért a finn háború,' de se levél, se a férfi nem jött. Aztán érkezett egy rövid, pár soros levélke. Elolvasta a lány; le kellett ülnie attól, ami benne volt: „Kedves Ri­ta! Megsebesültem. Ampu­tálták a lábam. Írd meg, hogy vállalsz-e így, vagy menjek az elfekvőbe?” Egész nap tanakodott az anyjával, este írt a férfi­nak. A levélben arról be­szélt, hogy megérti helyzetét, mélységesen együttérez ve­le, ám a körülmények jelen­legi állása szerint ugye­bár ... Még egyszer át kell gondolni a helyzetet, már csak azért is, mert a jelen körülmények között az állam köteles róla gondoskodni. Néhány nap múlva a férfi felesége is kapott egy ugyan­olyan tartalmú levelet, mint a lány. Mintha a bomba csapott volna be a lakásba. Az asz- szony még aznap este meg­írta a válaszlevelet. ..Kedve­sem! Mélységesen együttér. zek veled. Ügy látszik, még­iscsak az van megírva a sors könyvében, hogy ogyütt mor­zsoljuk le hátralévő nap­jainkat. Hogy is kérdezheted, hogy vállallak-e! Azt írd meg, hová menjek érted!” Eltelt néhány nap. És cso­dák csodájára ... Egy autó állt meg a kapu előtt. És az a férfi szállt ki belőle, aki­ről eddig is meséltünk. Ép és egészséges volt. Megvolt mindkét lába. Kitüntetés csillogott a mellén. Leesett azoknak az álla, akik az udvaron voltak. Oda­ment hozzá a házmester, és azt mondta: — Iván Nyikolajevics, a levele alapján azt hittük, hogy.. — Lehet, hogy nem volt túlságosan tisztességes eljá­rás tőlem, de az élet megta­nított egy-két dologra ott a fronton, arra kényszerített, hogy elgondolkozzam. Eszem­be jutott, hogy meg is hal­hatok, de a nagyobb baj az lenne, ha megnyomorodnék, ha elveszíteném kezem, lá­bam ... Akkor mi lenne ve­lem? Elhatároztam, hogy megírom ezt a két levelet, és nem bántam meg, hogy így tettem. Most már tudom, hogy melyik az igazi. A házmester azt mondta: — Hát, hogy úgy mondjam, nem volt túlságosan sport­szerű a maga részéről, de ha már így alakult, mit lehet tenni. A férfi fölment a régi la­kásba. Hogy mi történt, nem lehet tudni, csak az biztos, hogy a fia még aznap este fölment az apja bőröndjéért, apró holmijaiért a fölöttük levő emeletre. Néhány nap múlva a férfi kimagyarázkodott Ritánál. A lányt túlságosan nem keserí­tette el, hogy otthagyták; amíg a férfi a fronton volt, románcot kezdett egy ifjú emberrel. így oldódott meg ez a drá­mának induló konfliktus; mindenki jól járt, nem volt, aki utoljára, máson nevetett volna. Mindenki egyszerre mosolygott. (1940). Bratha László fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents