Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-26 / 72. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. március 26., szombat Nyugtalan idők Irodalmi nőkultusz Mi lesz veled, élővilág? A közelmúltban jelent meg Serfőző Simon Büntetlenül című verseskötete, amelyről Irodalom—művészet oldalunkon közöltünk recenziót. A megjelenés óta született legújabb versekből közlünk most hármat. A Miskolcon élő költő műveit a Népújságnak ajánlotta fel első közlésre. Hiába a tilalom Ami lealacsonyít Ide előregyártott vélemények kellenek. Sorozatban előállított közhelyek, szokványok kellenek. S idényjellegű hírek, szenzációk méteráru boltjai, szatócs üzletei. A divatos értesülések fogyasztói társadalma, e magas hangerővel harsogó világ kell. Nem a csend, amiben még valamit hallani lehetne. S nem emberség, szó másokért. Nem ének, költészet, zene, hanem praktika, piac, pénz. A lezüllesztő kell ide. S ami lealacsonyít, el is aljasit. Ami uniformizál, s elzsongít-andalít. E lélekszikesítő időben ahol önállótlanság tévelyeg, fásultság fáraszt, a kimosott agyak világa kell. szégyelni magunk. S eltitkolt sorsuk mára, elégtételt se kapván a sérelmekért, közönybe felejtődött, s hallgatásba. A sorsuk ingavonatain el-elszéledtek, az idegenbe, idegenségbe vetettek, eltűntek hiányától tájaink tele begyógyulatlan fekélyekkel. S tele e haza azokétól állandóan vérző sebekkel, akik után az országhatár magas figyelőtornyai már hiába fürkésznek. Az ismeretlenben szájuk idegen szavak odúja lesz. Mit számít rendelet, törvény! Akiket nem tart vissza az otthoni ajtó, kapu, mert nincs is otthonuk, kapujuk, esdeklőn kerítés sem szalad utánuk, sem falu- és városszél, kis puli domb, ismerős vidék, nem köt idetartozás, mert sehova nem is tartoznak már, nem köt érzelem, akarat, sem felelősségvállalás (hová, mihez?) azoknak nem akadály az országhatár tarka sorompói. S hiába a tilalom, a drótsövény is. Gödrök Elterpeszkedve a napon, gazok közt, a földben megülve mélyen, otthonosan mindenfelé, gödrök sütkéreznek útón-útfélen. Fölbuktatják lépteinket. A jó melegre odafészkelődtek. Kerülgettetik magukat. Ásóval se tudom kiásni őket. Zorbász, a görög írója Nikosz Kazantzakisz Ez a kis jegyzet egyszerűen fordítói vallomás, de még ebben a minőségében is igen korlátozott lehet, hiszen művei nagyobb részét még nem ismerhetik a magyar olvasók, ezért aztán nehéz beszélni róluk. Igaz, a nemzetközi Béke-díjas Mi- hálisz kapitány (1956), a filmként is megcsodált Akinek meg kell halnia és a Zorbász, a görög reflektor- fénybe vonta a szerzőt. Ám a reflektorfény, úgy tetszik, torzít. Persze, torzíthat a fordító-másoló szerzetesi gyertyája is, de mégis, hiszem, hogy a pisla fényénél, rebegő világánál mélyebben átérezheti, s talán az olvasó is: körmére ég nemcsak a viasz, de maga az idő — tulajdon, fogyó élete — világánál olvassa a műveket, s faggatja, miként a fiatal festő, aki csillapíthatatlan szomjjal kérdezgette Ka- zantzakisztól, mintegy a Jelentés Grecónak megírására sarkallva őt: „Mester, honnan? Hová? Mivégre? Mit felelsz nekünk sorra az élet és művészet legnagyobb kérdéseire: isten, ember, haza, én, te, mi...?” És az is igaz, hogy e vallomásregénye és a naplóit, leveleit tartalmazó A meg nem alkuvó ismeretében másként olvassuk újra a gyerekkor, a krétai táj és emberek egy életre kitörölhetetlen, el nem halványuló motívumait, színfoltjait őrző alkotásait, az említett három regényt, próza-eposzt. Naplójegyzeteit, leveleit lapozva emberi-írói cselekedetei, magatartása külső és belső indítékai tárulnak elénk, gondolatai és érzelmei forrásvidékére jutunk követve a „véres, vörös fonalat”, melyet e század útvesztőiben hagyott maga után, fehér kesztyűs kezében elmaradhatatlan Dante- jával, buddhista szerzetes módjára koldulva be az emberi múlt és kora minden jelentős szellemét, hogy alamizsnát gyűjtsön megépítendő új hitéhez: mindig is tervezett, a szellem legjobb munkásait egybegyűjtő kolostorához... Eklektikus, ragasztjuk rája a címkét be- idegzett mozdulattal, elfogadva élete kijelentését: vezérei, lelki „0imii”-Buddha, Krisztus, Lenin és Bergson voltak, névtelen krétai parasztemberek, egy sziklafal- bó lelőcsörgedező friss vizű forrás, egy eleve elrendelt őseleméből, a vízből, legalább egyetlen pillanatra kiemelkedő knosszoszi repülőhal, egy tél kellős közepén virágbaborult mandulafa... De vajon nem arról akar-e meggyőzni bennünket, mindezzel, hogy minden értékre szükség van ezen a szegény világon, büntetlenül nem kótyavetyélhetünk el semmit az örökségünkből? Iraklioni sírjának kövén büszkén üzeni: „Nem remélek semmit. Nem félek senkitől. Szabad vagyok”. Papp Árpád. Mihail Zoscsenko: Próbatétel Alt a mi házunkban egy E család ; férj feleség és egy tizenkét éves fiú. A férj dolgozott, az asszony otthon maradt. Kimérten, egyformán éltek. Hétköznap dolgoztak, vasárnaponként kirándultak, vagy este moziba mentek. Ám egy szép napon a férj megy haza munka után, s meglát a lépcsőházukban egy csinos leányt. Egyből megtetszett neki. A lány kihívóan ránézett, majd fellibegett a fölöttük levő emeletre. Egy hónap múlva ismét összefutottak a lépcsőházban. Szóba elegyedtek, kiderült, hogy a lány fölöttük lakik az anyjával, tizenkilenc éves, szabás-varrást tanul. Ismét eltelt egy hónap. A férfi már feljárt a lányhoz, de olyan gyakran, mintha ott is lakott volna. Egyszóval, beleszeretett, s mivel úgymond határozott ember volt, úgy döntött, hogy életében gyökeres fordulatot hajt végre. ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Beszélt a feleségével. Az sírt, rimánkodott, átkozó- dott. Végül a férfi felköltözött. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy igyekezett a körülményekhez képest becsületes maradni; csak a ruháját, s egy-két holmiját vitte magával, sőt, még azt is megígérte, hogy átadja fizetése harmadrészét. Am ez csöppet sem enyhítette a felesége kínjait. Szóval, ahogy mondani szokták, a kocka el volt vetve. A férj a hidat is felégette maga mögött Aztán belevetette magát az élet örömeibe. De nem sokáig élvezhette őket. Tartalékos tiszt volt, s harminckilenc decemberében megkapta behívóját, ahogy kitört a finn háború. Érzelmes búcsút vett a lánytól. Eleinte gyakran küldött rövid levélkéket a frontról, amikben a háború szörnyűségeiről, a gyilkos északi fagyokról írt; ám mégis határozottságról, bátorságról tettek bizonyságot a levelei; éreztette, hogy ő bizony már nem taknyos kamasz, de nem is vén trotyli. Aztán egyre ritkábban írt, végül nem is . jött levél. Elérkezett március, véget ért a finn háború,' de se levél, se a férfi nem jött. Aztán érkezett egy rövid, pár soros levélke. Elolvasta a lány; le kellett ülnie attól, ami benne volt: „Kedves Rita! Megsebesültem. Amputálták a lábam. Írd meg, hogy vállalsz-e így, vagy menjek az elfekvőbe?” Egész nap tanakodott az anyjával, este írt a férfinak. A levélben arról beszélt, hogy megérti helyzetét, mélységesen együttérez vele, ám a körülmények jelenlegi állása szerint ugyebár ... Még egyszer át kell gondolni a helyzetet, már csak azért is, mert a jelen körülmények között az állam köteles róla gondoskodni. Néhány nap múlva a férfi felesége is kapott egy ugyanolyan tartalmú levelet, mint a lány. Mintha a bomba csapott volna be a lakásba. Az asz- szony még aznap este megírta a válaszlevelet. ..Kedvesem! Mélységesen együttér. zek veled. Ügy látszik, mégiscsak az van megírva a sors könyvében, hogy ogyütt morzsoljuk le hátralévő napjainkat. Hogy is kérdezheted, hogy vállallak-e! Azt írd meg, hová menjek érted!” Eltelt néhány nap. És csodák csodájára ... Egy autó állt meg a kapu előtt. És az a férfi szállt ki belőle, akiről eddig is meséltünk. Ép és egészséges volt. Megvolt mindkét lába. Kitüntetés csillogott a mellén. Leesett azoknak az álla, akik az udvaron voltak. Odament hozzá a házmester, és azt mondta: — Iván Nyikolajevics, a levele alapján azt hittük, hogy.. — Lehet, hogy nem volt túlságosan tisztességes eljárás tőlem, de az élet megtanított egy-két dologra ott a fronton, arra kényszerített, hogy elgondolkozzam. Eszembe jutott, hogy meg is halhatok, de a nagyobb baj az lenne, ha megnyomorodnék, ha elveszíteném kezem, lábam ... Akkor mi lenne velem? Elhatároztam, hogy megírom ezt a két levelet, és nem bántam meg, hogy így tettem. Most már tudom, hogy melyik az igazi. A házmester azt mondta: — Hát, hogy úgy mondjam, nem volt túlságosan sportszerű a maga részéről, de ha már így alakult, mit lehet tenni. A férfi fölment a régi lakásba. Hogy mi történt, nem lehet tudni, csak az biztos, hogy a fia még aznap este fölment az apja bőröndjéért, apró holmijaiért a fölöttük levő emeletre. Néhány nap múlva a férfi kimagyarázkodott Ritánál. A lányt túlságosan nem keserítette el, hogy otthagyták; amíg a férfi a fronton volt, románcot kezdett egy ifjú emberrel. így oldódott meg ez a drámának induló konfliktus; mindenki jól járt, nem volt, aki utoljára, máson nevetett volna. Mindenki egyszerre mosolygott. (1940). Bratha László fordítása