Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-26 / 72. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1983. március 26., szombat Egy kiállítás margójára ... Fúrógép és torockói párna Érdekes, hasznos kiállításnak nyújt otthont Hatvanban a Damjanich Szakmunkásképző Intézet első emeleti társalgója. Az „Alkotó ifjúság" pályázaton részt vevő tanulók munkáit tekinthetik meg az érdeklődők, nem kis gyönyörűséget, szórakozást lelve például Pásztor Gabriella torockói ornamentikájú párnájában, Kevés Ibolya kalotaszegi vagdalásos térítőjében, elegáns alkalmi blúzában, Zölei Ágnes, Spekker Erzsébet fehér palóc hímzéseiben. A fiúkat inkább az olyan működő modellek dicsérik, mint az Autójavító Vállalat tanulóinak keze alól kikerült nyomatékváltó, a horti MEZŐGÉP vállalat tanműhelyéből származó fúrógép, a cukor- és konzervgyáriak hidraulikus csőhajlítója és emelője, vagy éppen a karosszérialakatos csoport szalag - fék írásvetítője. Hogy mit mond ezzel párhuzamosan a szakember? Aki tanító és szemlélő egy személyben? Érdeklődtünk, és íme a válasz: Az „Alkotó ifjúság” pályázatra szánt és kiállított munkadarabok minőségi előrelépést tükröznek a múlthoz viszonyítva, és nem egy bizonnyal továbbjut a helyi „selejtezőből.” Ugyanekkor az sem hallgatható el, hogy a kiállítást szorgalmasan látogató általános iskolásokban fölkeltheti az érdeklődést egy-egy szakma iránt, tehát amennyire szórakoztatnak a látható tárgyak, úgy segíthetik a munkásutánpótlást. Ez pedig jó néhány szakmában egyáltalán nem érdektelen. .. ! Megyei elődöntő A Művelődési Minisztérium, a KISZ Központi Bizottsága, a Tolna megyei tanács és a Megyei Művelődési Központ vasárnap délelőtt 10 órakor Egerben, az MMK- ban rendezi meg a közösen meghirdetett Babits szavalóverseny Heves megyei elődöntőjét. A MÁSOLAT ÉS AZ EREDETI Szétmállóban Casagrande szobrai Marco Casagrande olasz szobrászművész alkotásait, az egri Bazilika előtt 1839-ben, illetve 1840-ben avatták föl. Az oromdíszek valamivel korábban készültek el. Pyrker érsek a kor szokásai szerint működési bizonyítványt állított ki Casagrande számára, amelyben a következőket írta:........a Művész, akit már más alkotásai révén is ismernek és akit ezekért meg is jutalmaztak, méltó arra, hogy Európa legnevesebb szobrászai közé tartozzék, s akit mindenkinek ajánlani lehet becsületességéért és feddhetetlen magatartásáért.” A szoborkísértetek sora A művek, amelyek a szabadban álltak, nem tűrték az időjárás viszontagságait. Az esőt, a fagyot; a szelet a kő nem bírta ki, különösen azért, mert mésztufa ezeknek az óriásoknak az alapanyaga. Aztán jött a XX. század, a maga szennyezett levegőjével, savas csapadékával. Kénytelenek voltak 1965-től folyamatosan másolatokkal felváltani az eredetieket. Egyre omladékonyab. bakká, veszélyesebbekké váltak. Ügy mondják, hogy amikor a munkások leszállították a magasból a szent királyokat, egy jó egri polgár erősen kifakadt, hogy miért nyúlnak hozzájuk, hiszen semmi bajuk. Akkor ámult el az atyafi, amikor a földön láthatta, hogy csak az imád. ság tartja egybe némelyiket. Erre csak füttyentett egyet csodálkozva és tovább, állt. Folyamatosan készültek a másolatok, s az eredetiek az érsekség udvarába kerültek. Ugyanúgy a szabad ég alá, majd fólia védelmébe. S nemsokára, ha így megy tovább, lekopik a kőtömbökről a neves mester kezenyoma. Már kialakultak a tervek, hogy megmeneküljenek a romlástól ezek a páratlan kincsek, s ne csak holmi kópiákat láthasson az utókor. Az érsekség és a Dobó István Vármúzeum munkatársait kerestük meg, hogy érdeklődjünk arról, mit tudnak tenni ezekért az alkotásokért. örökség és hagyaték Valuch István érseki titkár beszél a művek sorsáról: — Amikor 1965-ben meg. kezdődött a másolási munka, már gondolkodtunk azon, mi legyen a szobrokkal. Mert végül is a véső nyomát azok Egy arc, mely már az enyészettel néz szembe őrzik. Konzultációra került sor a város, a múzeum és az érsekség között. Azt terveztük először, hogy a Bazilika oszlopcsarnoka alá helyezzük a műveket, de különleges alapozás kellett volna hozzá. Aztán jött az ötlet, hogy a vár kőtárjába kerüljenek. Oda azonban a darus. kocsi nem fért be. Végül kényszermegoldásként átemeltettük a darabokat az ér. seki nagy kert kerítésén, hogy legalább együtt legye, nek. Mindenképpen megmentés, re érdemesek, hiszen a világon nincs még egy ilyen együttes Casagrande alkotásaiból. Az Országos Műemléki Felügyelőség helyszíni szemlét tartott, s letakarhatta fóliával a részeket, hogy legalább ideiglenes védelmet kapjanak. Elképzelé. sük szerint ebben az évben lehetőség nyílik kiállításukra: a Bazilika alatt egy háromezer négyzetméternyi pincerendszert kőtárnak rendeznek be. Itt helyet kaphatnának, csak egyelőre meg kell győződnünk arról, hogy elég szárazak-e ezek az ágak. Természetesen ez is csak félmegoldás, mert összeállítani nem tudjuk, a szobrokat, hiszen nagyon magasak. ... és a másolat (Fotó: Kőhidi Imre) Másoláshoz — kiegészítés — Hogyan folyik ezeknek a műveknek a másolása, s mikorra várhatjuk, hogy kiegészül a szoboregyüttes? — A Képzőművészeti Kivitelező Vállalat foglalkozhat efféle munkákkal. A szakemberek úgy találták, hogy legjobb, ha süttői terméskőből faragják újjá az alkotásokat. Nem könnyű feladat, hiszen speciális daru kell ahhoz, hogy leemelA valódi... jék, vagy mozgassák ezeket a monstrumokat. Súlyuk 8— 10 tonna körül van, így hát különleges munkacsoport végzi a feladatot. Nem olcsó ez a másoltatás, de fontos, hiszen az épület velük alkot egységet, az alakok nélkül más látványt nyújtana. Állami támogatást is kapunk a költségekhez. A szobrokat — mielőtt elkészülne a kópia — kiegészítik: gipsszel pótolják a hiányosságokat. Folyamato. san készülnek az újak, még hátra van az oromdíszek kö. zül a Hit és a Szeretet. A Bazilika 150 éves évfordulójára lesznek újra együtt a művek. „Lélektelenül, nem ízesen" A beszélgetést Lengyel László művészettörténésszel, a Dobó István Vármúzeum munkatársával folytatjuk. — Kényszerűségből állnak a szobrok szabadban. Igazából az eredetiek az igazi értékek, nem pedig a másolatok. Lélektelenek, nem olyan ízesek a kópiák, nem rendelkeznek olyan plasztikai gazdagsággal. Casagrande alkotásai nemzeti kincseink közé tartoznak, sajnos, a hétköznapokban az utánzat értékelődik át valódivá, mert a látogatók azt látják. Magá. val a munkafolyamattal sem lehetünk teljesen elégedettek, mert a kiegészítések inkább rongálták a szobrok állagát, mert különböző csapolásokkal, csavarokkal lazították tovább a kő szilárdságát. Meg kell mentenünk azt, amit lehet: a leendő kőtár részben alkalmas erre. Ott persze már nem lehet fölépíteni a műveket. Csodát nem tehetünk, hiszen van olyan figura, amelynek egy táska kő már a feje. Mégis a lehető leghamarabb tennünk kell valamit, ha nem akarjuk, hogy végleg elveszítsünk ekkora értéket. Van olyan félreértés a köztudatban, hogy ezek a XIX. századi szobrok nem olyan jelentősek, mint korábbi társaik. Valójában most kezdjük csak felmérni Mar. co Casagrande jelentőségét, Olaszországban már megjelent a róla szóló monográfia. Sajnos, az egy Ferenczy Istvánon kívül nem dicsekedhetünk jelentős szobrásszal a múlt században, ezért is ki- emelkedoek ennek az alkotónak a művei, aki Magyar, országon oly sokat dolgozott. Az értékőrzés kötelességünk A szándék tehát megvan, s reméljük, biztos védelmet kapnak azok a remekek, melyek az olasz művész vésője alól kerültek ki. Bár így is sok év telt el, s a szobrok ott pusztultak a szabadban, megfelelő védelem híján. Valóban a legfőbb ideje megteremteni azokat a feltételeket, amelyek az örökséget hagyatékká is tehetik, nem eltékozolt kincsesé, elporladt kővé. Gábor László I. Tehetetlenségében toporog. Rohanna ki innen; ki a fehér falak zárkájából, szedné a lépcsőket hármasával, hatosával; maradna is, kössék őt a kiságyhoz, láncolják oda jó erősen, a szíve köré is láncot fonjanak... A látogatásnak vége; egészséges embereknek utcán a helyük! Folyik az embertömeg, kanyarog le a lépcsőn. Sodródik ő is, vézna testét csaknem összeroppontják. Szeme vörös, haja csapzott... Éjszakai műszak mögötte. Negyedik ezen a héten. Kimerült. Kettőre fordítja bentről a kulcsot, fordítaná háromra, négyre is, hogy ki- rekessze a gondolatzuhata- got, álomzuhatagot. Álomnélküli alvásra vágyik, így pihenni estig, műszakkezdésig. Ne tovább, mert dolgozni kell; pénz kell. Fölriad, mert fölriasztják. Az ablakon túl aszfaltot bontanak, a gép iszonyú berregése a dobhártyáján. Lekászálódik az ágyról, az órát nézi: alig múlt tíz. Három órát ha aludt. Akárcsak tegnap, tegnapelőtt, azelőtt... Félrerántja a függönyt, fény fröccsen a szobába. Nézi az aszfaltszaggatókat. Utálja őket. Az alvásnak már fuccs, pedig aludhatna még; kettőtől van látogatás. A fürdőszobában megnyitja a csapot. Homloka mögött összeáll a menetrend: megfürdik, hajat mos, megszárítja, az ágyat beveti, felöltözik, a presszóban iszik egy kávét, míg becsomagolják a sütit, a pici nagyon szereti, kettőre be is ér... Kibújik a hálóingből, ágyra hajítja. Vonzza az ágy. Enged a csábításnak; a víznek kell öt perc. Hányát fekszik, a plafonra mered, ahol gyermekarc, még egy. A kinti berregés megtölti a szobát, monoton neszé szelidül... Felriad; az előszobában víz nyújtózik, folyónak sekély, alsólakó szitkozódásá- hoz bőven elég; úszik a fürdőszoba is, persze. Elzárja a csapot... Sokára sikerül rongyba-vödörbe menekítenie a temérdek vizet. A hajmosási terv végképp elúszott. Beül a kádba, kihúzza a dugót; mire testét beszappanozza, eltűnik a víz. Tussal választja le bőréről a fehér habot. A tükör előtt elidőz; megakadna-e testén férfiszem? Ha kívánná valaki, ha ölelné valaki, s ha lihegése annak a valakinek a lihegésével pörkölődne összetapadt testük fölött, ha .. .ha... — akkor talán enyhülne a fájdalom, felejtőd- ne a kín. A tükör keskeny, mégis! Szinte elveszik benne. Nézi magát, és nyugtázza: Ha melltartó nélkül, könnyű kis ingben járna-kelne, megfordulnának utána a férfiak. De miért is rejti testét? Mert elege volt a férfiakból? Férfiak? A férjén kívül egy valaki érintette mellét, egy börzsönyi osztálykirándulás után. Tizenöt éves se volt, a buszban meg sötét. Smárolt mindenki, ő se lógott ki a sorból. És csók közben érezte hirtelen szíve fölött a szomszéd fiú remegő kezét. Hagyta, mert jól esett... A férjét is a teste igézte meg. Egyik sportverseny után nyitott rá, épp zuhanyozott. Azt mondta, bocsánat kislány — és vetkőzni kezdett. TuS alá állt, szorosan mellé, s kisfiús arcán folyt a víz. Felajánlotta, hogy megmossa azt a gyönyörű hátát. . . Megfordul a tükör előtt, a hátát nézi. Mi szépet talált benne? Nem mondott se nemet, se igent. A betolakodó szappanért nyúlt, ő meg hirtelen elzárta a piros csapot, kiugrott a tus alól, zúdult csak a hideg a fiúra. Pajkos idők!... Tekintete lejjebb csúszik. Akkor mindenhol annyi volt rajta, amennyi kell. Most meg? Ha így folytatja, semmivé fogyhat. Tapogatja a mell alatti csontokat, bár tapogatni se kéne, látszanak jól. Szemét lehunyja, hogy lássa évekkel ezelőtti önmagát, s e képzelt látvánnyal hátrál a tükörtől, hátrál a szobába, neki az asztalnak. A felborult óra nesze nyittatja ki a szemét. Űristen, már ennyi idő! Magára kapkodja ruháit: Melltartót nem vesz, bár tudja, lázadásnak ez édeskevés. Haját kifésüli, hintőporral szórja be, ne legyen csapzott, bár tudja: ha fájdalmában, tehetetlenségében izzadni kezd, csomós lesz a haja. Rohanni kell. a kávé elmaradhat, de sütemény kell, a pici nagyon szereti. A lépcsőző tömegből hozzácsapódik néhány szó: — Nicsak, jól látok? Eszter, te vagy? — Klári! — bukik ki Eszterből, alig hallhatóan. Csak a kórházon kívül kerülnek beszédes közelségbe. — Mi van veled? hogy lefogytál! Kid van benn? Mi újság? — dől a szó Kláriból. — Hosszú história! — Mesélj már, olyan rég, hány éve is? — Hát? azt hiszem, hét, igen hét, — mondogatja a vékonyka arcon görbülő száj — hét, hét, hét, — sírja már. — Mi a baj? mondd már! — Én olyan szerencsétlen vagyok, borul Klári nyakába. (Folytatjuk)
