Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-26 / 72. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. március 26., szombat 5. Selben József: itt minden gépet mi szereltünk össze Bánya napfényben-ni siasr.n itatni in v/> — Hegedűs István: jó az összhang nálunk Holdbéli táj. Mintha az egész valami hatalmas, lenyűgöző díszlet lenne, fantáziadús alkotók elszabadult képzeletének szülötte. Vagy mégsem? Vagy valóban úgy lenne igaz, ahogyan tartjuk is, hogy a mégoly szikrázó, szertelenül száguldozó képzelet sem képes visszaadni a valóság alkotta „műveket” ... ? A Mátraalji Szénbányák Vállalat Thorez bányaüzemében járva fel kell adnunk a mindennapi életünkben megszokott környezetképet, érkezzünk bár az Alföldről vagy a közeli hegyek világából. Itt mások az arányok, mások a távlatok, más minden. Az úttalan utak, amelyeken kis terepjárónk ugrálva, zökkenve, majd’ orra, majd’ oldalra borulva halad előre, mintha tengeri viharba került hajó lenne; és a kopár kráterek, az óriási földhányások, a hatalmas gépek ... — Talán az emberek is... ? — Nem gondolnám — mosolyodik el Izsvák Antal technikai főmérnök, útban a J. B. Titót nevét viselő brigád egyik támaszpontjához. — Mert itt van például ez a gárda is, amelynek néhány tagjával most megismerkedhetnek — jó nagy csapat, 41 tagú. — Nos, ők is éppen olyanok, mint minden más ember, illetve kollektíva, csak talán egy kicsit jobbak, egy kicsit tesznek rá több lapáttal... A munkának, a hajtásnak ez a már bevett jellemzése itt nagyon is helyénvaló, meglehet nem mélyművelésű bányában járunk, hanem „csak” külfejtésen, hiszen itt is a szénkincs kinyeréséről van szó. És arról, hogy ez a brigád ebben a valóban teljes embereket kívánó munkában a legjobbak közé tartozik — ha ugyan nem a legjobb. Pedig a többi 158 brigád sem utolsó — ilyen „kevesen” dolegyébként már hatodik éve termelésirányítóként dolgozik a külfejtésen. Hegedűs István már meg is érkezik. — Miről is lenne szó? — tudakolja. — Arról, hogy mitől ilyen jó a brigádjuk — hangzik a főmérnök válasza és a szavakban ott bújkál egy kis önirónia, de nem kevés önbizalom is. — Azt én nem tudhatom — érkezik a gyors, és hangvételében is stílusos válasz — még csak 16 éve dolgozom itt. De ami igaz, igaz — fordítja komolyra a szót a 43 éves kotrómester — jó az összhang nálunk, és nemcsak a munkában, de egyebekben is. Gyöngyösi iskolát patronálunk, aztán óvodát, meg szociális otthonbelieket. Munkaidőn túl sincs baj a kollektív szellemmel. Ma például, ha már itt tartunk, együtt megyünk ' színházba, mi a brigád és a családtagok, Gyöngyösön most mutatják be a Férfiaknak tilos című darabot. Kíváncsiak vagyunk mi is lehet tilos minékünk ... ? ★ A vállalat vezetői viszont arra tudnak felelni, hogy mi nem tilos a Tito brigádnak: olyan elismerésre érdemes eredményeket elérni, mint eddig. Sőt, ez nemcsak, hogy nem tilos, de kimondottan kívánatos is. Gyógyulófélben — családi körben — így látja ezt Kovács János, a hírneves brigád vezetője is. Felesége és unokái körében: — Munkatársaimmal együtt úgy gondolom, hogy az eredményekhez jó, ösz- szeforrott csapatra van szükség, és természetesen megfelelően megszervezett munkára. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom, nálunk sem az egyikkel, sem a másikkal nincs gond. Brigádtagjaink munkaszeretete, mással való emberi kapcsolatuk megkönnyíti az én dolgomat is. Amit elértem és amit elértünk, azt együtt értük el, s ha ezért elismerést kapunk, annak örülünk, de azt hadd hangsú- lyazzam: nem a kitüntetésekért hajtunk. Valami egészen másról van szó. Szükség van a munkánkra, sok szén kell — és mi adni akarunk, lehetőleg többet és jobbat, mint amennyit elvárnak tőlünk. Mi, napfényben dolgozó bányászok valahogy így látjuk. Kovács János gyógyulófélben, családi körben Mindez és még jó néhány termelési adat útközben derül ki, mígnem megérkezünk a — most éppen influenzával bajlódó — Kovács János által vezetett brigád egyik munkahelyére, a Keleti I-es bánya 2-es telepére, az emeletesháznyi szerelő-kotrógéphez. A szüntelen remegésbben levő gép lépcsőin felkapaszkodva jutunk el a praktikusan berendezett vezérlőfülkének és irodának egyaránt használatos helyiségbe, ahol elsőként Király István kotrómesterrel ismerkedünk meg. — Hallottunk az eredményeikről. Arról, hogy 1970- ben alakult meg a brigád, és hogy 1976-tól minden évben elnyerték az aranykoszorús jelvényt és a „Vállalat Kiiiáló Brigádja” címet kiVéüe az egyetlen 1977-et, amikor „csak” ezüstöt kaptak. Csupán az elmúlt esztendőben 528 óra társadalmi munkát végeztek az üzem területén belül, a külsőkről nem is szólva ... — Valóban — mosolyodik el saját eredményeiket igy visszahallva a fiatalember. Ezek után pedig bizonyára arra kíváncsiak, hogy értük el ezeket... Ami azt illeti, sok újat aligha mondhatok, mert nincs ennek semmi különösebb titka. Arról van szó, hogy dolgoztuk, dolgozunk. Munkával, öszefogás- sal értük el az eredményeinket. Itt mindenki segít mindenkinek és persze, az is igaz, hogy olykor alaposan ráhajtottunk. A kotrómester szavait a vezérlőfülkében melegedő Menyhárt Károly nagy figyelemmel kíséri. — Én elég keveset tudok ezekről, mert még csak két hónapja dolgozom a brigádban, kenőként. A munkám, a csapágyak zsírozása rendkívül fontos, mindig figyelni kell, hogy baj ne legyen. — Korábban hol dolgozott? Gépóriás — holdbéli tájon távol kell dolgozni. Arról persze, nem is beszélve, hogy Kovács János személyében igen jó, rátermett brigádvezetőnk van, rengeteget'tett azért, hogy össze- szokottan, egymást segítve tudunk dolgozni. Az sem utolsó, hogy az emberek legtöbbje tanfolyamokat, különböző iskolákat végez, én magam is szinte állandóan tanultam az itt töltött 18 év alatt... — És még valószínűleg nincs is vége — jegyzi meg barátságosan a főmérnök. Ogy tudom, az egyetemre is beiratkozik... — Az még nem biztos — szerénykedik a fiatalember, aki egyébként nem egészen két évtized alatt egy kisebb brigád számára is elegendő kitüntetést gyűjtött össze: öt Kiváló dolgozó jelvény mellett tulajdonosa a Kiváló Ifjú Technikus mindhárom fokozatának, a Bányász Szolgálati Éremnek, kiváló ifjúsági vezető — hogy csak a legfontosabbakat említsük. — Erre valóban büszke lehet... — Én nem erre vagyok büszke. De ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről, akkor inkább az tölt el jó érzéssel, hogy ami gép itt kéklik a bányában — valamennyi gépóriás kék színű —, azf mind mi szereltük össze ... Az sem utolsó, hogy az emberek itt sokféle feladat ellátására képesek. Ha például rádión lehívjuk Hegedűs István kotrómestert, akkor azonnal akad valaki a fiatalok között, aki az irányítópulthoz állhat. Alig mondja ki ezeket a szavakat Seiben József, aki Király István a vezérlőpultnál — Tengerész voltam ... Ezt hallva Vgsáli József elmosolyodik és seprőt ragad. Neki a gép tisztántartása a dolga — ezt rendben meg is teszi —, a tengeri történeteket pedig talán már jól ismeri. Néhány kalandot mi is szívesen meghallgatnánk, de erre most nincs idő, és kis terepjárónkkal már is útban vagyunk a Keleti I-es külfejtés egyik újabb területéhez. A hatalmas, kék színű gépóriás körül a 36 éves Seiben József szenes aknász vizsgálódik és igen elégedettnek látszik. — Innen jön ki a legjobb minőségű szén, bár csak több lenne belőle ...! Egyébként 1965-től dolgozom a vállalatnál — gépészként kezdtem —, de a brigádnak csak két éve vagyok tagja. Szerintem több összetevője is van annak, hogy ilyen eredményeket ért el a közösség. Sokat számít például, hogy az itt dolgozók 80—85 százaléka már mélyfejtésben is alapos tapasztalatokat szerzett, és megszokták azt is, hogy bizony gyakran a családtól goznak a bányaüzemnél. Vasali József: tavaly még tengerész voltam ... (Fotó: Szabó Sándor) B. Kun Tibor
