Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-12 / 36. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. február 12., szombat Köpeczi Béla: Kultúra és földművesség Elhangzott a mezőgazdasági könyvhónap egri megnyitóján A XVIII. század közepén megjelent egy. a kor legjellemzőbb eszméit összefoglaló francia gyűjtemény arról, hogy miként lehet egy elmaradott országot fejletté tenni. (Les suffrages unanimes sur les moyens de rétablir une contrée inculte, 1764). A legfőbb javaslat az volt, hogy a mezőgazdaságot kell fejleszteni. A fiziok- rátáknak ez az álláspontja már akkor vitát keltett, s később úgy tűnt, hogy kizárólag az iparosítás híveinek lesz igazuk. Hazánkban is volt egy olyan időszak, amikor úgy véltük, hogy minden az ipartól, és különösen a nehézipartól függ. Természetes, hogy az ipar előrehaladása nélkül nem fejlődhet a mezőgazdaság. De a mezőgazdaság jó eredményei nem kis mértékben hatnak ki^a társadalom, sőt az emberi fejlődés egészére is. A kérdést érdemes világviszonylatban is felvetni, hiszen az emberiség jelentős része élelmiszergondokkal küzd. Azt szokták mondani, hogy az emberiség több mint fele éhezik, vagy legalábbis finoman szólva „alultáplált”. Ugyanakkor a gazdaságilag fejlett országokban a túltápláltság civilizációs betegséget okoz. A javaknak ez az egyenlőtlen megoszlása különösen kirívó és embertelen akkor, amikor elemi életszükségletek kielégítéséről van szó, és figyelmeztető a világ további sorsa szempontjából. Ami hazánkat illeti, az elmúlt negyedszázadban a szocialista mezőgazdaság jelentős eredményeket ért el, nem pusztán azzal, hogy alkalmazta a tudomány és technika új eredményeit, hanem azzal is, hogy olyan gazdasági érdekeltségi rendszert dolgozott ki, amely valóban ösztönöz és a demokrácia olyan új formáit alakította ki, amelyek működőképesek. Tudjuk, hogy a mezőgazdaság eredményei elérhetetlenek lettek volna a gazdaság és társadalom általános fejlődése nélkül, mégis helyes a sajátosságokat kiemelni, nem kis mértékben éppen azért, mert ezek tanulságul szolgálhatnak más területeken is. Hála ezeknek az eredményeknek, Magyarország népe ma megfelelő — azt is mondhatnám bőséges — élelmiszer-ellátásban részesül, sőt, a megtermelt felesleget exportálni is tudjuk. A termelés azonban több ágazatban is túlságosan nagy ráfordításokkal folyik, ami azt jelenti, hogy részben a hazai gazdaságtól von el eszközöket, részben megnehezíti termékeink versenyképességét a világpiacon. Továbbra is feladat tehát — ha nem is annyira a mennyiségi, mint a minőségi — fejlesztés, a rugalmasabb válaszadás a hazai és külföldi igényekre, az önköltség csökkentése. Helytelen volna azonban, ha most, amikor a mező- gazdasági könyvhónapot megnyitjuk, csak a termelés aspektusából vizsgálnánk a mezőgazdaság kérdését. A mezőgazdaság átalakulása jelentős változásokat hozott a társadalmi és a kulturális viszonyokban is. A népi írók a 30-as években a „Magyarország felfedezése’’ című sorozatban még azt panaszolták, hogy milyen nyomorúságosán él a parasztság zöme, s hogy ezt a nyomort még a cifraság sem tudja elfeledtetni. Pedig némelyek nagyon is propagálták ezt a cifraságot nemcsak az úri rendből, hanem a romantikus parasztkultuszt űző értelmiségiek közül is. A paraszti nyomor eltűnt, sőt, ma tömeges méretekben paraszti jólétről beszélhetünk. Kór, hogy ennek a változásnak néprajzi, szociológiai, szépirodalmi leírása csak nagyon töredékes, pedig tulajdonképpen óriási változásnak vagyunk részesei, amelyeknek nagy nemzeti tanulságai vannak. Erdei Ferenc a 30-as években Nyugat-Európában járván azon elmélkedett, hogy mit is jelent a paraszt szó, s azt állapította meg, hogy „olyan fogalom, amilyet a sm magyar paraszt szó takar, erre nyugat felé nem hasz- náltos ... Nemcsak a fogalom, de ugyanaz a társadalmi szerep és minőség is hiányzik. A földművesség itt mesterség, foglalkozás, amelyet éppúgy választanak, mint a másikat, s éppúgy tanulják, mint akár a gépkezelést’’. Ma, 50 év után, nyugodtan mondhatjuk, hogy az aktív lakosságnak az a 20 százaléka, amely a mezőgazdaságban dolgozik, nem a régi paraszti osztályt képviseli, hanem a dolgozóknak azt az új kategóriáját, amely földműves foglalkozást választ. Megszűnt a lebecsült, vagy idealizált paraszti osztály. De megszűnt az a paraszti hagyomány is, hogy pusztán csak tapasztalatból lehet megtanulni a mesterséget és nem kell tanulni hozzá. A földművelés maga is összetett szakma lett, amelynek különböző ágazatait meg kell ismerni. A mezőgazdaságban ma sok olyan munkát kell végezni, amelyikhez magas szintű általános műveltség és szakképzettség kell. Gazdasági, társadalmi és kulturális változások következtében a munkásosztály és a parasztság ma közel került egymáshoz. A közeledésnek a jele az is, hogy ma az iparban dolgozó munkások 56 százaléka falun él és ezer szállal kötődik azokhoz, akik a mezőgazdaságban dolgoznak, a mezőgazdaságban foglalkoztatottak jelentős része pedig ipari munkát végez. Ennek a változásnak részese nemcsak a termelőszövetkezeti tag vagy az állami gazdaság dolgozója, hanem az az agrárértelmiség is, amely az elmúlt negyedszázad alatt jelentősen gyarapodott, s amely döntő többségében magából a parasztságból származik. Ma már minden jelentős mezőgazdasági egységben ott vannak és döntő befolyást gyakorolnak az egész élelmiszergazdaság eredményeire. A társadalmi közeledés mellett érdemes a falu kulturális változását is tekintetbe venni, s ebből a szempontból ellentmondásos fejlődésről szólhatunk. Megjavultak az életkörülmények, szép lakóházak épültek, új közlekedési eszközökkel járnak az emberek, megváltozott a táplálkozás, a viselet, a szokásmód. A városiasodás, az életkörülmények jobbítását szolgálta, de helytelen volna elhallgatni, hogy a külső formák nem mindig találkoznak belső tartalommal, hogy a régi hagyományok, szokások, közösségek elhalása után az újak még nem alakultak ki, vagy csak csírájukban jelentkeznek, az életmódban felemásság tapasztalható, a szellemi kultúra iránti érdeklődés nagyon is egyenetlen. A világon mindenütt szembe találjuk magunkat az urbanizálódási folyamatnak ezekkel az ellentmondásaival, a kérdés az, hogy itt és most, a szocializmust építő Magyarországon milyen választ tudunk adni rájuk. S itt szeretnénk visszatérni a falusi értelmiség, s benne az agrárértelmiség kérdésére, amelynek — véleményem szerint — nagy a felelőssége a falu kulturálódásában is. A múltban a magyar agrárértelmiség kiváló képviselői Tessedik Sámueltől kezdve a XX. század elejének ismert szakembereiig nem elégedtek meg azzal, hogy csak a mezőgazdaság fejlesztésével foglalkozzanak, hanem a magyar falut akarták felemelni, jólétben, kultúrában, emberségben. Ezt a hagyományt — úgy vélem — folytatni kell. A falusi művelődéssel való foglalkozás nem lehet kizárólag a pedagógus, vagy esetleg más művelődési funkcionárius ügye. A falusi értelmiség összetétele megváltozott, s benne az agrárszakember meghatározó helyet foglal el, éppen mert a népgazdaság oldaláról tudja nézni a társadalom ügyeit, önmagának is fel kell tehát készülnie arra, hogy mint az értelmiség része a kultúrafejlesztő és terjesztő funkciót ellássa, s ehhez művelődéspolitikánknak is meg kell adni a megfelelő segítséget. A mezőgazdasági kultúra fejlesztésének egyik eszköze a könyv. Évente Magyarországon mintegy 100 mezőgazdasági szak-, illetve egyetemi tankönyv, valamint 120—150 középfokú szaktankönyv jelenik meg egymilliót meghaladó példányszámban. Ide tartoznak az élelmiszeripari szak- és tankönyvek, a környezetvédelmi kiadványok is. A Mezőgazdasági Kiadó igyekszik a jeles szakemberekből álló Szerkesztőségi Tanács segítségével a szükségleteknek megfelelő kiadványokat megjelentetni. Úgy gondolom, hogy a 33 évvel ezelőtt alakult kiadónak — melynek alapításában magam is személyesen részt vettem — köszönettel tartozunk a szerteágazó tevékenységért. Köszönetét mondunk a nyomdáknak, amelyek sokszor nehéz körülmények között, főleg a tankönyvek esetében, teljesítették feladataikat és sok szép, külalakban is tetszetős kiadványt bocsátottak ki. Köszönetét kell mondanunk mindazoknak, akik a terjesztésben segítenek, éspedig nemcsak a terjesztő vállalatoknak és a SZÖVOSZ-nak, de a MEDOSZ-nak is, amely mindenkor felkarolta a mezőgazdasági kultúra ügyét. Ma a mezőgazdaság munkásainak tízezeréi tanúsítják, hogy a könyv milyen segítséget nyújtott tanulásukban és továbbképzésükben. Eger városát választottuk ebben az évben a mezőgazdasági könyvhónap megnyitása színhelyéül, nemcsak azért, mert éppen rá került sor. Eger neve minden magyart történelmére figyelmeztet, de ez a név a magyar mezőgazdasági termelés múltjához, a szőlőtermelés fejlődéséhez is kapcsolódik, amely mindenkor nem pusztán tapasztalatot, hanem tanulást is igényelt, ahogy a legrégibb időkből származó leírások és utasítások is tanúsítják. A város és a megye fejlődése, amely természetesen nemcsak a szőlőművelésre épít, figyelmeztet azokra a változásokra is, amelyek 1945 után végbementek, s amelyek itt is jelentős gazdasági, társadalmi, kulturális következményekkel jártak. A múlt emlékei és a jelen nagy változásainak e találkozási helyén, nyitom meg az 1983-as mezőgazdasági könyvhónapot, amelynek sikerét a megvásárolt, olvasott, tanulmányozott könyvek fogják tanúsítani. RIDEG SÁNDOR: Indul a bakterház (Részlet) 1 Rideg Sándor, az Indul a bakterház, a Sámson, a Daruszegi vasárnapok, A Tük- rösszívű huszár írója szegényparaszti sorban született 1903. febráur 12-én. Az alábbi részlet talán legismertebb regényéből való. A furfangos pásztorfiú. Regös Bendegúz álmát meséli el, aki éppen a szomszéd baktertől. Konc bácsitól tér haza. S ok mindent gondoltam hazáig, és lefeküdtem az .istállóágyra aludni. Hogy történt, hogy nem, eccer csak miniszter lettem. A kezemben bunkósbot volt, a derekamon meg a csősz hatlövetű revolvere csüngött madzagon. Aztán, hogy módfelett unatkoztam, kimentem a patak mellé lótetűt fogni. Éppen arra gondoltam, hogy a lótetű menynyire nem hansonlít rám, mikor a bakter el akart surrani mellettem köszönés nélkül. 'Mondom a bakter- nak: — Állj csak meg, te pu- ruttya jószág... Talán bizony veréb van a bakter- sapka alatt, hogy nem tucc köszönni ? Erre lekapta a sapkát. Mondom aztán neki: — Ugorj csak bele gyorsan a vízbe, oszt mosd meg a lábom, már vagy három hónap óta nem mostam. De a fájós bokámra vigyázz, mert ha meg találod nyomni, rögtön lecsukatlak. Nem mondom, megmosta a lábom rendesen, szinte észre sem vettem. — Megtörülheted — mondom — az inged aljába is, csak a tisztább felit fordítsad. Alig törüli meg a lábom, aszongya a bakter: — Nem vóna-e olyan jó a nagyságos kegyelmes úr, hogy biztosítaná egy rendelettel a kis nyugdíjamat, szeretném megkapni fönn- akadás nélkül az államiul, harminc évi szolgálat után. Ügy elfutott a méreg, hogy csuda. Mondom aztán a pimasznak: — Minek nézed te a magas kormányt tulajdonképpen? Hatókörnek, mi? Rögtön nem tudom, mi lesz, ebadta kutya bakteri Hogy jut ilyesmi az eszedbe, mi? Már — mondom — tömlőébe csukatom a zsiványt, de amint jobban megnézem a fizimiskáját, látom, hogy új ködmön van rajta. Mondom magamba: — ez a bitang. úgy látszik, tavaly is letagadta az egyenes adót, le ez, tisztára letagadta!... A madzagrul hamar le- ódtam a revolvert, és ráfogtam a bakterra: — Föl a kezekkel! Fizesd ki az adót vagy lü- vökl... De a bakter, hogy így meg úgy, ő mán kifizette, meg hogy elhozza nekem a nyugtákat. Várjak nyugodtan. mert ő becsületes ember, meg így meg úgy... — Korábban kelj föl — mondom —, ha engem akarsz elbolondítani 1 Ide a tojás árát hirtelen, mert leütlek, mint a kutyát. Nehogy azt hidd, hogy a fazéksapkád miatt elengedem a fizetséget! De ő egyre esküdözött, hogy nincs egy krajcárja se, meg nem is lesz, mert rettentően kevés a fizetése, olyan szegény, hogy a csa- lággya minden szerdán kint kódul a piacon, a felesége meg mán úgy zörög a szá- razságtul, mint a talicska... Erre kiforgattam az összes zsebeit. Így tudódott ki, hogy a bakter hazudott. Az egyik pantallózsebbe találtam egy vadonatúj hatost. A hajam is az ég felé állt, annyira meglepődtem. Tudtam, hogy nagy zsivány, de ilyesmire nem voltam elkészülve. — Ugye, hogy gazember vagy?! — mondom a bak- ternak. — Mégiscsak jól ismerlek én téged! M ost aszonygya nekem ez a bakter, hogy ő azon a pénzen kukoricakását akart főzni, mert igen nagyon éhes, majd megvakul egy kis kukoricakásáért. Három napja színét se látta kukoricagölödinynek, pedig él-hal érte. — Figyelmeztetlek — mondom a baktemak —, hogy a magas kormánnyal szemben ne koministálkodj, mert úgy váglag bagótartón, hogy lenyeled a bagólevet... Aztán, hogy kétszer-há- romszor nyakcsdgán tenye- röltem hátulról, a bakter letérgyelt előttem, aszongya, hogy ő egy nyomorult féreg, szegény meg szerencsétlen. ..
