Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-12 / 36. szám
Lombikhalak „Műszer ez, nem hal” — fakadt ki Sáfrány Géza, a Mátrai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság szilvásvárad! erdészetében, Szalajka-völgyi pisztrángtelep vezetőjeként. A rendkívül kényes halfaj emiatt különleges gondozást kíván a kristálytiszta karsztvíz mellé — így a szaporítás is laboratóriumi körülmények között történik január végén, február elején. A „lombikbébik,, az alig 8—10 milliméteres, még szikzacskós pisztrángivadékok negyvennapos szülését lestük meg képeinken. (Kőhidi Imre képriportja) Párbeszéd: — Szereted azt az embert? — Nem, nem szeretem. — Tehát utálod... — Miért utálnám? — Hát azt mondtad, nem szereted. .. — Azért, mert va.lakit nem szeretek, attól még nem kell, hogy rögtön utáljam is. Nem szeretem, mert nem ismerem. Csak látásból. Itt dolgozik ő is, ennyit tudok róla, meg azt? hogy mi a beosztása. És semmi több. Utálni és szeretni egyformán csak azt lehet, akit ismerünk... — Ó egek, de bölcs is lettél egyszerre... ... már, ha egyáltalán e megállapításhoz valamiféle bölcsesség kelletik. Szeresd felebarátodat, mint tenmagad, — így tanította volt egykoron vélem és még későbbi korosztályaimmal is, meg az apám, nagyapám korosztályával is. Aztán volt két világháború az egymást szerető felebarátok között, hogy néhol a felük se maradt meg a „barátoknak”. Kedves játék, gyerekes, mondókás a „szeret, nem szeret, szívből, igazán...” Csak tavasztól őszig lehet játszani, míg levél van az akácfán, hogy a kis ágacska leveleit sorba, egymásutánukban tépdesve, közben a varázsigét mormolva, kijöjjön az utolsó földreejtett levélkénél az igazság, hogy: szeret, nem szeret, szívből, igazán? Csapos őszön, zimankós télen úgylátszik senkit sem érdekel, hogy igazán,-e vagy sem. Valóban: hát szeretni kell munkatársainkat? Akikkel összehozott az élet, akiket nem mi választottuk magunk mellé, még kevésbé magunk fölé, akiket a sors rendelt mellénk, miként bennünket is ő mellé? Nem egyszerűen a fraternitás kérdése ez, nem kimódolt munkahelyi érzelem-szociológiai vizsgálat alapkérdése egy felkutatandó alapsokaságot illetően. Még csak arról sincs szó, hogy dúdoljuk majd a reggeli munkakezdéskor, egymás vállát támasztva, mint egy vízióbeli szertartáson: „szeressük egymást gyerekek. ..” Hát akkor miről van szó? A munkahelyi közérzetről. Arról, hogy életünk javát nem a magunk választotta társak között hanem a társadalom kisebb, vagy nagyobb közegében, közösségében éljük le: a munkahelyen. Arról, hogy életünknek ez a meghatározó szakasza egyben meghatározza az egész társadalom életének egy periódusát: jelenét és a jövőjét is. Amelybe beleszületik az új ember, hogy majdan a tapasztalatok nyomán ő maga is feltegye a kérdést: szeret, nem szeret? Nincs szükség farizeusságra: az emberek többsége nem szereti egymást. Miért is szeretné? A legkisebb munkahelyen is kialakul valamiféle informális csoport, amelyet ugyan senki sem szervezett tudatosan, de amely időlegesen, vagy hosszabb tartamra a közülük való vezéregyéniség körül tömörül. E csoport tagjai általában szeretik egymást. Mert hallgatnak egymásra, mert ismerik egymást, mert közösek a céljaik, közös a munkájuk, s közös a siker öröme, vagy a bukás fájdalma. Vagy néha megutálják egymást, mert ahhoz is személyes és jó ismeretség kell, aztán felbomlik ez a csoport, hogy egy más egyéniség mellett, akörül formálódjon újjá. De egy ezres munkásgárdával rendelkező gyárban, egy műhelyben, ahol három műszakban dolgozik száz ember, egy hivatalban, ahol egy szobában összezárva ugyancsak hárman, vagy öten élik meg munkájukat, de az intézményben ismét százak kezdenek reggel és végeznek késő délután, — hogyan is és ki is szeretné csak úgy átabotában egymást? Köszönnek egymásnak, vagy még azt se, váltanak néhány „hogy vagy”-ot, amelyre választ a kérdező nem is vár, de a kérdezett sem részletezi élete jelenlegi körülményeit és megy mindenki a dolga után. Hamis, álprófecia lenne azt hirdetni, s azt várni el a társadalomtól, hogy minden egyes ember szeresse egymást, a szó puritán fogalmi értéke szerint és valamiféle szent hevülettel dédelgesse minden létező társát. Az olyan elképzelések, amelyek valamiféle nagy népi, nemzeti válltá- mogatós összeborulást, valamiféle millió szív együtt dobog illúziót tápláltak, nos azok korunkban már voltak politikailag meghirdetett ábrándok. Ábrándok is maradtak. De a politikának sohasem tesz jót, ha ábrándokra épít. Általában persze nem lehet szeretni. Általában csak az emberiséget, az embert lehet szeretni és tisztelni is egyben, s vélem ez az az általánosítás, amelyet zászlajára kell tűznie egy haladó társadalomnak, s tűzte is zászlajára a miénk; ez az a gondolat, amely jó segítséget nyújthat egy nagyobb munkaközösség jó kapcsolatrendszerének kialakításában is. Ne becsüljük le ezt az általános emberszeretetet. Csak az tud valakit személy szerint is kedvelni, megszeretni, aki nem ódzkodik embertársaitól, aki maga is bízik és hisz a z emberben, aki a Biblia szerint ugyan eredendően bűnös, de a mi bibliánk szerint a társadalom jellegétől függően jó, vagy rossz, de inkább jó, mert az ember — valljuk — a jóra termett. Hinni és megbecsülni. Hinni abban, hogy a másik ember, az emberek döntő többsége hisz és bízik én bennem is, számít rám, és tudni azt is, hogy csak velük és általuk juthatok jómagam is előre. És megbecsülni ismét általában is a mást. A másik munkást, még ha nem ismerem is személyesen, de mert munkás, új javakat létrehozó, tehát megbecsülésre való. A másik üzemet, a gyárat, a másik brigádot, egy másik varost, egy másik népet, — s akkor már nyílegyenes az út ahhoz, hogy kit-kit meg is szeressünk belőle, közüle. Egyetlen ország népe sem az apácakolostorok rózsafüzér morzsolgatója. Egyetlen közösség, legyen az város, városrész, utca, gyár szomszéd műhely, vagy csak a szomszéd iroda, nos egyetlen egy sem éteri tisztaságú lélekkel megáldott, egyik sem megvalósítója és kifejezője a romantikusok ember- és nép közösség- és társa-« dalomillúzióinak. Egy embert néni' lehet általában szeretni: valamiért szeretjük. Erényeiért és a véle járulékos, egyéniséget is je- jelentő hibáiért. Csak az emberi? mint a népek, a társadalmak, a korok alkotóját lehet és kell általában is tisztelni és szeretni. || Mindig gyanús volt, és az marad a nagy, népi, nemzeti szeborulás, amikor mindenki mifLp denkit szeret Mert akkor voltos képpen senki senkit és semröf| nem becsül, összefogni, — ig^ft, összeborulni, — annak a koca* maasztalnál, ott a helye. — Szereted azt az embert? léb — Igen, szeretem... a — Ismered is? sul: — Ha nem ismerném, nem tudnám se szeretni, se utálni... — Ó egek, de bölcs lettél egyszerre. .. ... hát kell ehhez bölcsesség?
