Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-10 / 34. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. február 10., csütörtök Az egri Dobos cukrászdában Bárdy „kukucskáló színháza 99 Látogatóban a gyöngyösi Diósy-teremben Kiállítóhely, bolt: szokásaink tükre A kép, amely az érkezőt fogadja Ügy tűnik, személyes varázsában bízott Bárdy György, amikor összeállította „Az én színházam” című műsorát, amelyet hétfőn este láthatott az egri közönség a Dobos cukrászdában. Mert a látottakból ítélve, a színész kitalálta a „színházát”, csakhogy nem építette fel. Fellépett benne, csakhogy nem mutatta be a „darabot”. Nos, Bárdy György önálló estjén az irodalmi művek mintha háttérbe szorultak volna. Nem, nem minőségben, hanem mennyiségben. A mintegy másfél órában alig néhány verset, egy-két prózai művet hallhattunk. A színész úgy jelezte: beszélgetni akar közönségével, s beszélt is magáról, hogy jobban megismerjék. Mondandóját teletűzdelte anekdotákkal, megélt pillanatokkal, történetekkel. Nem is tagadta: mesélni fog. Kicsit hosszúra sikerült a mese. A közönséget érdeklik a műhelytitkok, ám kevésbé a pletykák. A művész pedig jobbára megmaradt ezen a szinten. A néző szeretné megismerni a színész egyéniségét, de zavarbajön, ha olyanokat hall, amiből úgy érzi, „bekukucskált a kulcslyukon”. Nem kíváncsi arra, mennyi például a színész fizetése. Meséjében voltak bántó percek is: mintha a közönség sznobizmusára épített volna, amikor ecsetelte: Wimbledonban mily világsztárokkal teniszezett, ki mennyire szereti, dicséri őt. Bárdy negyvenéves pályafutása igazolja azt, van ő akkora művész, hogy ne legyen szüksége erre. A közönség reagálásából tökéletesen le lehetett mérni: a színész nagy lélegzettel, hosszan készítette elő a poénokat, s mire eljutott hozzájuk, azok épp hogy csak pukkantak. S hogy mennyire másra számítottunk ezen a hétfői előadáson? Az est fénypontja igazolta: a kissé kierőszakolt beszélgetés során egy néző azt kérte, mondja el legkedvesebb versét. A hatás ekkor nem maradt el. Az Ady-vers után Bárdy György megkapta végre az áhított nagy tapsot. (mikes) Az országban egyedülálló a gyöngyösi Diósy Antal-terem helyzete: az áfész és a Képcsarnok Vállalat közösen tartja fönn. Csaknem egy éve, tavaly májusban nyílt ezért időszerű mérleget vonni eddigi működéséről. Török Máriát, az üzlet vezetőjét kértük meg arra, hogy mutassa be a gyönyörű helyiséget, mely nemcsak elárusítóhely, hanem kiállítások otthona is. Kettős mérleg — Két „gazdánk” van, így az értékelés is kettős: a képcsarnok elégedett, a többi üzletéhez képest jó a forgalmunk, az áfész viszont máshoz szokott. Ez nem élelmiszerbolt, vagy vendéglő: árban és esztétikumban másfajta árut kínálnak. Csak bizonyos rétegek váltak egyelőre törzsvevőkké, a fiatalok érdeklődőek, de nem az ő zsebükhöz szabottak az árcédulák. A tehetősebbeknek pedig már nem ez az igényük. — Mit ad ez a két cég, hogyan osztoznak meg a fenntartáson? — Az áfész adja a helyet, az alkalmazottak fizetését, a képcsarnok pedig az árut biztosítja. Rendszeresen részt veszünk az utóbbi bemutatóin, s lehetőségünk van a helyi igények figyelembevételével választani a készletből. Remélem, az anyagi feszültség amelyről az előbb beszéltem, nem vezet töréshez, s megmaradhatunk az eddigi keretek között. Nagyobb rugalmasság — Sajátos helyzetük bizonyára azt eredményezi, hogy kezdeményezően kell föllépniük, keresve az érdeklődőket, .. — Legutóbb a Gagarin Hőerőmű Vállalatnál volt vásárunk, de igazából nem hozta azt az eredményt, amire számítottunk. Sok vesződ- séggel, de aránylag kevés bevétellel járt. De föl kell kelteni az igényt az emberekben, azután lehet várni, hogy valóban képzőművészet iránt fogékony „törzsvevők” lesznek. Vélhetnénk, hogy hozzánk a tanult emberek járnak. Nem feltétlenül így van. Olyanok is megfordulnak itt, akikről ránézésre senki nem is gondolná. Ráadásul névszerint keresik különböző alkotók műveit — Nyilvánvalóan összefüggnek ezek a kérdések szokásainkkal, lakáskultúránkkal ... — Természetes módon ki kell alakulnia egy belső késztetésnek, hogy mondjuk nemcsak a kristálypoharat tartják elegáns dolognak, de egy egyedi kerámiát, vagy más tárgyat is. Az élet fordulóihoz — például a nyugdíjasok búcsúztatásához — nagyon jól illik mondjuk egy szép plakett, amely ízléses emlék. Sajnos hiába ajánlottuk különböző üzemeknek, vállalatoknak: még az áfész sem szerzett be ilyen érméket. Reménytelenül? — Nem számítottak erre a kezdetekben, mikor ezt az üzlethelyiséget kialakították? — Nagyobb bevételt terveztek számunkra, mint a megyeszékhely hasonló boltja esetében. Ez ellentmondás: talán úgy gondolták, hogy a környékbeli gazdag falvakban élők, vagy a tehetősebb városiak jobban keresik a szép holmit. De a községekben inkább mással hivalkodnak. Pedig a magyar képző- és iparművészet magasszintű, ahogy ezt a külföldiek is gyakran megállapítják. Ettől az évtől méginkább az igényeknek megfelelően tudjuk kialakítani készleteinket, Török Mária (Fotó: Kőhidi Imre) hiszen bizományi árusítást vezetnek be — vagyis akkor fizetünk a művésznek, ha eladjuk munkáját —, tehát a felesleges portéka nem fog fölhalmozódni a raktárakban. Ezen kívül kamatmentes hitel jár a vásárlóinknak. Ha rájönnek, hogy néhány egyedi darab is mennyit ér a lakásban, már keresettebbek lesznek az itt látható termékek. Ezen kívül kiállításokkal próbáljuk növelni népszerűségünket. Az elmúlt esztendőben két olyan bemutatkozás is volt, amely megmozgatta a város közvéleményét. Egyik Csernó Judit Munká- csy-díjas festőművész, s a hortobágyi művésztelep tárlata, sok érdeklődőt vonzott. A lényeg az, hogy tudjuk: sajátos feladatunk van, egyszerre kell „hétköznapivá” tenni a képzőművészetet és egyszerre magas szinten képviselni. Ezt szeretnénk elérni azzal is, hogyha valaki belép ide, más fogadja, mint amit más üzletekben megszokott, maga a környezet, a fogadtatás is legyen minőségi. Gábor László Utak, keresztutak XVI/11. Happenningek és szent tehenek Mostanában gyakran hallunk happenningekről, melyeken a rendezők válogatott meghökkentéssel tartják sokkban a résztvevőket: nyílt színpadon csupaszra-véresre borotválják egymást, miközben kézről-kézre adnak egerekkel teli szatyrot, de szelíd hétköznapokon is elképesztő telefonhívásokkal, ismeretlen helyre való beállítással keltenek feltűnést, mindezt előre megrendezve, mintha a véletlen szülte volna. Ezekbe a szertelenségekbe igen sok energiát ölnek, pedig máir hatvan éve is volt egy mozgalom, mely már hasonlót csinált: a dadaizmus. „Mindenkinek kiáltania kell. Nagy pusztító, romboló munkát kell végeznünk. Kisöpömi, kitisztítani mindent Az egyéniség csak azután lesz teljes, ha a banditák kezébe jutott világgal (melyet a banditák széttépnek, és századokra lerombolnak) tökéletes és vad őrültséggel rohanunk szembe. Cél nélkül és tervek nélkül, szervezkedés nélkül: jöjjön a fékezhetetlen őrület, a bomlaszrtás” — írta Tristan Tzara, egyik vezérük, 1918- ban a dadaizmus manifesz- tumábae, s írhatnák mottóul a happenninget művelők is. Felfedezésnek kiáltják ki, amit már régen felfedeztek, de hát egy újszülöttnek minden vicc új. A happen- ning-csinálók elődei, a da- daisták nagyobb, s akkor korszerűbb mesterei voltak a botránykeltésnek. 1916. február 5-én a zürichi „Cabaret Voltaire”, a dadaisták fóruma, tartott megnyitóünnepséget. A Voltaire Kabaré nemzetközi irodalmi klub, kiállítóhelyiség és kis színpad volt egyszerre. A háború borzalmai elől Svájcba emigrált művészek alapították. A német író, Hugo Ball kezdeményezte, akihez rövidesen csatlakozott a későbbi hangadó és teoretikus román író, Tristan Tzara, Richard Huel- senbeok, a német író és az elzászi festő és szobrász, Hans Arp. Svájcban találkoztak, az anarchistáknak, a pacifistáknak, a politikai menekülteknek ebben a dzsungelében. A dadaizmus volt az izmusok legféktelenebbje. Mindent tagadott, csak a Nagy Októberi Forradalmat nem. A dadaizmussal plakátokon, karikatúrákban, könyvborítókon, kirakatrendezésben, kerámiákban, faapplikáció- kan, festett és nyomott textiliákon egyaránt találkozunk. 'Ma is jelen van tehát mindennapjainkban anélkül, hogy tudnánk, honnan indult, s hogy a groteszk, a sokszor nevettető fintor, a szétszabdalt forma mögött mennyi szenvedés volt, s mennyi harmóniát akaró igény. Természetesen más harmónia, mint amit a tegnap polgári társadalma kínált. A dadaizmus „rendetlen rendjében” ne keressünk mélyebb értelmet, logikát. A dadaizanus minden stílus tagadása. A tagadás stílusa. Hat évig tartott: 1916-tól 1922-ig. A szobrász Hans Airpot idézzük: „Kijelentem — írja —, hogy Tristan Tzara találta 'ki a Dada szót 1916. február 8-án, hat órakor. Tizenkét gyermekemmel voltam jelen, amikor Tzara kiejtette ezt a szót, és mindannyiunkban jogos elégedettséget és lelkesedést váltott ki vele. Mindez a zürichi Terresse Kávéházban történt, mialatt egy brióst emeltem a bal orrlukamhoz. Meg vagyok győződve arról, hogy ennek a szónak semmi jelentősége nincs.” Mások szerint Hugo Ball és Huelsenbeck bukkantak a szóra egy német —francia szótárban 1916 februárjában, amikor a Voltaire Kabaré dizőzének művésznevet kerestek. De lehet, hogy mégis Tristan Tzara talált rá, mikor a Petite Larousse-enciklopédia lapjai közé csúsztatta a papírvágó kést, s az éppen a „dada” címszónál állt meg, jelentése szerint a „vesszőparipánál”. Tzara így nyilatkozott: „Az újságból arról értesülhettünk, hogy a kru-négereknél úgy hívják a szent tehén farkát: DADA. Hogy Oroszországban bizonyos vidéken a kockát és az anyát így nevezik: DADA. S hogy a falovacska, a dajka, és a kettős igenlés az oroszban is, románban is: DADA.” Azaz: a szónak se gazdája, se értelme, s ha volna, akkor is csak a tiltakozást, a „mozgalom abszurd voltát” jelölné. A „dada” nem volt olyan egyértelmű politikai jellegű csoportosulás, mint a futur- izmus. S akikben megbotránkozást akart kelteni, azok derültek legjobban rajta. Bohóckodásukban, sokszor obszcén kihívásukban mégis többet kell látnunk polgárt ingerlő gesztusnál, abszurd helyzeteket teremtő felelőtlenségnél. Amikor a da da isták jelentkeztek, már minden világosan látó fő tisztában volt a háA DADA folyóirat címlapja ború értelmetlenségével, reménytelenségével, a helyrehozhatatlan pusztulással. De érezték a polgári társadalom tragikus és nevetséges ellentmondásait is. A rombolás az újat építés végletei között születtek egymás után az izmusok. Az ex- presszionizmus, a futuriz- mus már virágzott, amikor feltűnt a dadaizimus, s élt is formai eszközeivel. Nem a formateremtést tartotta lényegesnek, hanem valamennyi művészi irány lerombolását. Megnyilatkozásaikból kétségtelenül úgy látszik, hogy a „dada” művészellenes volt Marcel Duchamp bajuszt rajzolt Moma Lisának, s pornográf célzású szöveget írt a képre, Hans Arp pedig azt írta, hogy: „A dadaizmus megtámadta a szépművészeteket. A művészetet mágikus ürülésnek nyilvánította, beöntést adott a Milói Vénusznak.” Tristan Tzara színpadra lépett, s a közönség szeme láttára borotválkozott meg (ez a „fürdőszobatitok” akkor sokkal in- timebb dolog volt, semhogy megbotránkozást ne keltett volna); színpad: ágyúkkal nem egymásra lőttek, hanem egymás mellett süvítették el a golyókat a háború paródiájaképpen; az első dadaista kiáltványt így prok- lamálták: „Kívánsága szerint ingyen és bérmentesen gyógyítja az impotenciát”; egy kölni kávéház udvarán rendezett kiállításukat csak a WC-n át lehetett megközelíteni, s akvárium állt a sarokban, benne vörös folyadék, alján hullámzó női hajjal. Ma ezt happennimg- nek mondják A dadaizmus nem hagyott hátra maradandót, de részese volt annak a sokrétű szellemi mozgalomnak, az avantgarde-nak, amely konzervatív társadalmi és művészi kötöttségektől segítette kiszabadítani Európát Fel- szabadítóan hatott a társadalomkritikára, a humorra, kezdeményező volt az új reklámgrafika terén, elindította a foto montázst, az újfajta tipográfiát az öncélú művészkedés felszámolásával egyengette az utat a tárgykultúra megbecsülése felé. A pop-art, az a 60-as években elterjedő irányzat benne gyökerezik. Mint a dadaizmus, hozzá hasonlóan tiltakozik, lázit a frázisok, az ember áruiba bocsátása ellen, a művészi banalitások ellen. A pop-art a popular, azaz a „népszerű” szóból ered, mellyel az „előkelő” és a „fennkölt” művészettel való szembenállást fejezi ki. A pop-art mindent felhasznál anyagául a használati tárgyaktól kezdve a jelmondatokig, hogy felfokozott groteszk hatást érjen el. Sajnos, többször visszaél lehetőségeivel, mint ameny- nyire nyilvánvaló lenne tiltakozása az embertelenség ellen. Koczogh Ákos (Következik: Vissza, vissza) „Hajszálrepedésekkel kerülnek ki a műhelyből” Műkincsek — több példányban Hamarosan rajzos katalógus készül azokról a múzeumi tárgyakról, amelyekről másolatokat készítenek a Központi Múzeumi Igazgatóság műhelyeiben. Ez segíti majd az eligazodást a gazdag kínálatban. 1968 óta ugyanis megközelítőleg 700 különféle tárgyat választottak ki e célra: kerámiákat, ötvöstárgyakat, csontfaragásokat, kisplasztikákat. A másolatokat az igazgatóság négy önálló üzletében és a bizományosok hálózatán keresztül a múzeumok többségében is árusítják. A műkincsek másolatainak forgalmazásával közművelődési feladatot teljesítenek a múzeumi intézmények, mert a felbecsülhetetlen értékű tárgyak a másolataik révén is ízlést formálnak, régmúlt korok kulturális értékeit közvetítik. A másolatok legtöbbje, elsősorban küllemében kíván az eredetire hasonlítani. A tökéletes hatás illúziójáért minden technikai lehetőséggel élnek: a kerámiák, például az avítt- ság látszatát keltő hajszálrepedésekkel kerülnek ki a műhelyből. A műtárgyak másolatait festők, keramikusok, ötvösök, öntők — összesen mintegy ötvenen — készítik. A mind kedveltebb másolatok kereskedelmi forgalma évente körülbelül 6 millió forint. (MTI)
