Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-05 / 30. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. február 5., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Gyöngyösi Galéria idei első tását a Mátra Művelődési ont amatőr képzőművész kö_ k munkáiból állították ősz- t rendezők. A tájhoz, embe- z kötődő alkotásokból válo- k mai kulturális mellékle. képanyagát. A reprodukció- Köhidi Imre készítette. Szabolcska Péter: A Gagarin Hőerőmű és a Thorez Bányaüzem együttműködése Pete András: A piac (lent) A birka dermed ten hallgatott Az egyik farkas rábődült: — Talán beragadt a szád? Majd mindjárt kinyitjuk! „Majd mindjárt kinyitjuk!” — kopogtatta a birka agyát, s a könnyei megeredtek, és sűrűn potyogtak. Sírástól meg-megszakít- va mekegte: — Nincs is nekem ap-á-ám. Á-árva gyermek vagyok. Az anyá-ám ré-égen meghalt. Egy testvérem volt, az elesett a héáború- ban. — llesett? — ismételte valaki vérfagyasztó gúnnyal. — Szóval: te nem zavartad a vizet, neked nincs apád, anyád sincsen, testvéred sincsen, neked semmid sincsen, te semmit nem csináltál, te olyan vagy, mint a ma született bárány. — Igenis, kezét csókolom — mekegte a birka föltámadó reménységgel. — Hm. Nincs. Te nem, és neked nincs. Te tagadsz. Tehát... én hazudok!! A birka megdöbbent. Ekkor az egyik farkas iszonyú csapással sújtott az arcába. A birka bal szeme rögtön kifordult. A farkas felüvöltött a gyönyörtől. — Hát ugye, hazudik a nagyságos úr? Az anyád keserves ... — Hazudik, vagy nem hazudik? R ettentő csapás; a birka kifordult szeme szétpattant. A farkasok kórusban üvöltöttek. — Nem hazudik — lihegte a birka. — Nem hazudik? Hiszen akkor igazat mond! — üvöltött egy másik farkas, és hévvel ütött a birka fejére. A birka koponyacsontja megrepedt. — Igazat mond. — Akkor hát te hazudsz! Ütés. Reped a koponya. — Hazudsz, vagy nem hazudsz? Ütés. Szakad a bőr, törik a csont. — Én hazudok. — U-úgy? Hazudsz, kutya? Hazudni mersz? Vágás. Csüngött a vér. — Hát hazudtál, griffmadár? Ugye, hogy van apád is: Szúrás. — Van apám is. — Ugye, két apád is van? Rúgás. — Jaj, két apám van. Törés. — Ugye, három apád is van? Égetés. — Jaj, három apám van. Ütés. — Ugye, annyi apád van, ahányat akarunk? Reszelés. — Jaj jaj, száz apám van! Ütés. — Ugye, gyilkoltál? — Igen, gyilkoltam. Rúgás. — Ugye, raboltál? Sok, sok ütés, törés. — Igen, raboltam. Szúrás. — No, ugye, hogy rágalmaztál bennünket? Égetés. — Igen. Törés. — No, ugye, hogy zavartad a vizet, amikor ittunk? Zuhogó ütések. • — Zavartam. Ütés, vágás, szúrás, égetés. A birka már mozdulatlanul fekszik, gyöngén piheg. A farkasok kórusban üvöltenek. Farkas áll, és komor. Cigarettára gyújt, a keze fehér, a körmei ragyognak. Lábszárvédője tündöklik a napfényben. A farkasok körülállják és türelmetlen várakozásukban vonítanak. Int nekik. A farkasok elvitték a birkát az erdőbe. Á széi zúgott, zúgatta, nyögette a fákat, és lóbálta erős ágaik sok, sok terhét Nagy Lajos Nagy László: Halálig tiszta Nagy Lajos emlékének Csöndet parancsoltak rád is a kínok, s jelesek sorába lefeküdtél. Becsaptál bennünket: érzem, a sírod nekem a nehezebb, aki fönt él. Többé nem ijeszt a jégfehér-színű klinika s a magány már sose bánt. * Eldajkál már téged, te kisded-szívű, e föld, e holtunkban kedves anyánk. Bizony, az érzékek: az öt-s szentség jegyében vetettél igaz betűt. Hallottad döngeni törtetők lelkét dobokon, hogy a fül megsiketült. Tudtad, az atléta-termet, a szív is elromlik idővel s jön a halál. Miért hát a kincsek, minek a hír is! Halálig árva és tiszta valál. Ez volt a te sorsod. Növendékeknek, nekünk is bajos, hogy visszük igád, vért amíg bírnak pumpálni a szívek s nem jegesednek az artériák. Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni. Ne tudj már sírni a virág alatt. Emléked gyönyörű birtokunk s védi vashűség, álkulcsra néma lakat. Látomás Írástudókat hajt s megítél késsel az idő és a nagy kaszabolás. Tégedet nem ér el, — hátratett kézzel, kigombolt lódenban előtte jársz. (1954) ZELK ZOLTÁN: Nagy Lajos a kávéházban Látom, kilép a kávéházból, a Műhelyből, ahol száz és néhány esztendeje ott forr, zúg, zakatol, szívben, elmében ott lobog a láz, az indulat, mely hajdan élni szólítá, talpra, a rab magyart. Ahová Vajda hozta be magánya erdejét, égig sötétlő fák alatt — vad szikla — itten élt. Hol rang, becsület, női báj hányszor portéka volt, de néhány gyönyörű homlok a márványra hajolt —: Ady! Krúdy! s a többiek, kiknek szép, keserű szívéből örök szikraként pattant, kiszállt a Mű! S ki modern alkimistaként e füstös menny alatt görnyedt új rovások fölé, s megszületett a Lap: Osvát! Azok a lelken is átparázsló szemek! Érzem most is ... pirulok és boldogan rettegek ... S itt szólt, itt írta verseit s ha már dűlt-betegen, akkor is csillag volt szava egeden, Értelem: a Tündöklő Szavú, aki a város peremét, azt látta innen is, Csepel füst-marta fellegét! S ki itt él köztünk mostan is, bár évekre apánk, aki e Műhely ajtaját már ritkán nyitja ránk: fáradt, törődött és beteg — hetven év nem kevés. S milyen gondok tégláiból épült e hetven év! Milyen gondok tégláiból s micsoda talajon épült, mit ő emelt-rakott — de áll Kiskunhalom! és Tizenkilenc májusa! és mennyi, mennyi még! szikrázik, mint a téli fény: Humor és Bölcsesség. Ragyog, időt verve, a Mű, úgy világítva át múltunkat, miként a röntgen a betegek mellkasát. Róla szólok. Most lép ki a kávéház ajtaján, künn zúg a déli áradat, hullám hullám után! Látom, elindul lassúdan, a kocsiúton át — intsétek le a gépkocsik zúgó áradatát, míg átalér! — kiáltanám.. de bőg, de kavarog az ár. S ő megy, megy öregen, hullámok közt, gyalog. (1954 augusztusában) Déry Tibor: Egy Nagy Lajos-novelIáról Bocsássam előre, hogy Nagy Lajos nem tartozik kedvelt íróim közé. Nem nyíltam meg előtte, azaz nem fogadhattam be, írói egyénisége soha nem festette meg az enyémet. Megbámultam jó néhány művét, de mesterségbeli elismerésen nem juthattam túl. írói alkatunk úgy látszik, túlságosan különbözik; mint két egymáshoz nem illő fogaskerék, nem kapcsolódnak. A tolvaj macska című novellája azonban lenyűgözött. Ami csak remekműveknél esik meg az emberrel, megrendültén olvastam. Lelki lúdbőrzésnek nevezném azt az állapotot, amikor egy mű az ember elevenébe vág. A tolvaj macska hibátlan remek. A történet maga most már gyorsan gördül epikai befejezése felé. Varga hazajön, tudomást szerez Piros meg- veretéséről, s eddigi szerepéhez híven. mint a macska csöndes, de erélytelen pártfogója, szemére hányja az asszonynak — de mondhatjuk úgy is, a világnak — a büntetés kegyetlenségét. S van egy mondata, mely egyrészt óvatosan tartózkodóan a szövegbe simulva lélektanilag előkészíti az olvasót a novella csattanójára, másrészt kifejezi és megerősíti kételyeinket az emberi igazságtevés lehetőségeiben: „No és bizonyos, hogy a Piros ette meg a húst?” S ezzel a történet végére értünk. Vargánénak éjjel epegörcsei támadnak, lemegy a kamrába fedőt melegíteni, beléptekor egy idegen macska ugrik ki az ablakon; a libahúst tehát nem Piros lopta el. A büntetés ártatlan áldozatot sújtott Az áldozat egy védekezni képtelen macska, mely mint általában az ártatlanság, alulmarad a világi küzdelemben. Ha történetesen Piros helyett az egyik emberi szereplő pusztulna el, a mű lélektani tanulságán az sem változtatna. A „Jó” és a „Rossz” hadállásai közt imbolyogva sosem tudható, mikor akadunk fel a társadalom — vagy bővíthetjük —: a világ kelepcéiben. (1974) Tersánszky Józsi Jenő: Nagy Lajos Végre, végre, végre Nagy Lajos is megkapta a Baum- garten irodalmi ösztöndíjat. A lapok nagy betűvel hozták a szerencsés neveket. A Baumgarten-díj valóban komoly összeg volt Egy évre gondtalanná tette egy írónak életét. Nos, az akkor Bucsinszky- kávéházba járt Nagy Lajos. A diadal napján is ott ült egy asztalnál egyedül. Előtte újságok és fekete. Meg egy csomó fogalmazványpapír. És Nagy Lajos szokott, merev főtartásával mereng. Véletlen bemegyek a kávéházba és rácsapok: — Szervusz, Lajoskám! Remélem, kicsit föloldódott most már a kedélyed? — Mitől? — kérdi Nagy Lajos olyan arccal, hogy szinte megrebbent vele: hátha mégis rosszul olvastam, hogy ő is Baumgartenes ? De nini, az előtte heverő újságon is ott virít a neve. — Hát egy évig most mégis csak lélegzethez jutsz ezzel a díjjal! — jegyzem meg. — Áhh! — legyint kedvetlen : — Éppen azon tűnődöm itt. Kapom ezt a pénzt egy évig. Berendezkedem rá. Megszokom, hogy kapom. Amikor aztán megszűnik, annál rosszabb lesz. Nem mertem engedni az első érzéshullámomnak, hogy kacagni kezdjek, mert egy pillanatra rá rémségesen igaznak és fájdalmasnak éreztem Nagy Lajos hangulatát. 0 a kiszolgáltatottak közül való volt. Éreztem, hogy van tényleg egy olyan változata is a kínnak, amikor az enyhület, ha rövid és felületes, csak alkalmasabbá tesz az új kínra, a már fá- sulásba kergetett régi helyett. Életének egész folyamata, egész összetétele az óvatosságnak olyan rémuralmát tenyésztette ki lelkén, hogy azt nehéz volt leráznia. És ez megrontotta minden örömét. Sajnos! Sajnos! Sajnos! Ez a „sajnos” szó volt Nagy Lajosnak legjellegzetesebb és legtöbbet használt szava. (1954)
